Gyönyörködni is lehet a szocialista épületekben

Olyan sokan voltak kíváncsiak a tárlatvezetésre, hogy közel húsz percet kellett várni a jegyekért ácsingózó embertömegre, és csak késéssel kezdődhetett a program. Szinte mozdulni nem lehetett a termekben, a kurátorok legnagyobb meglepetésére több tucat érdeklődő látogatott el a záróeseményre.

A Magyar Pavilon a 17. Velencei Építészeti Biennále részeként valósult meg, igaz, a koronavírus-járvány miatt a tervezettnél csak egy évvel később, vagyis 2021-ben jött létre. A Paradigma Ariadné építészeti stúdió munkatársai 2018-ban kezdtek el azon gondolkodni, hogy mivel induljanak a Biennále-pályázaton. A négy szakember hamar közös nevezőre jutott abban, hogy mi érdekli őket: a háború utáni modern örökség sorsa, a nemzetközi együttműködés és a régió boldogulása a versenyzsúfolt velencei közegben. Így alakult ki először a koncepció, majd a tizenkét budapesti épület és nemzetközi építészeti iroda részvételével a kiállítás.

12 épület, 12 iroda, 12 válasz

A Ludwig Múzeum első emeletén a következő szövegbe botlottak a látogatók:

Az egykori „keleti blokk” országaiban, a mai Közép-Európa területén komoly kihívást jelent azoknak a modern épületeknek a használata, amelyek egy letűnt társadalom számára készültek.

A sorokat olvasva önkéntelenül is sejtettük, sőt, szinte lelki szemeink előtt láttuk, miről fog szólni a tárlat. És ehhez még az „igazi” Biennáléra sem kellett ellátogatnunk, csupán visszaemlékezni, hogy (budapesti lakosként) milyen épületeket látunk nap mint nap. Évtizedek óta...

Az Othernity-projekt keretében tizenkét közép-európai építésziroda gondolta újra a magyar főváros tizenkét „szocialista modern” épületét. A fiatalabb generációt képviselő alkotók (a kurátorokhoz hasonlóan) nem élték, pontosabban cselekvő módon nem élték át a létező szocializmust, mégis ismerős falak és betonszörnyek között cseperedtek fel, 

A kiválasztott budapesti épületeket a kurátorok osztották ki a tizenkét irodának, a magyarok pedig igyekeztek úgy választani, hogy a kiosztott épületek az építészek stílusához vagy érdeklődési köréhez kapcsolódjanak, illeszkedjenek. Az épületek egytől egyig a második világháborút és a rendszerváltást összekötő bő négy évtized alatt születtek, többségük pedig máig eredeti állapotában maradt fent. (Ennek ellenére veszélyezteti őket a pusztulás...)

Az újragondolt objektumok között feltűnt a népligeti Planetárium, az Országos Villamos Teherelosztó épülete a Várban, a Déli pályaudvar, a Domus Áruház, az Alagút utcai OTP-toronyház és a Külső-Kelenföldi Református Templom is.

Nos, a múzeum munkatársai szerint a tárlat „alternatívát kínál a fenntarthatósági előírások félreértéséből fakadó igyekezet, az esztétikai ellenérzések és a politikai antipátia miatt jellemzően bontás vagy az építészeti értékek elvesztésével járó újjáépítés helyett.”

A kiállítás két szimmetrikus részből állt: a Laboratóriumban az épületekkel kapcsolatos dokumentumok, alaprajzok, archív és mai felvételek sorakoztak. Ezeket a világító dobozokon megjelenő alkotásokat tanulmányozva kiderült, valójában mennyire feltérképezetlen ez a terület. 

A tárlat másik felének otthont adó Bemutatóteremben már a kész kiállítási objektumok, a felkért irodák és építészek által megformált „építészeti reakciók” fogadták a nézőket. A kiállításon megtudtuk, hogy „a két narratíva egymástól elválaszthatatlan, és csak egymás összefüggésében értelmezhető”.

A kiállításban szereplő építészirodák:

• A-A Collective (Lengyelország / Dánia / Svájc)
• Architecture Uncomfortable Workshop (Magyarország)
• b210 (Észtország)
• BUDCUD (Lengyelország)
• KONNTRA (Szlovénia / Észak-Macedónia / Horvátország)
• MADA Architecture studio (Szerbia)
• MNPL WORKSHOP (Ukrajna)
• Paradigma Ariadné (Magyarország)
• PLURAL (Szlovákia)
• Vojtěch Rada (Csehország)
• RLOALUARNAD (Észtország / Egyesült Királyság)
• Studio Act (Románia)

(Borítókép: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)