Magyar himnusszal indult az amerikai sztárbanda szigetes koncertje

Általában azt tapasztaljuk, hogy a vegyes stílust képviselő fesztiválokon, mint a Sziget vagy a VOLT, mindenféle irányzat keveredik, és mindnek van egy-egy prominens napja. Idén ez kicsit máshogy alakult a Szigeten, mert a két kiemelt színpad (a nagyszínpad és a Freedome sátor) közül egyiken sem jelentek meg igazán ütős rock- vagy metálelőadók.

A Kings of Leon alternatív megközelítése nem az a vonal, amely tombolásba rántotta a közönséget, így csak az utolsó előtti napon sikerült olyan rockbandával találkoznunk, amely valóban felszántotta a világot jelentő deszkákat. Ez volt a Palaye Royale, amerikai toplistás zenekar, akikkel kora délután még egy laza interjút is csináltunk, még mielőtt pár órával később egy örök emléket kaptunk tőlük.

Mókás, mert egy sor véletlen hozta össze ezt az interjút. Régebbről ismertem már a banda munkásságát, zenésztársaimnak nagy kedvence a csapat, de sosem kutakodtam úgy igazán a dalaikban. Én is, mint sokan, a Mr. Doctor Man című szám által találkoztam a formációval, majd ez az ismeretség dalról dalra mélyült olyan nóták nyomán, mint a Don't Feel Quite Right, az Anxiety, a Lonely és a Broken.

Persze egy féllemeznyi számmal később sem mondhattam, hogy milyen komoly a tudásom, de ez a morzsányi infó épp kapóra jött, amikor be kellett ugranom egy kollégám helyett az interjúra. Ilyenkor az ember felkészülése töménytelen lemezhallgatás és utánajárás, hogy mikor szembekerül a három zenésszel, ne az legyen a legtöbb, amit kérdezni tud, hogy milyen az idő Vegasban.

Holdra szállás

Vasárnap kora délután a Sziget VIP-bejáratánál vártuk fotós kollégámmal, hogy behívjanak a beszélgetésre. Egyszer csak egy félmeztelen, tokától bokáig tetovált úriemberre lettünk figyelmesek, aki látszólag frissen mosott hajjal, napszemüvegben, karszalag bemutatása nélkül sétált be a lezárt területre. Ahogy bement, jött is kifele a szervező hölgy, hogy itt a pillanat. Beinvitált minket, megkaptuk az időkeretet, majd egy lakókonténerbe érve három férfi fogadott. Egyik zakóban, másik mellényben, harmadik félmeztelenül. Bemutatkoztak, ők a Palaye Royale, minket bemutatott a szervező, mi lenni Index. Leültünk, majd nekiláttunk.

A falatnyi beszélgetésben elmesélték a srácok, hogy a két téma, amiről soha nem írnának dalt, az a McDonald’s és Donald Trump (lehet, a Donald név sem szimpatikus nekik), ha választhatnának egy koncert a holdon és egy klip az űrben között, akkor a koncertet nyomnák le a rajongóiknak, valamint azt is megtudtuk, hogy az énekes, Remington Leith, kimondottan utálja a repülést, meg amúgy is

természetellenes, hogy az emberek repüljenek.

A beszélgetés után elköszöntünk, elindultunk, majd a dobos, Emerson Barrett utánunk futott, hogy visszaadja nekem az ügyetlenül ottfelejtett napszemüvegem. Ezúton is köszönet neki!

Innentől már laza nyitottsággal érkeztünk a Freedome színpadhoz, amely egy hatalmas, vörös cirkuszi sátor képében tetszeleg a fesztivál közepén. Pár szót váltottunk a többi fotóssal, majd előretörtünk az akkor már közel telt házas csarnokban.

Ha más mondaná, nem hinném

A technikusok belőttek mindent, lesétáltak a színről, a fények kezdtek apadni, tudtuk, mi következik. Pontosabban azt hittük, hogy tudjuk, mert már itt megborított minket a Palaye Royale. Az első dal, amit a koncert keretében (vagyis inkább felvezetőjében) hallottunk, nem volt más, mint a magyar Himnusz. Jól olvasták, a zene, amit a hangszórókon felvételről lenyomtak a koncert előtt, a magyar Himnusz volt, úgy, mint mikor a Metallica-koncertek előtt a Morricone-darab vagy a Green Day-bulik előtt a Bohemian Rhapsody szokott megszólalni. Ezt átkeverték egy másik, klasszikus zeneműbe,

Az első harmadban vegyesen voltak nóták az eddigi három lemezről, az energiát végig fenntartották. Remek volt látni, hogy végre jött egy zenekar, ami semmit sem spórolt az erőn, mindent kifacsart már az első perctől kezdve, ami eddig nagyon hiányzott nekem az idei Szigetről. Voltak más előadók is, akik remek energiákat vonultattak fel a fesztiválon, de ilyen még nem.

A közönség öngerjesztve tapsolt, táncolt, a zsúfolt csarnok közel fele úgy fújta az összes szöveget, mint akinek ezt tanították általános iskolában szorzótábla helyett. A dalok között ritkán volt megállás, az is csak arról szólt, hogy a srácok köszönik, hogy itt lehetnek, és hogy mi is itt vagyunk. A köztes konferálásokat nem az énekes vitte, hanem Sebastian Danzig, a banda gitárosa.

Az első harmadot egy feldolgozás zárta, a hírhedt Seven Nation Army. Az elcsépelt nóta olyan jól szólalt meg a Palaye kezei között, hogy rögvest megbocsátottuk nekik ezt a közhelyt, pedig az ilyen olcsó trükkök gyakorta bosszantóak.

