Keleti Éva: Azokat fotografáltam, akiket szeretek

P  5888
2021.05.08. 16:09
Törőcsik Mari és Pécsi Ildikó főiskolás korukban lettek a barátai. Az ötvenes évek óta minden jelentős magyar színész, rendező vagy író megfordult a körúti lakásban, ahol gyermekkora óta él. Negyven éve Cseh Tamást és Bereményi Gézát beszélte le arról, hogy egy boros hajnalon megkeressék Petőfi sírját, most Vecsey H. Miklóssal dolgozik. Hatvanévesen letette a gépet, majd bő negyed évszázadnyi kihagyás után ott folytatta, ahol abbahagyta. Keleti Éva, a magyar fotográfia nagyasszonya augusztusban lesz kilencven, és még rengeteg a dolga. Ma este az Index Nagykép rovatában az ő képeiből válogatunk.

Szomorú aktualitással kell kezdenünk a beszélgetést, nemrég halt meg a barátnője, Törőcsik Mari.

Utálom a nagy szavakat, de talán a mi barátságunkról valóban el lehet mondani, hogy egy életen át tartott. Marit akkor ismertem meg, amikor felvételizett a főiskolára. A férjem, Mátray Mihály filmrendező jó barátságban volt Törőcsik első férjével. Mari ezt a férjét később időnként letagadta, máskor bevallotta, de ő az egyes számú. Így indult a történetünk. Két éve tavasszal jártam nála utoljára. Egy hosszabb délelőttöt töltöttünk együtt a velemi házában. Attól fogva nem hittem a fel-felbukkanó hírekben, hogy ő visszatérne a színpadra. Nem volt már olyan állapotban, és ezt ő maga is pontosan tudta. (Az Index Nagykép rovatában a fotó nagyobb méretben is megtekinthető).

Mészáros Márta filmjében, a 2017-es Aurora Borealisban még csodálatos volt.

Szerintem a saját halálát játszotta el abban a filmben.

Ön szerint ki lesz a következő nemzet színésze?

Ha a szívemre hallgatok, Béres Ilona. Most valószínűleg színésznő következik, tehát szerintem rajta lenne a sor. A férfiak közül Mácsai Pali lenne a jelöltem.

Hatvanévesen, a pályája csúcsán hirtelen abbahagyta a fotózást. Olvastam, hogy Domján Edit példája is közrejátszott a döntésében, aki nem akart megöregedni. Bevallom, ezt nem értem.

Volt egy másik oka is a döntésemnek. Azt vettem észre, hogy a körülöttem élő emberekkel általában hatvanéves koruk körül kezdődnek a testi és lelki bajok. Valahogy addig tart a szavatosság.

1945-ben volt egy nagyon kedves ismerősöm, Wellesz Ellának hívták, ismert színházi fotós volt. Negyvenötben két kicsi babával bujkált, a férje munkaszolgálatban. Aztán a férjének sikerült megszöknie, és egy januári délelőtt találkoztak valahol az Újlipótvárosban. A férj alig mondta ki, hogy végre szabadok vagyunk, és jött egy golyó – nem tudni, német vagy orosz –, ami megölte. Ez a tragédia mély nyomokat hagyott bennem.

Amikor én is bekerültem a színházi világba, újra találkoztam Wellesz Ellával. Gyakran hallottam a művészektől, hogy „Szegény Ella, vegyünk tőle képet. Egyedül tartja el a családját.” Én valahogy nem akartam „szegény Ella” lenni.

Ez a büszkeségféle keveredett össze bennem Domján Edit példájával.

Ebben a szobában ültünk az ablak előtti sarokban karácsony első napján Huszti Péterrel, Márkus Lacival és Dőry Virággal, amikor a Kossuth rádió hatórás híreiben bemondták, hogy a negyvenedik születésnapján öngyilkos lett Domján Edit.

