Vízágyú a belvárosban, ugrásra készen állnak az álrendőrök

Narancssárga Wartburgok, jó állapotú Lada Samarák, Moszkvicsok, Daciák, ócska Trabik még ócskább üléseikkel, egy kék Robur teherautó. A Wartburgot mintha most polírozták volna fényesre, biztos valami gyűjtőé, a hátulján rá van ragasztva: Casco. Máris 1990-be röpültünk, a mindenkinek újszerű parlamenti demokrácia első évébe, annak is október végi eseményeihez, a taxisblokád három, feszültséggel teli, felemelő, kétes kimenetelű napjába, amikor mindannyian a bőrünkön éreztük, ez itt az új kor első válsága. A Wartburgok oldalát statiszták támasztják, senki más, oda nem illő személy nem tartózkodhat még a járdán se, az Alkotmány utca le van zárva a Bajcsy-Zsilinszky út és a Parlament felől is.

A Köbli Norbert forgatókönyvéből íródott, Blokád című mozi forgatása zajlik, annak is egyik kulcsjelenete:

A körúton vagyunk képzeletben − az Alkotmány utca most a körutat játssza a filmben −, a rendőrség felvonul, erőt demonstrál, s bár mi már tudjuk a történet végét, hogy erőszak nem lesz, abban a pillanatban ez még nem volt olyan evidens. Mindjárt elbiciklizik Antall József személyi titkára egy fontos iratcsomóval a biciklije hátsó csomagtartóján, Végh Zsolt színész készül a jelenetre.

Mi meg tűkön ülünk az Alkotmány utcai unitárius templom segédhelyiségében, várjuk a rendőrrohamot, a vízágyúkat és a korabeli rendőrségi buszokat, amint X-edjére húznak el. A statisztarendőröket már láttam testközelből, együtt masíroztunk a helyszínre, meg is ijedtem egy pillanatra, vajon igazi rendőrök-e, de a tányérsapka eligazított a Bocskai helyett, na meg a kék egyenruha helyett a szürke.

Jön a rendező, Tősér Ádám is, fiatal és sportos, szinte letegezné az ember, pedig már élt akkor, tele van a korból iskoláskori emlékekkel. Lajos Tamás producer is megérkezik, őt jól kifaggatom a pénzügyi kérdésekről. Mert oké, hogy száz százalékban állami film, állami költségvetés, de azért nyilván jól kell itt bánni a pénzzel. Mi volt a legdrágább jelenet, kérdezem, a két hídfő felépítése, jön a válasz, mire kívánkozik az újabb kérdés, hogy hát akkor miért nem a két hídfőnél veszik fel az ott játszódó jeleneteket.

– Próbáltuk, mondja szigorúan fekete keretes szemüvegével, és az arcára van írva a véleménye, csak hát a főváros olyan árat számított volna, hogy inkább felépítettük a méregdrága díszletet.

Csak azért, hogy a két hídfőnél forgassunk, 76 millió forintot kértek volna, nyilván nem lelkesedtek a produkcióért, de hát ez megfizethetetlen.

− Ráadásul, mivel nagyot változott azóta a város, ott sem úsztuk volna meg az utómunkát. Mogyoródon építjük fel a hídfőket, az Erzsébet és a Szabadság hídról van szó, aszfaltozunk, a háttérlátványt nagy apparátussal készítjük el. Nagyon nagy munka, azt hiszem, életem legnehezebb filmje, rengeteg szereplővel, rengeteg helyszínnel. De nagy öröm is, boldog vagyok, hogy el tud készülni.

Kötött sapkás, kedves szőke hölggyel statisztál, nem állom meg, hogy meg ne szólítsam őket. Kiderül, nem most debütálnak, egy castingügynökségen keresztül rendszeresen filmeznek. A ruhájuk vegyes, van, amit kaptak, van, amit otthonról hoztak, reggel lecsekkolt mindent a jelmezes.

Ede, aki a faiparban dolgozik, asztalos, azt mondja, szerinte ez a szürke kabát kicsit későbbi, inkább már a 90-es évekből való, szerintem viszont pont jó. A hajára is rákérdezek, olyan fekete és dús, hogy akár paróka is lehetne. De nem. Ede és Judit az életben is párt alkotnak, Judit elmondja, a taxisblokád idején még nem voltak együtt. Arra viszont emlékszik, hogy a taxisoknak meleg itallal, étellel segítettek. Most a közeli étteremben reggeliznek-ebédelnek, ez is jár a statisztáknak, szerény honoráriumuk mellett.

A fiatalok korabeli öltözéke is tökéletes, a jelmeztervező igen jó munkát végzett, kordbársony és bársony-, mintás, bő, kockás nadrágok, gyapjú- és posztókabátok, óriási, ma más senki által nem hordott bársonygumi az egyik lány hosszú hajában. Tiszta 80-as évek. Ha két lefutás között épp szünet van, és beengednek egy-egy járókelőt vagy külföldit, még véletlenül se lehet összekeverni a kor emberével, ahogy a környéken sétáltatott kutyát se, aki valami divatos „kosztümben” szaladgál, hisz lassan beköszönt a tél. A fiatalokat is megszólítom, egyikük Boldizsár. Ők nem igazán tudják, mihez statisztálnak, mi is az a taxisblokád, inkább csak jelmezileg vannak jelen, semmint lélekben.