A koncert, ami eddig remek dinamikával futott, itt robbant fel teljesen. A feldolgozás után olyan dömping jött, amiben volt Paranoid (nem a Black Sabbath-féle), Broken és Mr. Doctor Man is. Az még hagyján, hogy Remington éneklés közben egy elesésből hátra bukfencet hozott ki, mialatt szakadatlanul üvöltött a mikrofonba (amit ha nem a saját szememmel látok, el sem hiszem, hogy meg lehet csinálni), valamint a koncert végén felmászott nagyjából az összes létező állványzatra, de olyan elánnal tolta minden dal minden percét, amilyen energiát a rövidtávú futóversenyeken lehet csak látni.

Ezalatt Sebastian lazán befeküdt a közönségbe gitározni, végigugrálta a basszeressel a színpadot kelettől nyugatig, Emerson meg úriasan elbagózgatott a dob mögött hátul, miközben embertelenül megküldte a bőröket és a rezeket.

A színpad a minden

Amikor beszélgettünk még az interjún, megkérdeztem őket, hogy melyik előadóval kooperálnának a legszívesebben. Elsőre a Måneskint hozták fel, majd hamar átcsapott a gondolat Dua Lipába, aminél le is horgonyoztak. Tehát ha valamilyen módon ez az üzenet eljut az énekesnőhöz, előszeretettel ajánlom figyelmébe a bandát, mert élete legpörgősebb nótája fog készülni velük, azt garantálom.

A koncerten nem volt olyan dal, amiben ne lett volna valami látványos megmozdulás, és ezt nem tűzijáték meg konfetti hozta le, hanem puszta, elemi energia. A sztori szépsége, hogy esélyesen ezek többsége nem volt betervezve, mert mikor Remington hirtelen felindulásból arrébb hajította a mikrofont (vagy laza tíz méterrel), az csúnyát pukkant, eszerint a technikus nem volt felkészítve, vagy direkt hagyta, hogy durranjanak a hangfalak.

Közben volt egy mindenre elszánt zenekari fotós is, aki fel-alá rohangált, hogy a banda minden nagyobb mozzanatát lencsevégre kapja, de ő sem tudta, hogy ki merre lesz, így szerencsétlen lefutott egy kisebb maratont a koncert végére.

Valójában ezzel a színpadi energiával igazolták magukat és a korábban nekem adott válaszukat. Mikor az interjúban rákérdeztem, hogy mi a turnézás legjobb és legrosszabb pontja számukra, akkor Remington azt felelte, hogy

a legjobb, amikor felmegyünk a színpadra, a legrosszabb pedig, mikor lejövünk.

A koncertet a Lonelyval zárta a Palaye Royale, ez volt a korábban említett állványmegmászások ideje. A dalról az interjúban Remington elmondta, hogy „minden benne van”. Kendőzetlenül beszél benne az életéről és érzéseiről, úgy gondolja, hogy ez inspirálhat másokat, hogy nyissanak a világ felé, és dolgozzák fel a saját traumáikat.

Az utolsó hangokat is elsütve megköszönték, hogy velük tartottunk ezen az estén, lesétáltak a színpadról, persze előtte Emerson szétverte a dobot, majd egy csokor rózsát szórt el szálanként a közönségbe pár dobverő kíséretében.

Nyomot hagyni

A koncert zárszavához illően fűzhetjük az interjú zárszavát is, hisz a három testvér (mivel valóban testvérek, eredeti vezetéknevük pedig Kropp) sem hagyhatta el Budapestet úgy, hogy a rock ’n’ roll dzsinntől ne kívántak volna.

Remington kérése, hogy mindig formában maradjanak, függetlenül minden tényezőtől. Sebastian kérése, hogy tartson ez az utazás, ameddig csak lehet, mert ez a banda teszi őket boldoggá, ez az életük, és amíg ezt testvérekként tehetik, úgy, hogy közben a közönségüket is szórakoztatják és nyomot is hagyhatnak, addig semmi más nem számít.

Ebben Emerson is kiegyezett azzal a lábjegyzettel, hogy a kastélyokban és cirkuszi sátrakban való koncertezés, majd menő hotelekben pihenés azért képezze a kívánság részét. Remington hozzátette, hogy a dzsinn igazán kitalálhatná, hogy miképp lehetne utazni repülés nélkül is, hisz ahogy fenn is írtuk,

természetellenes, hogy az emberek repüljenek.

A Palaye Royale egy eszméletlenül energiagazdag zenekar, dögös rockzenével. Három testvér, akik a színpadon őrültebbek, mint egy csapat mérgezett egér (hogy egy bloggert idézzek), testközelből pedig közvetlen, értelmes és előzékeny srácok, akik a hozzám hasonló béna újságírók napszemüvegét is megmentik. Ők végre képesek voltak a Sziget megfáradt közönségébe is indikálni egy emberes pogót, amit titokban reméltem is, hogy összehoznak.

Egy zenekar, ami az utolsó csepp energiát is kifacsarja magából, hogy a közönségét szórakoztassa, az én skálámon mindig tiszteletre méltó marad. Az, hogy a zenéjüket ki szereti, és ki nem, ízlés dolga, de olyan koncertet kaptunk most tőlük, amit ritkán tapasztalok, így annyi biztos, ha legközelebb jönnek, akkor le kell csekkolnom, hol lehet elővételes jegyet venni.

(Borítókép: Szabó Réka / Index)