Addig védte az erőszaktevőket, amíg meg nem erőszakolták

Jodie Comer, a mikro-kifejezések – pici, alig észrevehető, de nagyon hatásos grimaszok – koronázatlan királynője kétségkívül napjaink egyik legtehetségesebb előadóművésze. Nincs olyan szerep, amelyet ne olyan beleéléssel, mégis természetességgel játszana el, hogy a néző ne tátott szájjal bámulja a képernyőt, vagy hüledezzen azon, hogyan képes a liverpooli származású színésznő bármilyen nyelven vagy akcentussal megszólalni.

A brit színésznő legtöbbeknek a Megszállottak viadala (Killing Eve) című, alig egy hónapja befejeződött sorozatból lehet ismerős, amelyben Villanelle-t, az orosz pszichopata bérgyilkost alakította – a szerepért nem mellesleg BAFTA- és Emmy-díjat is kapott. Comer volt a Ryan Reynolds főszereplésével forgatott Free Guy női főhőse, ugyanúgy, mint Ridley Scott Az utolsó párbaj című mozijában. A Help című filmben nyújtott szerepéért május 8-án újabb BAFTA-díjat érdemelt ki. A jelek szerint Jodie Comer egyre több nívós produkcióban tűnik fel.

Mi sem bizonyítja jobban Jodie Comer sokszínűségét, mint az, hogy április 15-én a londoni Harold Pinter Theatre-ben debütált, vagyis televíziós tapasztalattal a háta mögött a színházi világba is betoppant. Mi az, hogy betoppant, valósággal berontott, méghozzá Suzie Miller dráma- és forgatókönyvíró Prima Facie című szólóprodukciójával, amelyben Tessát, az ifjú védőügyvédet alakítja, aki a saját bőrén tapasztalja meg a rendszerszintű igazságtalanságot. 

Magyarok Londonban

Május 11-én, alig néhány nappal Comer újabb BAFTA-győzelme után láttam az előadást Londonban. A Megszállottak viadala célközönségéből és rajongói bázisából (na meg a közösségi médiában keringő felvételekből) kiindulva arra számítottam, hogy a színház fiatal nőkkel lesz tele, és csak elvétve ülnek be férfiak vagy idősebb nézők. Nem is tévedhettem volna nagyobbat: egyik oldalamon két férfi borozgatott és fotózgatott (a színpadot...), míg a másik oldalamon egy középkorú házaspár ült. Az ötvenes férj az előadás kezdete előtt még lőtt egy szelfit a nejével, majd megüzente egy ismerősének, hogy randevún vannak, és végre láthatják Jodie Comert. 

Néhány sorral arrébb két magyar lány ült, húsz-huszonkét évesek lehettek. Az előadás végén oda akartam menni hozzájuk, és kérdezősködni, vajon ők is az előadásra utaztak-e ki Londonba, vagy itt élnek, de a tömegben eltűntek a szemem elől...

Régóta terveztem, hogy jegyet váltok egy előadásra a londoni West Enden, azaz a színháznegyedben. Mellém szegődött a szerencse, amikor kiderült, hogy a kedvenc színésznőm két hónapig a Harold Pinter Theatre-ben lép fel. Jodie Comertől sokat vártam, ő pedig szerencsére hozta a formáját, vagyis azt a fajta páratlan előadásmódot, amelyet a sorozataiból és filmjeiből már ismertem.

Mi az igazság?

A színésznő hangosan, energikusan robban be a sötét színpadra – a díszlet egy hatalmas ügyvédi irodára emlékeztet, a polcokon dossziék százai, középen két hatalmas asztal meg néhány szék –, és rögtön fennhangon szónokolni kezd. Comer karaktere, Tessa elemében van: poénkodik, méghozzá kegyetlen viccekkel. Osztja az észt meg az igazságot – na jó, ebben még ő maga sem biztos –, versenyló módjára küzd a társaival, míg végül a csúcsra nem ér. 

Tessa szenvedélyesen szereti a munkáját, ez a fajta pozitivitás és magabiztosság pedig az egész lényére kihat: táncol az asztalon, megtáncoltatja a székeket, a bíróságon pedig úgy közvetíti a véleményét, mint a legvehemensebb futballkommentátor. A munkamániás nő benne van az összes buliban: olyannyira élvezi a többi ügyvéd társaságát, hogy az egyikkel szerelmi kapcsolatba is bonyolódik.

Igen ám, csakhogy az élete romba dől, amikor egy átmulatott éjszaka után szexuális erőszak áldozata lesz. Annak ellenére, hogy az erőszakot nem mutatják be, csupán a színésznő elbeszéléséből és játékából ismerjük meg a történetet, igen felkavaró ez a néhány perc: Justin Martin rendezése úgy mutatja be az eseményt, hogy csak annyi sebet szakít fel az esetleg hasonló múlttal rendelkező áldozatokban, amennyi a történet megértéséhez feltétlenül szükséges. (Az előadás végén elhangzik, hogy minden harmadik nő erőszak áldozata volt vagy lesz az életében.)

A nézőtér hirtelen elcsöndesül, és még azok is magukba zuhanva hallgatják az előadást, akik percekkel korábban még őrült nevetésben törtek ki egyik-másik poénon. A mellettem ülő ötvenes férfi kellemetlenül érzi magát, folyamatosan fészkelődik. Pár sorral előttem többen is sírva fakadnak. A másik oldalamon ülő férfiak szinte egyszerre kapják a szájukhoz a kezüket. Jodie Comer előadása mindenkit megérint. Ahogy elnézem, a férfiakat még jobban, mint a nőket...

Tessa a hangulatától és a környezetétől függően váltogatja az öltözékeit: öltönyöket, nadrágokat, ingeket, elegáns ruhákat visel, és sokszor van mezítláb, ami akár a kiszolgáltatottság szimbóluma is lehet. Az elhagyatottság, megalázottság érzéséhez társul egy „felhőszakadás” is: a színpadon percekig esik az eső, és szól a frusztráló zene, már-már ráerősítve a könnyfakasztó hangulatra. 

Az előadás a szívszorító jelenet után két évet előreugrik az időben, a másfél órás produkció pedig ekkor éri el a tetőfokát. Tessában felmerül a kérdés: hogyan élje meg a magánéletét és a karrierjét? Tudja-e egyensúlyozni a kettőt? Lehet-e egyensúlyba hozni az ő igazát a jogi értelembe vett igazsággal?

Jodie Comernek nincs szüksége színésztársakra, egymaga is olyan égető üzenetet fogalmaz meg a Prima Facie-ben, hogy a teljes nézőtér állva tapsol. Az egyetlen – nekünk, magyaroknak – furcsaság, hogy Londonban legfeljebb tíz másodpercig tapsolják a színészt, szemben a hazai tíz perccel... 

Az előadás június 18-ig látható a londoni Harold Pinter Theatre-ben.

(Borítókép: Gáll Anna / Index)