Ő már akkor beszélt nekem erről, amikor még szegedi színész volt. Azt mondta, hogy nem szeretne negyvenéves kora után élni. Egyszerűen nem akart megöregedni, nem akarta, hogy a tükörből egy öreg arc nézzen vissza.

Ennyire félt az öregségtől?

Sok minden összejöhetett nála a végső döntés előtt. Tény, hogy két nappal előtte vett egy bundát Rotschild Klárinál. Ha valaki meg akar halni, akkor miért fizet ki ilyesmiért egy vagyont? A csuda tudja, magával vitte a megfejtést.

Domján nem akart megöregedni, de maga miért hagyta abba a fotózást?

Az is közrejátszott a döntésben, hogy a férjem akkor ment nyugdíjba. Jött a rendszerváltozás, velem épp futott a szekér, rengeteg munkám volt. A férjem viszont begubózott, bebújt a nyugdíjas szerepbe: otthon vagyok, olvasgatok, nem csinálok semmit, néha leviszem a kutyát, stb. Sajnos nála is betegség lett a bezárkózás vége. El kellett döntenem, hogy dolgozom, és közben frászt kapok, hogy mi van vele, vagy én is kiszállok. Akkor már hatvanhárom éve voltunk házasok.

Jó döntés volt?

Nem jó, hanem okos döntés. A fotográfia nem könnyű munka, az a része, amit én szerettem csinálni, fizikailag sem. Nem magától értetődő, hogy egy hetvenéves nő huszonöt kilós fotóstáskával a vállán rohangáljon riportokra. Előbb-utóbb megkérdezi valaki, hogy mit keres itt ez a vénasszony.

Az utána következő évtizedek alatt nagyon sok mindent csináltam. Soha nem készítettem volna könyvet, nem állítottam volna össze kiállításokat, nem is kutattam volna, ha nem vonulok vissza a hivatásos fotografálástól.

Ez a visszafele gondolkodás, amire maga most rákényszerít, tulajdonképpen azt is tisztázta, mitől lehetett sikeres a visszatérésem. Nem lett baj a hiányzó évtizedek miatt, mert akkor is azt csináltam, amit szerettem.

Milyen eredményeket hoztak a kutatásai?

Az MTI-nek van egy óriási fotóarchívuma, ami 1945 óta létezik. Én elég jó memóriával rendelkezem, emlékezem a régi kollégáimra, az anyagokra, amiket készítettek. Szarka Klárival, a kurátorommal dolgoztam együtt az archívumban, amiből négy könyv született.

Összeállítottunk egy könyvet azokról a magyar fotósokról, akik meghatározóak voltak a harmincas évek végétől ötvenhatig tartó időszakban. Elkezdtünk egy sorozatot a régi nagyokról, mint Járai Rudolf, Hollenzer Béla, Vadas Ernő. Talán az utóbbi lett a sorozat legjelentősebb darabja.

Megtaláltam a teljes Várkonyi-anyagot. Ez is egy érdekes történet.

A fotósokat negyvennyolcban államosították, ami nonszensz, hiszen az agyat nem lehet államosítani, viszont elvették az összes negatívjukat az MTI akkori archívuma számára. Ez volt az államosított gyűjtemény.

Amikor költözött az intézmény, ezt is vitték tovább, de közben lassan elfeledkeztek arról, mit is őriznek benne. Nekem valami rémlett, elkezdtem keresgélni, és megtaláltam az államosított Várkonyi László-képeket. Kiderült, hogy még él a testvére, megkerestem, és tőle is kaptunk egy csomó, számunkra ismeretlen Várkonyi-képet. Ebből is készült egy szép könyv.

Ki volt Várkonyi László?

A Horthy-kor egyik legismertebb fotósa. Negyvennégy előtt nagyon kevés fényképész juthatott be a királyi palotába, a kormányzói hivatalba. Várkonyi volt az egyikük. Akkoriban rang volt, ha valakit ő fotografált le, sok pénzt fizettek érte. Ő készítette például a leghíresebb Karády Katalin-, Jávor Pál-fotókat.

