Lebontják Psota Irén józsefvárosi szülőházát

A Corvin sétány Szigony utcai folytatásaként a Futureal New Ages Kft. még az idén a földdel teszi egyenlővé a Tömő utca 23/A és 23/B alatti társasházakat, hogy a helyükre felépíthesse a közel száz üzletnek, színházteremnek, úszómedencével megsüvegelt fitnesz- és wellnessközpontnak is helyt adó kilencszintes irodaházukat.

A bontási engedélyeket még tavaly december végén megkapta a cégcsoport a fővárosi kormányhivatal illetékes főosztályától. A beruházó közlése szerint a leendő józsefvárosi épületük több szempontból is formabontó lesz. A komplexum a digitális korszak elvárásainak megfelelően ugyanis nemcsak teljesen érintésmentes lesz, hanem a gépház egyedi UV-csírátlanító rendszere miatt Budapest legtisztább levegőjű munkahelye is.

A „Corvin Innovation Campus 1” néven futó projekt építészeti megoldásai a fentiektől függetlenül vagy ennek ellenére mégsem innovatívak. A Radius B+S Kft. jegyezte látványtervekre ugyanis jobban illik a végtelenségig unalmas és a közhelyes jelző, mint az egyedi, az izgalmas vagy a különleges kifejezés. A lamellával felszeletelt méretes üveghasábokat és az udvaron cikázó, bokatörő alapozásdíszeket ugyanis hiába akarja a vezetőtervező jó sok apró fácskával feldobni, ha a robusztus méretek, illetve a nihilista-minimalista-funkcionalista-szocialista tervezői szemlélet miatt sohasem akartak elszakadni a munkásszálló és az iparitanuló-étkezde közös szerelemgyermekének hasonlatától.

Nem kell csodálkozni. A csaknem húsz évvel ezelőtt elkezdett sétálóutca megtervezésekor végig ilyen „hadászati célokat is kiszolgáló üzlet- és lakóházakat” álmodtak ide városrehabilitációra hivatkozva a beruházónak dolgozó építészirodák, amiket nyugodtan tekinthetünk a Corvin közi szabadságharcosok 1956-ban emelt védműveinek és barikádjainak folytatásaként.

Miért is? A sétány jobb oldali nyitóépületének gangjai lényegében üvegfalakkal álcázott futóárkok vertikális rendszere. A bal oldali, toronyszerű épület ablakai kiváló géppuskaállásokként működtethetők, ahonnan folyamatos tűz alatt tarthatók azok a vásárlók, akik kevés pénzt hagytak a plázában, s nem akarnak visszamenni a szabad ég alól Mammon szorításába.

Nyilván az sem véletlen, hogy a bevásárlóközpont sétányra néző, töredezett kialakítású üvegfala a bajkonuri űrrepülőtér kozmonauta kantinjának fénylő csillagokat és mindent elnyelő fekete lyukakat ábrázoló mozaikfalára hasonlít. A matéria mindig vissza- és hazahív. Ennek függvényében aztán tényleg mindegy, hogy Józsefvárosban le-, fel- vagy kilövik az embert, a kerület közepén tényleg csak az lényeg, hogy mindig szívhassunk valamit. Vagy tiszta beltéri levegőt, vagy kültéri vizuális büntetést, vagy valami egészen mást, olyan „nyóckerest”.

A bontásra ítélt két bérház sem képvisel művészi értéket. Az egykori lakók híresztelései ellenére ezek az ingatlanok sohasem voltak műemlékek. A Szigony és a Tömő utcák által közrefogott sarok az 1850-es évek közepéig a Füvészkert nyugati lezárásának számított, körülbelül ekkortól kezdett a város egyre nagyobb falatokat kiharapni a parkból. A fenti tények ellenére a Tömő utca 23. alatti telket csak 1888-ban parcellázták fel. Ekkor épült fel a mai „A” számú parcellán az a sarokház is, amelyet Leimetter Mihály vendéglős építtetett Hosztalek Károly tervei alapján. Ennek a puritán külsejű, ekkor még csak egyemeletes épületnek állítólag csak az a funkciója volt, hogy minden szinten kiszolgálja a háztulajdonos éttermének vendégeit.

