Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMMár semmi se szent, még a macskás filmeket is tönkretették nekünk
Kritika a Madeline a mélyben című filmről
További Cinematrix cikkek
Egyetlen biztos pont van a filmezésben: a macskák. Legyen bármilyen gyötrelmes egy film, ha elkezdenek benne macskákat mutogatni, akkor legalább arra a pár percre nyugodtan hátra lehet dőlni, mert automatikusan beindul a tudatalatti gügyögőreflex.
Hát a Madeline a mélyben című film még ezt is elrontja szerencsétlen, gyanútlan, ártatlan filmnézőknek.
Ebben a filmben a macska is egyike a lila ködbe burkolózott, öncélú, kifejtetlen, átgondolatlan, fárasztó és üres metaforáknak, vagy érzelmek és állapotok kifejezésére tett kísérletnek, vagy őrületesen egyedinek szánt formai bravúroknak. Ezekből az üres metaforákból, érzelmek és állapotok kifejezésére tett kísérletekből és őrületesen egyedinek szánt formai bravúrokból van nagyjából százötven a filmben, ezen kívül van úgy két filmszerű jelenet, és ezzel kész is a leltár, megvan a Madeline a mélyben röntgenképe.
Josephine Decker filmje viszonylagos sikerének – amelyet főképp pozitív kritikákkal és fesztiválmeghívásokkal jelez a szakma – két oka lehet. Az egyik, hogy én vagyok teljesen hülye, és a film valójában tele van a műnem megújítására tett eredeti és sikeres kísérletekkel, zseniális és egyedi rendezői ötletekkel és egy olyan sztorival, amit valójában igenis össze lehet foglalni értelmes, egymást követő mondatok sorával. A másik lehetséges ok, hogy a filmipar jelenleg kreatív és művészi tekintetben mélypont-közelben van – szinte kizárólag szuperhősös látványfilmekkel, folytatásokkal, remake-ekkel és széles körben ismert történetek újrameséléseivel lehetséges kiemelkedő hasznot elérni, és még a művészfilmekben is felfedezhetőek unásig ismert sablonok (lásd ezt a csodálatos klipet a Sundance függetlenfilm-fesztiválon sikeres filmek sémáiról) –, ezért ha valami tényleg teljesen más, mint amit megszoktunk, azt azonnal szinte kritikátlanul ünnepelni kezdik.
Mert az tény, még ha értéknek nem is feltétlenül érték, hogy a Madeline a mélyben más, mint amit általában vásznon látni szokás. És amit egyébként úgy hívnak, hogy mozifilm. Persze az egyáltalán nem baj, ha valami első látásra nélkülözi azokat a dolgokat, amik a mozifilmekben jelen szoktak lenni – a történetet, a dramaturgiát, a kidolgozott karaktereket, a cselekvések mögött érthetővé tett motivációkat, az élő emberek tetteire emlékeztető, vagy máshogy szólva hiteles megmozdulásokat, hogy csak azokat soroljam, amelyek olyan feltűnően hiányoznak ebből a filmből –, de akkor kell, hogy valami olyasmi legyen ezek helyén, ami hatásával elfeledteti a hiányt, vagy ami olyan okos és virtuóz, hogy önmagában is ér annyit, mint amennyit a felsoroltak érnének. De Josephine Decker a fentiek elhagyásáért „cserébe” képtelen tovább jutni a különösebben nem izgalmas és nem is túl eredeti formai kísérletezésen.
Mások szerint remek
IMDB: 6,6
Rotten Tomatoes: 87%
Metacritic: 76
Index: 3/10
A film sztorija, már amennyire ez kihámozható, annyi, hogy egy Madeline nevű, valamilyen állítólagos mentális betegségből felépült lány próbál egy amatőr színjátszó csoportban, miközben hol az amúgy nála sokkal inkább futóbolondnak ábrázolt anyjával, hol pedig a csoportvezetővel romlik el a viszonya. Valamint az utolsó jelenetek között van két olyan is, aminek hagyományos, szó szerinti értelemben véve is van értelme, van bennük némi lélekrajz és némi úgynevezett konfliktus, de ezt a kétszer másfél percet nem spoilerezem el, hátha valaki mégis meg akarná nézni a filmet, lelke rajta, ne legyek én semmi rossznak az elrontója. De ebből legnagyobbrészt annyi látszik, hogy Madeline eljátssza, hogy ő egy macska vagy egy teknős nézőpontjából tekint a világra, vagy disznómaszkot húz a fejére, és onnan nézi az elmosódott világot. Amivel Decker négyszázezredszerre is feltalálja, hogy homályos, szubjektív, elmosódott és zavaros képekkel ki lehet fejezni a vásznon egy ember zavarodott lelkiállapotát, és annyira örül a felfedezésének, hogy hosszú-hosszú ideig lubickol a spanyolviaszban.
De ezt, a formai kísérleteket legalább be lehet tudni annak, hogy egy különleges lelkivilágú lányt különleges képi megoldásokkal akar mutatni a rendező. Arra viszont, hogy miért viselkedik úgy az anyuka, mint valaki, akinek nagyon sürgősen pszichiáteri segítségre lenne szüksége, meg esetleg egy gumifalú magánzárkára, és hogy ez miért marad reflektálatlanul, mintha mi sem lenne természetesebb, nem nagyon találni magyarázatot. Ahogy arra sem, hogy az öntetszelgésen kívül mi értelme van a filmidő legalább felében teljesen átlagos fizikai színházi vagy színiiskolai gyakorlatokat mutatni, mintha például az a jól ismert és bevett akadémiai szituáció, amikor a színinövendékek állatot játszanak, valami iszonyatosan mélyértelmű és eredeti dolog lenne, nem is beszélve annak a mélyrétegeiről, amikor maszkban kiabálnak artikulálatlanul.
Decker nem tud többet elmondani annál, mint amit végül kilépve a kísérleti filmes keretek közül, klasszikus dramaturgiával mond el a lány múltbeli sötét titkáról, és szembesüléséről a színházi csoportvezető megkérdőjelezhető viselkedésével. De ezek egy rövidke kisfilmre elegendő muníciót adnak egy filmnek, és hát nehéz leküzdeni az ingert a gúnyolódásra azon, hogy a hagyományos formában elmesélt két perc mennyivel ér többet, mint az üresen, túlesztétizáltan és formalistán kísérletező kilencven.
Mondjuk az is igaz, hogy azért nem sokkal.
Rovataink a Facebookon