A gyűjteményben megtaláltuk Horthy Miklós István fia esküvőjének teljes anyagát, ahol Várkonyi volt a hivatalos fényképész.

Előkerült egy Rákosi Mátyás-portré is. A vezér a saját kezével rajzolt kis tüskéket a saját kopasz fejére, és ráírta: Ide egy kis fényt!

Hallatlanul érdekes, izgalmas munka volt, boldogan csinálnám most is, de be van zárva az archívum. Otthonosan éreztem magam az MTI-ben, ahol fotós pályafutásom jelentős részében, huszonöt évig dolgoztam. Nagyon szerettem.

Amikor Domján Edit haláláról mesélt, és rámutatott az ablak előtti zugra, ahol Huszti Péterrel, Márkus Lászlóval, Dőry Virággal beszélgettek, elgondolkodtam, ki mindenki ülhetett még azokban a fotelokban.

Rengetegen. Ez szerencsére elég nagy lakás. Hátul van még egy szoba, ott laktak anyukámék. Amikor megszületett a fiam, ők vigyáztak rá, ha kellett. Esténként a színházi előadások után rengetegen jártak fel hozzánk. Színészek, rendezők, írók. Jó találkahely voltunk. Pénzünk alig, akinek volt egy kicsi, hozott egy üveg bort vagy valami töményebbet. Anyukám előszedett egy jókora kenyeret, a szeleteket kisütötte zsírban, jól megfokhagymáztuk, ez volt a menü. Sokszor éjjel kettőig-háromig itt volt a társaság.

Kár, hogy nem fotózta végig azokat az éjszakákat.

Nem készültek felvételek, de hihetetlen történeteim vannak azokból az időkből. Egy csomó fiatal ember járt ide. Akkor még senki sem tudta, hogy kiből mi lesz. Egyik hajnalban feljött hozzánk Bereményi Géza és Cseh Tamás. Hátizsák volt náluk, mindkettejükön jellegzetes kalap, és közölték, hogy most indulnak, és megkeresik Petőfi sírját.

– Hol, a Wesselényi utcában? – kérdeztem, de ők ragaszkodtak hozzá, hogy tudják, hol a sír, most nekivágunk, és megkeressük. A férjemnek sikerült lebeszélni őket a hajnali indulásról.

Tamás nagyon jóban volt a fiammal. Ha levakarnánk a festéket a fiam régi szobájának a faláról, rengeteg kotta bukkanna elő. Beszélgettek, zenéltek, és Tamás a falra jegyzetelte zenei ötleteit.

Miért festette le a kottákat?

Valamivel nagyon felhúzhattak. Azt hiszem, találkoztam a gangon néhány hölggyel, aki épp az ablakon mászott ki, és ezt már nem támogattam. Mindenkinek van kulcsa, használják az ajtót.

Nem volt fárasztó a folyamatos jövés-menés?

Nem, hozzátartozott az életünkhöz. Az idő bizonyította, hogy nem vált senkinek kárára. A fiam angol–történelem szakon diplomázott. Kapott egy ösztöndíjat, amit nem vett igénybe, inkább beiratkozott könyvtervezőnek. A lányom orosz szakon végzett, mindketten megállják a helyüket, hasznukra vált az a hajdani pezsgés.

Meddig tartott a pezsgés?

Ma is tart.

Becsöngetnek este tízkor, kibontják a bort, és megkérdezik, van-e fokhagymás pirítós?

Ezt azért már nem, de felhívnak, jönnek a fiatalok. A vírus miatt most csak telefonon beszéltünk a Hasival, azaz Vecsey H. Miklóssal vagy Józan Lacival. A fiatalokkal is szoros a kontaktus, pedig tudják, hogy én már nem fogom fotografálni őket.