A lakásbérlők fizette apanázs csak hozadékos jövedelem volt Mihály bácsinak. Őt mindig csak az élő cigányzenével kísért udvari kuglizás érdekelte, mindig erre a játékra kívánta rávenni az ide betérőket, még akkor is, ha a vendégek semmilyen érdeklődést nem mutattak a golyózás iránt, ha meg mégis, akkor meg nem akarták kifizetni az italaikat

– írta jóval később a helyről a Kis Újság című napilap.

A bérház háromszobás pincelakásába 1921-ben költözött be a morvaországi ősökkel rendelkező Psota István bérkocsi-tulajdonos, valamint felesége, a Kolozsvárról származó Dávid Ilona egykori cselédlány. Itt fogant meg egy évvel később Ilona, majd 1929-ben a legkisebb csöppség, a szóban forgó Irén. Mivel az asszonynak az első férjétől, az I. világháborúban eltűnt Bozerszkó, más írásmódban Buzeskó Jánostól már volt két kamaszkorú fia – az ekkor 14 éves Gyula és a 13 éves János –, így féltestvéreikkel együtt ők is ebben a Tömő utcai félszuterénben éltek.

Psota István ekkor még „tehetős és vagyonos embernek” számított. A Kőbányai úton jól üzemelő bérkocsi- és automobil-javító műhelye volt, amely elegendő bevételt fialt havonta ahhoz, hogy a két saját leányát és két fogadott fiúgyermekét az asszonnyal együtt szépen eltartsa. Az idő előrehaladtával azonban egyre rosszabbul ment a X. kerületi üzlet. A vevők, a bérlők szép lassan elapadtak, a család lassacskán felélte tartalékait, a családfő pedig keserűségében egyre többször nyúlt a pohárhoz.

A házaspár közötti viták így nemcsak egyre gyakoribbak és hangosabbak lettek, hanem sokszor a tettlegességig is elfajultak. Mivel a vállalkozó csakhamar anyagi csődöt jelentett, a tetemes lakbérelmaradás miatt a ház új ura, dr. Balog Károly 1933-ban kipaterolta a Psota-családot az alagsori lakásból.

Az asszony azonban ekkor még kitartott második hites ura mellett. Az elszegényedett család ekkor költözött ki a ferencvárosi Mária Valéria-telep (helyén ma József Attila-lakótelep) 63. számú barakkjának 376-os szobájába. Az anyagi terhek csökkentése miatt a két nagykorúvá ért fiúcska szintén ekkor repülnek ki a fészekből, hogy jelenlétükkel ne terheljék tovább a sovány családi kasszát. Psota István eleinte hiába próbálta menteni a menthetőt, és vállalt el mindenféle munkát – többek között egy kocsifényezői állást egykori konkurensénél, a Kőbányai úton működő Herczog-féle üzemben –, az italról már nem tudott lemondani.

Dávid Ilonánál ekkor telt be végleg a pohár. A sorozatos tettlegesség miatt elvált férjétől, hogy rokonai anyagi segítségével egy év múlva megvehessen egy földszintes, hátsóudvari szoba-konyhás lakást Kőbányán, a Bolgár utca 9. szám alatt. Mivel alkalmi munkákból befolyt jövedelmei ennek a kutricának a fenntartására sem volt elegendő, így az asszony kénytelen volt egy ágybérlőt is befogadni a jóképű Petrányi János kertész személyében.

Az egykori felesége után rendszeresen kémkedő és kajtató volt családfő azonban ezt a „kényszerházasságot” nem nézte jó szemmel. Psota meg volt győződve arról, hogy egykori arája nemcsak két kiskorú leánygyermeke szeme előtt paráználkodik anyagi haszonért cserébe albérlőjével, hanem fondorlatos trükkök útján immáron a harmadik igáslova befogására és meggyűrűzésére készül. Ezt az állítólagos szégyent nem akarta lenyelni.

