De mit jelent a Himnusz második sora?

DROTI20170120003
2021.01.22. 17:36

Január 22-e a magyar kultúra napja. Saját dátumozása szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban épp ezen a napon véglegesítette ugyanis a Himnusz kéziratát. Bő húsz évvel később, 1844 márciusában a reformkor egyik polihisztora, Bartay Endre pályázatot írt ki a vers megzenésítésére.

Húsz arany járt a „legjobb népmelódiáért”.

13 pályamű érkezett, a zsűri Erkel Ferenc kompozícióját egyhangú döntéssel találta a legjobbnak. Ugyanazon év júliusában hangzott el először a mű a Nemzeti Színházban, személyesen Erkel vezényletével.

De vajon mit énekeltünk előtte?

Ünnepélyes események természetesen addig is voltak a nemzet életében, formális magyar himnusz viszont nem létezett. Leginkább vallási énekek töltötték be e funkciót, afféle nem hivatalos néphimnuszokként, amelyek persze felekezetenként változtak. (Mást énekeltek tehát a katolikusok, mást a reformátusok, és megint mást az evangélikusok.)

A Kölcsey–Erkel-szerzeményt a levert szabadságharcot követően természetesen nem lehetett énekelni, leginkább a Gott erhalte kezdetű akkori osztrák császári himnusz szolgált egyfajta himnuszpótlékként (Hajós Alfréd 1896-os olimpiai győzelmekor is ez csendült föl), illetve olykor még az 1820-as Rákóczi-induló, némely hivatalos rendezvényen.

A Monarchia fölbomlása után aztán már elhárult minden akadály.

A szocializmus idején olykor ugyan a hangszeres változatot preferálták a szöveg szakrális felhangjai miatt, azonban 1956 után már nem volt semmiféle tiltás. A rendszerváltás óta pedig immár törvény is kimondja, hogy Kölcsey versének első strófája Erkel zenéjével a hivatalos himnuszunk.

Bőséggel? Reá?

Örök vita, hogy a Himnusz szövegét pontosan hogyan is kell érteni és énekelni. Már rögtön az első két sornál elakadt több irodalomtudós. Bár szőrszálhasogatásnak tűnhet, de az

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel

egyaránt jelentheti azt, hogy egyszerre fohászkodunk jókedvért és (!) bőségért, illetve azt is, hogy csupán azért imádkozunk, hogy bőségesen áldjon meg minket Isten derűvel. Az első olvasat a gyakoribb, de azért a második megfejtésnek is vannak hívei.

A másik híres dilemma az énekléssel születik meg, és prozódiai természetű.

Ho-ozz rá víg esztendőt vagy Hozz reá víg esztendőt?

A válasz itt egyszerűbb: a könnyebb énekelhetőség miatt a második változat az elterjedt, noha a versben nem így szerepel e sor.

Verbunkos vagy sirató?

Bár úgy szokás tartani, hogy 1938-ban Dohnányi Ernő átirata lassította le és hangszerelte át az Erkel-féle változatot a mai ismert verzióra, ő valójában csak az akkorra már kialakult interpretációs gyakorlatot jegyezte le. A legfontosabb változás a Himnusz tempójában történt. Eredetileg inkább indulószerű s lelkesítő volt, ám ahogy jöttek egymás után a nemzeti sorstragédiák, egyre lassabbá, borúsabbá vált.

Akármily meglepő, az autentikus tempóját valahogy így kell elképzelnünk:

Időközben az Erkel kottájában szereplő Esz-dúrból is B-dúr lett, a történetileg hiteles hangnemben ugyanis szinte kizárólag csak profi kórusok tudnák előadni, annyira nagy hangterjedelmet kíván meg a nép egyszerű gyermekeitől.

2013-ban újabb kihívás érte a szerzeményt. Túl hosszúnak találtatott az olimpiai éremosztásokra, miután több mint két és fél perces, miközben csak másfél perces időkeret engedélyezett erre, melybe minden egyéb nemzet himnusza bele is fér.

A Magyar Olimpiai Bizottság ezért megbízta a MÁV Szimfonikus Zenekart a „sűrített változattal”, és végül a kényszerből történelmi hűség lett, hiszen így már majdnem úgy szól a Himnusz, ahogyan azt Erkel Ferenc eredetileg megálmodta számunkra.

(Borítókép: A Himnusz eredeti kézirata. Fotó: Rosta Tibor / MTI)