A legjobb barátommal, Pécsi Ildikóval minden reggel beszélgettünk telefonon. Hogy indul a nap, milyen gyógyszert szedünk, mit kell tennünk azért, hogy fiatalok maradjunk. Ez a csokor tulipán az ő kertjéből van. Tegnap hozta el valaki. Most egy emlékkiállítás anyagán dolgozom, ami május 22-én nyílik Gödöllőn. Az lesz a címe, hogy Pécsi Ildikó Keleti Éva szemével.

Mekkora időszakot ölel át az anyag?

Főiskolás korában kezdődött, és haláláig tartott.

Szerencse, hogy csaknem harminc év kihagyás után úgy döntött, hogy újra fotografál.

Igen, 2019 végére megcsináltam az Élet/Kép című kiállítást a Műcsarnokban. Elég nagy sikere volt, a Hősök terén állt a sor hétvégenként. Jó befejezésnek tűnt annak fényében, hogy nyáron leszek kilencvenéves.

Együtt jelentek meg a régi és a több évtizeddel későbbi fotói.

Igen, több mint kilencven képet készítettem a kiállítás anyagához.

Azt mondja, mindig is furcsa viszonyba volt az öregséggel. Milyen érzés volt, mikor újra fotózta a régi témákat, embereket?

Törőcsik Marival kezdtem, mert őt olyan jól ismerem, hogy azt hittem, ettől könnyebb lesz. Nem lett az. Megkértem az Esős vasárnap három szereplőjét, Béres Ilit, Halász Jutkát és Tordai Terit, hogy menjünk el egy iskolába, legyenek ismét húszévesek, diákok. Borzasztó jól indult, tényleg gyerekké váltak, vidámak, jókedvűek voltak egészen addig, míg nem jött egy sminkes, hogy megfiatalítsa őket. Akkor szembesültek az idővel, elkezdődött, hogy melyik az előnyösebb profil, hogy nyakat ne, mert toka, stb. Vége is lett az eufóriának. Ezeket a képeket végül nem is tudtam használni a kiállításon. Egy másikat használtam, ahol együtt vannak, és nevetnek.

Tehát rájöttem, hogy az eredeti ötletem nem működik, mert 

megviseli az embereket, amikor szembenéznek a saját múltjukkal.

Eldobtam az egész koncepciót, és egy triviális megoldást találtam: azokat fotóztam, akiket szeretek. Így kerültek bele fotóskollégáim, lett benne irodalom, zene. Elfutottam Linzig, hogy lefotografáljam Schiff Andrást.

Egy volt osztálytársnőm, aki apáca lett, azt mondta, hogy „szeretet lengi be a kiállítást”. Így éreztem én is.

Megint visszavonul?

Bevallom, volt egy ötletem, amikor bezárt a kiállítás, el is akartam kezdeni, de jött a járvány.

Min gondolkodott?

A családtematikán. Hogy alakult át a család fogalma, mit jelent most, stb. Egyelőre úgy gondolom, hogy már nincs rá idő, de sose lehet tudni, hogy mi történik még.

Amikor megérkeztünk, épp képeket nézett egy monitoron. Saját munkáit rendszerezi?

A Varázslatos Magyarország nevű havi fotóspályázat képeit válogattam. Ezt már tizenegyedik éve csinálom. Közben dolgozom a már említett gödöllői Pécsi Ildikó-emlékkiállítás anyagán is.

Míg beszélgetünk, legalább háromszor keresték telefonon. Azon a készüléken, amit a karján visel, és órának látszik. A kihangosított James Bond-szettből kiszűrődő mondatok alapján úgy tűnt, sokan hívják munkaügyek miatt.

Sok mindent csinálok. Vecsey Miki POKET Zsebkönyveinek színészsorozatához válogatok fotókat. Most jelenik meg a Kossuth Kiadónál egy könyv száz történettel a közelmúlt színészeiről, ahhoz is adtam képeket. Újra kiadják a Psota-könyvet, mert nagyon elfogyott. Szerintem a járvány alatt mindenki a Psota Irén szerelmi történeteit olvasta. Mindig akad tennivaló.

