Az egész világot leiskolázták a magyarok Velencében

Különös kontraszt tárul a látogatók szeme elé a Magyar Pavilon felé sétálva: a hagyományos elemekkel díszített épület hatalmas üvegajtaján át egy másik világ sejlik fel. Ultramodern, világos, tágas, vibráló, mégis letisztult energiákat sugall – ez a technószubkultúra inspirálta érzéki orgiaszerű elképzelés, vagyis a Techno Zen, Nemes Márton velencei projektje.

Már jó néhány pavilonlátogatással a hátunk mögött érkezünk a Ludwig Múzeum által összerakott kiállításra. Futó pillantást vetünk a dizájnra, és máris elkönyveljük, hogy bizony könnyedén ott van az élmezőnyben, a képzeletbeli dobogó valamely fokán, vagy legalábbis annak környékén. És bár ránézésre tetszik, tartalmát és értékét a külalakon kívül egyelőre nem tudjuk megítélni. Ahhoz előbb el kell merülnünk a térben.

Tökéletes felépítés

A kiállítást az óramutató járásával megegyező irányban kezdjük, a koncepció igényli a tudatos haladást. Az okosan megkomponált felépítés valósággal téridőbeli utazásra invitál minket. Ahogy belépünk az első részlegbe, alacsony szín- és hangfrekvenciák hatnak ránk, majd a középfrekvenciák pulzálnak a falakból, végül a magas frekvenciák rezonálását érezzük a testünkön.

A színek keveredése szinte elvakít, a napsütés erőteljesen verődik vissza az üvegről, a fehér falak elmélyítik a rikító árnyalatokat: nem káprázik a szemünk, ez a valóság. Az élmény közben megtudjuk, hogy

Nemes Márton munkásságára nagy hatást gyakorolnak a technószubkultúrák, így a képmező szétrobbantása, majd újrarendezése jellegzetes, pszichedelikus karaktert kölcsönöz absztrakt tartományokban kiterjedő és napjaink szórakozóhelyeinek képi és fényhangulatait is felidéző festményeinek.

A projekt a tér közepén állva, a kör alakú szobor mellett, a szabad ég alatt éri el zenitjét. Itt fonódnak össze a hangok és a látványvilág is: az origóból szemlélve minden stáció egyforma távolságra kerül a nézőtől, valósággal sokkolva a befogadó érzékszerveit.

A szobron ráadásul két rokonszín, a lila és a rózsaszín is megjelenik. Ez a két árnyalat az elemet körülölelő térben sehol nem található, sőt a természetes fényspektrumon sincs rajta. 

„Ha te érzékeled ezeket a színeket, az csak azért van, mert az agyad keveri ki őket. Itt azonban megjelennek, szóval ez az elem agytorna meg intellektuális pozíció is” – mutat a szobor irányába Kopeczky Róna. 

Az installációkban létrejövő hipnotikus térdinamika a nyers állapotból fluid, szédítő, fluoreszcens színmezőbe helyez.

A ventilátorok mozgatják a levegőt, a pavilon sötétedéskor szinte izzik, a kiállításra egy szikár, konceptuális tartalmat nem lehet felhúzni, mert ledobná magáról. A LED-ek, vetítések, DMX-lámpák színpadias, mégis ipari eszközhasználatot mutatnak, de van lézervágott acél, autófesték, fénytartó sín és óriási fényfal is. Ezek az elemek rendkívül szokatlan kombinációt eredményeznek

– fogalmaz a kurátor.

Valódi csapatmunka 

Kopeczky Róna szerint a kiállítás másik bravúrja a központi elem mellett a kilencven darab zománcból összeállított fal, amely a bonyhádi zománcgyárban készült. Bonyhád fontos hely a magyar képzőművészet életében, hiszen már a kilencvenes években elindult az ottani művésztelep, ami Nemes Márton munkásságára is inspirálóan hatott.

A festőművész kolorista alkotásaihoz a zenei ambientet Hencz Péter komponálta, míg a Kiégő Izzók fénystúdió programozta a fénykörnyezetet minden egyes műhöz.

Az absztrakt, geometrikus és a konstruktivista elemek egymással való incselkedése érzéki főhajtás a magyar festőművészetben kiemelt szerepet játszó Iparterv-generáció (Bak Imre, Hencze Tamás és Keserü Ilona) előtt. Nemes Márton tehát nemcsak alkot, de emlékezik is: 

Hogyan is jellemezhetnénk egyetlen mondatban a Magyar Pavilon anyagát? A kurátor szavaival élve valahogy úgy, hogy a valósággal dacoló lázadást egy transzcendens élmény váltja fel, a technó vibrálása pedig zen rezonanciává lényegül át. Ez Nemes Márton Techno Zenje, a 60. Velencei Képzőművészeti Biennálé magyar projektje.

(Borítókép: Gáll Anna / Index)