A talajvesztett ember a Teleki téri Zsibárus csarnokban vett egy hatlövetű revolvert. Éjjel-nappal követte gyermekei édesanyját, aki ekkora már annyira félt egykori urától, hogy mindenhová csak kísérettel mert elindulni. 1935. augusztus 22-én azonban pont nem volt mellette senki sem. Az alkoholmámorban úszó Psota pont a Kőbányai út 44. szám alatti, Zeidler Ottó-féle kocsma teraszán iszogatott, amikor észrevette, hogy Dávid Ilona kilép a szomszédban működő fűszerestől. Felpattant, odarohant, három golyót azonnal az asszony fejébe repített. A tár többi töltényét csak azért nem sikerült „örök szerelmébe” belelőnie, mert a fegyver csütörtököt mondott, és a többi kocsmatöltelék ekkora már ráugrott, és elkezdte iszonyatosan verni.

A dühöngő kocsifényezőt egy kalapáccsal háromszor is jól fejbe vágták. A lincselést a kiérkező rendőrség akadályozta meg. A nő sérülései olyan komolyaknak tűntek, hogy a Szent Rókus Kórház szakorvosai már az életmentő műtét előtt lemondtak róla, ám a műtőasztalon mindenki meglepetésére kiderült, hogy a férj ittas állapota és remegő keze miatt a golyók

A gyilkossági kísérlet miatt Psota Irén apját hét év fegyházra ítélte a bíróság.

Lassan gyógyuló fejsérülései miatt a „gyönyörű vonású Ilona” azonban még nem tudott teljeskörűen visszaállni a munka világába. Gyermekei ellátása miatt kénytelen lett eladni kőbányai otthonát és visszaköltözni a Tömő utca 23/A-ba. Szerencséjére a ház újabb tulajdonosa ekkor már nem az őket korábban kilakoltató Balog Károly doktor volt, hanem a Dór Építészeti Szövetkezet.

A Lévai Ferenc építész irányította cég 1936-ban emelt egy újabb emeletet a sarokházra, és szintén ekkor helyezték el a homlokzaton a korszakra annyira jellemző, neobarokk formavilágú növényindás díszítéseket is. Mivel a mérnök a sajtóból jól ismerte az asszony tragédiáját, felajánlotta, hogy nagyon kedvezményes áron ellakhatnak az udvar hátsó sarkában kialakított szoba-konyhás cselédlakásban, amely külsőleg alig különbözött a mellette húzódó fészertől vagy egy falusi sertésóltól. Anyjuk ápolása miatt ekkor költözött vissza két fiú is a házba, csak most már a 30 négyzetméteres szobába. Itt nyomorogtak együtt öten, mély szegénységben, hiába dolgozott mindegyikük nagy serényen.

Az asszony egészségügyi állapotának javulásával mosónő lett. A színésznő egyik későbbi interjújában elmesélte, hogy mennyire beégett ekkor az agyába, hogy anyja minden reggel kigőzölte, majd kimosta más szennyesét az apró szobában.

Psota Irén gyermekkorában mindig éhes volt. Mindig zsivány büszkeséggel mesélte, hogy milyen ügyesen találta meg testvérei eldugott falatkáit, és falta fel azokat azonnal. Kapott érte pár pofont, de szerették. Előbb a Jázmin, majd a Csobánc utcai iskolában végezte el az elemit. 1948-ban érettségizett le. Kacskaringós úton jutott el a Színművészeti Főiskoláig, ahol Szemes Mari, Berek Kati, Váradi Hédi és Soós Imre osztálytársa lett. Itt kapja a hírt, hogy börtönből szabadult, már jó ideje bútorfényező és mázolószakmában dolgozó apja az egyik hajnalon felkötötte magát egy játszótéri hintára.

Az ünnepelt, világot járt, színpadon, filmekben szinkronban egyaránt sikeres Psota Irén élete vége felé sokszor mondogatta, hogy ő igazából csak egy év és három hónapot élt. Ennyi ideig volt ugyanis boldog. Összeszámolta. Egy nappal sem volt több. Kíméletlenül őszinte volt, magához is. Talán azért, mert nevében volt a végzete, a szepességi és gömöri szlovákok „psota” szava magyarul ugyanis „nyomorúságot” jelent. A kétszeres Kossuth-díjas és Jászai-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja öt évvel ezelőtt, február 25-én hunyt el.

(Borítókép: Psota Irén szülőháza a Tömő u. 23/A-ban. Fotó: Jamrik Levente / Index)