Életművének túlnyomó része hagyományos technikával, filmre készült. Hol őrzik ezt a rengeteg képet, negatívot?

Örülök, hogy ezt megkérdezte. Sehol, illetve mindenhol. Magyarországon nincs egy olyan fotográfiai múzeum vagy valamilyen erre alkalmas rendszer, ahol összegyűjtenék a hagyatékokat.

A saját életművemhez tartozó képeket 1976-ig nem tudom mozgatni, mert bár a szerzői jog az enyém, a tulajdonjog az övék. A hetvenhattól készült képeimet a Nemzeti Múzeumnak ajándékoztam. Talán egy részüket már digitalizálták, de nem nagyon piszkálják az anyagot. A maradék itt van a kis szobában.

Jó lenne, ha egy helyen lehetne az életművem, de ez nem csak rám érvényes. Ott van például Hemző Karcsi. Az ő hagyatékának egy része szintén a Nemzeti Múzeumban, a másik a feleségénél, a harmadik a Sportmúzeumban van. A világon mindenütt alapítottak egy fotográfiai múzeumot, ahol összegyűjtik, néha még pénzt is fizetnek a jelentős hagyatékokért. Kiállításokat csinálnak, forgalmazzák a képeket. Nálunk ilyen nincs.

Ön mennyire dolgozta fel a saját életművét? Minden tárolt negatívról tudja, hogy mi van rajta, hol készült, és mikor?

Elég precíz ember voltam egész életemben. Minden anyagot elkönyveltem, téma szerint rendszereztem, kereshetővé tettem, amennyire tudtam. 

A Nemzeti Múzeumban elvesztették ezeket a könyveket. Úgy érzem, életem legrosszabb döntése volt, amikor rájuk bíztam a képeimet.

Másfél év után úgy éreztem, hogy nem is nagyon keresik az eltűnt dokumentációt. Megkérdezte egy hölgy, hogy tulajdonképpen mi hiányzik. Mondom, a könyveim. Azt felelte, valami rémlik neki, valaki mintha rátette volna a kabátját, és azóta nincsenek meg.

Ne ezzel a történettel fejezzük be a beszélgetést!

Szerintem se. De azért írja le, hogy kellene egy intézmény a magyar fotózás történetének.

Fotósként portrét vagy a riportot készít szívesebben?

Ezt is, azt is. Olyan portrékat szeretek csinálni, amiken a szem dominál. A tekintet. Bejön valaki, ránézek, és tudom, mit gondol, mit lát. Ez egy adottság nálam, valóban ráérzek az emberekre, és talán ettől lesznek bensőségesek a képeim.

Egyik kedvenc képem öntől az idős Jávor Pálról készült arcképe.

Huszonéves voltam, amikor elmehettem hozzá portrézni, és az anyukám teljesen fellelkesült a hírtől. Tortát sütött, hogy vigyem el neki, sőt vett három szál rózsát is azzal, hogy ezeket a Keleti néni küldte. Rajongott Jávorért, mint a korosztályából a legtöbb magyar nő.

A fotózás alatt végig kerestem Jávorban azt a vonzerőt, amivel fénykorában tényleg minden nőt megbolondított. Már öreg és keserű volt, gyógyíthatatlan beteg, de bizonyos szemvillanásoknál, arcmozdulatoknál váratlanul előbukkant a végzetes vonzerő. Volt egy tekintete, amikor alulról felfele rám nézett, amire azt mondtam, hogy ez az ember tényleg mindent tud.

A mostani színészek közül kik fontosak az ön számára?

Egyformán imádom Básti Julit és Tenki Rékát, bár nem lehet őket összehasonlítani. Nagyon szeretem a fiatalok közül a kis Vidnyánszkyt és Vecsey H. Miklóst is. Mióta bezártak a színházak, online nézem az előadásokat.

A kedvenceiről se készít képet?

Róluk azért csináltam néhányat.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)