Hatalmi visszaélésről rendezett a hatalmi visszaéléssel vádolt Eszenyi Enikő

img 3890
2022.06.26. 18:36
Lelkileg kimerítő, ám mindenképp hasznos volt a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljának első estéje. Két előadást láttunk, az első rávilágított jelen társadalmunk egyik legnagyobb hibájára. A második egy lány történetéről szólt, aki a zaklatás egész skáláját végigélte – utóbbit Eszenyi Enikő rendezte.

Békák kuruttyolnak az ablakom mellett, én pedig a kisvárdai várrom előtti tavat nézem. Nézném én magát az épületet is, de késő éjszaka van, az a típusú sötét, ami csak nyáron lehetséges, amikor a felhők nem verik vissza a fényt. Elszakadva a fővárostól meditatív hatással van rám a milliónyi csillag, ami jól is jön, mert kusza gondolatok kavarognak a fejemben. Megnéztem egy előadást, ami után a leginfantilisabb ember is azonnal felnőne, majd beültem egy másik produkcióra. Egészen pontosan arra a darabra, amit még 2021-ben Csengeren többedmagával Eszenyi Enikő rendezett, azaz egy hatalommal való visszaéléssel vádolt exigazgató készített előadást a zaklatásról. Fogalmazzunk úgy: intenzív volt a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának első estéje.

Pénteken, azaz június 24-én kezdődött a 34. kisvárdai színházi fesztivál tizennégy versenyelőadással, zenés-kulináris estekkel, valamint hallgatói előadásokkal és középiskolások számára szervezett workshopokkal. A Nyírség felé vettem az utamat, hogy belekóstoljak a nyári színházi szezon egyik jelentős eseményébe.

Szenvedés Szabadkáról

A fesztivál versenyprogramja a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Csehov: Három nővér című előadásával kezdődött, amire máris egy kérdéssel a fejemben ültem be a Művelődési Központ nézőterére:

Mit mesél nekünk ma ez a darab?

Sebestyén Aba rendezése már a színpadképpel előrevetítette, hogy Csehov művének melyik eleme kerül a középpontba, ez pedig nem más, mint az idő.

Sós Beáta díszlettervező három, boltívet formáló hatalmas kőfallal zárta be hátulról a színpadot. Egyik oldalán kisebb rakás homokkupac feküdt, amire az egyik repedésből még egy kevés áramlott a darab kezdetén, harmóniába hozva a képet a rendezői jobbon látható zongora tetején lévő homokórával.

A zongora szerencsére nem csak olyan eleme volt az előadásnak, amire egyszer irányul figyelem, hogy utána annyira redukálódjon a szerepe, hogy folyamatosan a színészek útjában álljon. Rendszeresen és természetesen töltötték meg általa a teret élettel, vidámsággal, keserűséggel vagy fájdalommal. Szinte már elhittem, hogy a hangszer száz éve is ott állt, ahogy száz év múlva is ugyanott lesz.

A zenei vonal végigkísérte az előadást, a zongorán kívül énekkel, tubával. Természetesen Andrej hegedűje is többször feltűnik, csak esetünkben a szerepet alakító Pálfi Ervin egy nagybőgőbe fogalmazza érzelmeit. Kalmár Zsuzsa, Pámer Csilla és Dedovity-Tomity Dina alakítja a nővéreket. Olga, Mása és Irina különböző tulajdonságai, habitusuk és lelkületük remekül kirajzolódik, de rajtuk kívül is minden szereplő határozott mozdulatokkal, „csehovhűen” lett megfestve. A rendezés mögötti gondolat minden jelenetben érződött, aminek következtében egyre nagyobbra növekedett a gyomor környéki szorító érzés.

Boldogtalan embereket láttam a jelen társadalmunk problémáival küszködve.

Talán ha beírjuk a Google-be azt, hogy „idézetek az időről”, végtelen klisésen megfogalmazott találatot kapunk. A közhelyek többségének van valóságalapja, Csehov pedig gyönyörűen fogalmazta egyedivé a saját gondolatát az elmúlásról, amit Sebestyén Aba a mai korban még inkább érvényes félelmekkel egészített ki.

Korunk egyik nagy tragédiája, hogy ha a saját életünkről van szó, nem tudunk a jelenben élni, ha az egész világot érintő kérdésekről, akkor nem gondolunk a jövőre. Utóbbinál elég csak megnézni, hogy különböző területek tudósainak szakvéleményét a nagyhatalmak miként söprik le az asztalról egyenesen a kukába, miközben az emberek nagy része még mindig nincs tisztában azzal, hogy a környezetvédelemre fordított energia befektetés az utódaink jövőjébe.

Mindezzel párhuzamban viszont nem éljük meg a saját életünk pillanatait. Vagy a múlt nosztalgiájába menekülünk, vagy egy pozitív jövőképbe kapaszkodva éljük túl a napokat, és így telnek el hetek, hónapok, évek, évtizedek, életek: egy csettintés alatt, várva azt, ami sosem jön el.

Minderre ráerősít a legnagyobb döntéseinket befolyásoló fogyasztói társadalom, amiben létezve arra vagyunk kondicionálva, hogy csak akkor legyünk boldogok, ha megszerezzük azt, ami másoknak már megvan, valami vágyott tárgyat, életszínvonalat, pozíciót, a mi Moszkvánkat.

Az előadás második felvonásának közepére már azt éreztem, hogy ha nem lesz vége az előttem zajló szenvedésnek, én fogok elköltözni az orosz fővárosba.