Itt van az idős Antall Józsefet játszó Seress Zoltán is, akit legutóbb még a Vígszínház színpadán a Cabaret konferansziészerepében láthattunk, és akiről nyurga, sportos termete miatt senki nem hinné, hogy 58 évével már antalli korba érett. Beavat,

Elmondja, amit Antall akkor képviselt, mára bizony hiánycikk lett, és tényszerűen konstatáljuk, nem tudunk mást tenni, mint egyetérteni ezzel.

Az ő demokráciafelfogása mára nem létezik. Nekem egy mondat volt, ami elhangzik a filmben, amivel sikerült megragadnom, tetten érnem a személyiségét, de ezt most nem lövöm le. Hosszú volt az út idáig, de sokat segített a felkészülésben, hogy beszéltem Kónya Imrével, illetve Antall fiával, Antall Györggyel. Kevesen tudják, de Antallnak nagyon jó humora volt. Számomra az a legfontosabb kérdés, hogy hiteles tudok-e lenni, hogy sikerül-e azt átadnom, amit Antall képviselt. És ehhez a négy órán át készülő maszk önmagában még nem elég, bár nyilván fontos, mert az egykori miniszterelnöknek jellegzetes arca volt, jellegzetes jegyekkel.

A kórházban forgatandó jelenetek még hátravannak, ezekre nagy izgalommal készül Seress, hiszen míg az egyéb eseményekről rengeteg korabeli felvétel, híradó tanúskodik, a kórházi tartózkodásról mindössze a Feledy Péterrel készült, híres pizsamás interjú áll rendelkezésünkre.

Egyébként vicces, ahogy Seress megkapta a szerepet, hiszen egy színészkollégájának segített a castingon, aki Antall szerepére jelentkezett, ám végül ő lett a befutó. Seress teljes elragadtatással beszél nem csak a filmről és a szerepéről, látszik, velünk együtt ő is időutazik, és csillognak a szemei, mikor azt idézi fel, hogy Antall Kohl kancellárnak is tudott nemet mondani, amikor például az Horn Gyulát akarta látni a magyar kormány külügyminiszteri székében, és az is bámulatos, mennyire egyenrangú partnere tudott lenni Gorbacsovnak vagy Thatchernek.

Seress élénken emlékszik a taxisblokád első napjára, hiszen a Vígszínházban játszott a III. Richárdban, odaért ő is, a közönség is, de III. Richárd monológja a darab végén így egészen más értelmet nyert. Csodálatos volt átélni, ahogy a színház ennyire része lesz az események által a jelennek, ahogyan utána azt is megtapasztalták, milyen az, amikor az előadás alól kimennek az események.

Megérkezik a rendező, Tősér Ádám is, azt mondja, elsősorban a miniszterelnök emberi arcát akarták megmutatni.

Egy hasonló státuszú szereplőt nem lát az ember betegen, nem lát a feleségével, magánemberi helyzetekben, itt viszont Antall esendő emberként jelenik meg, aki a kórházi ágyán felébredve szembesül egy teljesen váratlan helyzettel. Teljesen váratlanul demonstrálnak ellene, illetve a kormánya ellen, neki pedig meg kell oldani a helyzetet. Nagyon fontos, hogy történelmileg dokumentáljuk a kort, és minél kevesebb teret engedjünk a fikciónak.

Tősér büszke a stábjára, és elmondja, nagyon nehéz volt az időpontok, a színészek, a látványtervező, a ruhatervező egyeztetése, sok film forog, a színházak is 150 százalékon játszanak, viszont létszükséglet, hogy ez a film olyan legyen, amilyennek lennie kell. A kollégák, akik dolgoznak benne, nemzetközi produkciókon edzett, világszínvonalú munkatársak.

Emlékszem a vitákra az iskolában. Mindenkinek van egy sztorija azokról a napokról, ezeket most is hallom, itt a forgatás közben, hogy ekkor jöttem haza Füredről, hogy a gyerek kizárta magát a lakásból, kismillió személyes történet, mi pedig igyekszünk megmutatni, mi zajlott a kulisszák mögött.

Köbli Norbert forgatókönyvíró is itt van, végigköveti a forgatás mintegy ötven napját jelenetről jelenetre. Amikor arról kérdezem, kellett-e eddig valamin módosítani az eredeti forgatókönyvhöz képest, filozofikus választ ad, „néha hazudni kell egy nagyobb igazság érdekében”.

A film ugrál az 56-os események és '90 között, ahogy Seress is mondja összekacsintva, bölcsen, keresve a megfeleléseket. Ez a film tétje, hogy ez sikerül-e, de Köbli azt mondja, a történetben mindig ott vannak ezek a megfelelések.

Nagy élmény vizuálisan ábrázolni ezt a kort annak dacára, hogy szűk a mozgástér, hiszen mind a három nap részletesen dokumentált. De a fiktív jelenetekben vizuálisan is nyílt tér, például Antall József lakásánál vagy az ifjú feleség ábrázolásánál, akit Márkus Luca alakít. Nincs még egy film erről a korról, csak az Aranyéletben vannak részletek.

Kinézünk az utcára, újra lefut a rendőrroham. Az erőszak demonstrációja, a mi lett volna, ha. Ami aztán nem lett szerencsére. A helyszínbiztosítók visszaviszik a poharakat és a folyékony szappant, a stáb a megmaradt ebédet. A maradék puncssüteményt a rendőrök kapják, már nem jut nekem. Az eső elered, a statiszták is lassan végeznek, hazaballagunk a Markó utcán, s arra gondolunk, micsoda kor volt az a maihoz képest!

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)