A tények

A darab végén nem volt időm megemészteni a látottakat, a bennem generált érzések még jócskán Katrina hurrikán méretű pusztításokat végeztek a lelkemben, de összesen maradt öt percem, hogy eldöntsem, melyik következő produkcióra ülök be. Ugyanis este kilenckor két darab kezdődött párhuzamosan. Az Őze Áron rendezte Hamlear és a Csengeri Alkotó Központ (CSAK!) előadása. Mivel előbbiről tavaly már beszámoltunk, a második felé hajlottam, ám döntésemben a darab ajánlójában olvasott sorok erősítettek meg:

A Prostituáltak és a Katasztrófa egymás tükrében szemléli és szemlélteti a hatalmi visszaéléseket, valamint a személyes ellenállás lehetőségeit, bemutatva egyszersmind a színház működését is.

Egy pillanatig azt éreztem, hogy egy párhuzamos univerzumba kerültem.

A test történetei – prostituáltak című előadás Visky András darabciklusából Beckett-jelenetekkel kiegészítve, Eszenyi Enikő szakmai vezetésével a 2021-es CSAK! Workshop keretében jött létre, három rendezőtanár közreműködésével. Szilágyi Csenge rendezte az első nyolc jelenetet, majd a végéig Eszenyi Enikő, a fiúk jeleneteivel pedig Bodó A. Ottó foglalkozott.

Az, hogy Eszenyi Enikő 2020-as botránya óta – amikor is a Vígszínház egykori társulatának több mint ötven tagja erősítette meg, hogy Eszenyi igazgatóként és rendezőként rendszeresen visszaélt a hatalmával, és elviselhetetlen munkakörülményeket teremtett – újra rendez, már tavaly óta nem hír, hiszen nem új információ. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a tény nem hagy maga után kérdéseket, főleg abban az esetben, ha a fent említett vádak fényében pont a „hatalmi visszaélések” és a „személyes ellenállás lehetőségei” témakörét viszi színre.

A Vígszínházban a bejelentéseket vizsgálat követte, aminek eredménye nem került nyilvánosságra, ám Gy. Németh Erzsébet a Partizán etikai kódex fontosságát körüljáró adásában elmondta, hogy a tanúvallomások

érzékeny beszélgetések voltak, sokszor a felügyelő bizottság számára is megrázó pillanatokkal.

Ami biztos, hogy

  • Eszenyi Enikő a jog értelmében nem bűnös.
  • Nem ismerte el saját felelősségét az ügyben.
  • Tetteiért és viselkedéséért nem kért bocsánatot.

Eszenyi Enikő a hallgatást választotta, így miközben több ember állítja azt, hogy életére a Vígszínház volt igazgatója negatív hatást gyakorolt, áldozatként azzal kell szembesülniük, hogy bár erőt vettek magukon, és kiálltak a fényre, vagy anonim módon a vizsgálóbizottság elé, Eszenyi nem ismeri el sérelmeiket. Mindeközben Eszenyi szülővárosa vaskos, 300 milliós állami többlettámogatást kapott, volt igazgatójuk az Álarcos énekes című műsorban ugrál, Csengeren és Kecskeméten rendez, most pedig pontosan azt a témát vette elő, ami a rövid távú törést jelentette a karrierjében.

„Fordulj, színház” érzelmekkel

A darab amúgy okosan összeállított előadás volt, a Beckett-jelenetek dramaturgiailag illeszkedtek Visky amúgy is csontig hatoló szövegéhez. A zsinagóga színpadát lelkes fiatalok töltötték be, akik hullámzó tehetséggel próbálták átadni azt a fájdalmat,

amit a társadalmunk döntéshozói és a jogrendszerünk elég megkérdőjelezhető hatékonysággal kezel. 

Az előadás első része kicsit el volt kapkodva, és sokszor indokolatlannak éreztem a sokat mutató jelmezekben vonagló lányokat, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zsúfolt térben a második sorban ülve is két centire voltam a színészektől, ami nem minden előadásnál szerencsés. 

A főszereplő lányt és megrázó történetét, hogy bántalmazott gyerekből miként lett utcalány, öten keltették életre, és az előadás alatt nem egy katartikus pillanatot okoztak. Még úgy is, hogy Eszenyiék kitalálták az úgynevezett „fordulj, színházat”, ami azt jelentette, hogy akárhányszor egy színész kimondta, hogy „fordulj”, az egész nézőtérnek székestül hátat kellett fordítania, mert a térben a két oldalon és középen elhelyezett emelvényeken játszottak a szereplők. Ebből a bizonyos parancsszóból két és félszer annyi hangzott el, mint amit normális esetben az előadás elbírt volna, és bár az ötlet nem rossz, egy idő után a székek lassabban, lustábban, unottan változtattak irányt.

Ám a probléma nem az volt, hogy a tévétornában éreztük magunkat, hiszen egy pici mozgás mindenkinek kell, hanem inkább az, hogy minden forgás után újra bele kellett helyezkedni a történetbe, így pedig sokszor hiába küzdöttek a lányok, mire megteremtődött volna a játékuk súlya, a koncentrációnkat már a székforgatás egyre profibb megvalósítása vette el.

Az előadás után megosztó véleményeket hallgattam a zsinagóga előtti járdán. Pár idősebb néző döbbenetét fejezte ki, ám a fiataloknak alapvetően tetszett a darab. Összességében a mérleg pozitív serpenyőjébe került több gondolat. Elkaptam egy pillanatot, ahogy egy lány a következőt mesélte a társának:

Nekem tetszett, ez legalább váltott ki belőlem érzelmeket.

Tehát a színház aznap este beteljesítette egyik alapvető célját. 

Aki teheti, látogasson el Kisvárdára, a fesztivál július 2-ig tart, egy napra még mi is biztosan elmegyünk.

(Borítókép: Tugya Vilmos)