A kormánypropaganda új iránya: a fiatal színészek megalázása

Akadt, akiről utólag derült ki, hogy amire képes, az maga a – elnézést a szóért – pusztulat.

Az elmúlt héten a színházi szakmából alighanem sokan megjegyezték Cseke Péter Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes művész, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház igazgatójának fenti szavait, vagy legalábbis a pusztulatot belőle: a kritika és a szakma által is nagyra tartott kecskeméti színház igazgatója a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemről (SZFE) kikerült hallgatókról nyilatkozott így a kormány egyik legfontosabb üzenőfelületén, az Origón.

Június 19-én írtunk arról részletesen, miért tiltakozik olyan intenzíven az SZFE vezetése a tervezett és pénteken várhatóan el is fogadandó törvény ellen, amely alapítványi egyetemmé tenné az intézményt. A kormány szokatlanul – és az egyetem vezetése szerint indokolatlanul – szűk határidőt szabott meg a normális esetben évekig tartó átalakítás lebonyolításához, mindössze pár hónapot, ráadásul a törvénytervezet nem ad semmilyen garanciát arra, hogy az egyetem autonómiája megmarad az átalakítás után, és a vezetőség vészjóslónak tartja azt is, hogy a kormány több mint fél éve nem hajlandó kinevezni a jogszerűen megválasztott rektort, Upor Lászlót. Emellett bár akkori cikkünk megjelenéséig a kormány kommunikációja kizárólag arról szólt, hogy a modellváltás csakis a szakmai fejlődést segíti, az egyetem különféle nyíltan ellenséges gesztusokból úgy érezhette, valójában a folyton balliberálisnak titulált egyetem megregulázása a cél. Emiatt július 3-án, pénteken újabb demonstrációt tartanak az egyetem hallgatói.

Azóta viszont új irányt vett a kormány sajtója által képviselt, vélhetően felülről meghatározott hangvételű kommunikációja, és

A durva és szokatlan eszközöket használó kommunikációs offenzíva célja alighanem az SZFE modellváltásának legitimálása, hiszen a törvényjavaslatot az érintettek az elmúlt hónapban rengeteg (nem politikai, hanem) szakmai érvvel próbálták visszautasítani, illetve rengeteg olyan lényegi kérdést tettek fel a minisztériumnak, amelyre az nem tudott vagy akart megnyugtató választ adni (például, hogy garantálják-e az egyetem szakmai autonómiáját, vezetőválasztásának és oktatásának szabadságát).

Az offenzíva a Vidnyánszky Attila által alapított, nyíltan kormánypárti, a korábbi Magyar Színházi Társaság ellenében létrejött Magyar Teátrumi Társaság nyílt levelével indult. A levél felütése azt állította, abban „széleskörűen ismert és vitathatatlan tények” fognak szerepelni. Ám azt a fő állítást nehéz ilyennek venni, miszerint „az SZFE oktatási munkájának minőségét a szakma jelentős többsége régóta alacsony színvonalúnak tartja.”

Szintén inkább véleményeseknek, nem pedig tényeknek voltak nevezhetőek azok az állítások, amelyek „beszűkültnek”, „elavultnak”, „gyengének” nevezték az egyetemen uralkodó állapotokat, vagy amely a modellváltás tényéhez kötötte, hogy az SZFE kiszolgálja-e a magyar színházi és filmes szakma egészét. A levél állításait az egyetem intézetvezetői tanácsa tízoldalas, 32 különböző idézetre kiterjedő vitairatban  kérdőjelezte vagy cáfolta meg, de reagáltak rá a MOME oktatói is. 

A Teátrumi Társaság ugyanis azt írta, más, modellváltás előtt álló egyetemek esetében „nem kavart port” a változás, így „úgy fest, mindegyik intézmény belátta a változásokból fakadó lehetőségeket”, mert „a MOME esetében már látszanak az átalakulásból fakadó előnyök”. A MOME oktatói erről azt írták: az előnyök még biztosan nem látszanak, mert a modellváltás még életbe sem lépett. Az, hogy csöndben vannak, „sokunk számára frusztráló, feszültségekkel és félelmekkel teli csönd”, ráadásul az is különbség, hogy azzal az egyetemmel, az SZFE-vel ellentétben folyamatosan kommunikál a minisztérium, sőt konstruktív partnerekként kezelik őket. (Ezzel szemben az SZFE modellváltásáról úgy szervezett szakmai eseményt a minisztérium, hogy arra az egyetem képviselőit meg sem hívták.)

Hozzáteszik:

Az SZFE tiltakozásának és a MOME csöndjének szembeállítása tendenciózus és félrevezető. Az pedig, hogy a MOME csöndjét a tisztelt Társaság nyílt levele hivatkozási alapul használja az SZFE ellen, vagyis egymás ellen játssza ki a két egyetemet, (…) elfogadhatatlan.

A MOME oktatói pedig ezzel lényegi kérdést feszegetnek. Az SZFE modellváltása kapcsán indított kommunikációs támadás egyik, sőt 

Több szinten is. Az Origo sorra végigkérdezte a kormányközeliként ismert színházigazgatókat arról, mi a véleményük az SZFE-ről. A válaszaikból példátlan módon a nagypolitika játszmáiba még soha bele nem szagoló, kamaszkornál alig idősebb, pályakezdés előtt álló színiegyetemi hallgatók és a nemrég végzett, fiatal, megélhetésükért harcoló színészek szembesülhettek potenciális munkaadóik rájuk nézve megalázó gondolatairól. Például, hogy némelyikük teljesítménye „pusztulat”. 

amely végső soron alááshatja az egész szakmába vetett hitet, a bármilyen színház- és filmművészeti szakra való jelentkezési hajlandóságot.

Forgács Péter, a Győri Nemzeti Színház igazgatója azt mondta: „Megesett, hogy valakit a sugárzó személyisége miatt alkalmasnak éreztem, ám aztán kiderült, hogy szakmai szempontból jobb lett volna a pályára sem engedni.” Besenczi Árpád, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház igazgatója nyíltan kijelentette: „A fővárosban már több éve vizsgákat sem nézek.” És a legtöbben azt mondták, az SZFE végzősei nem akarnak, nem hajlandóak „vidékre” szerződni.

Mindezek a színházi közbeszédben eddig elképzelhetetlennek tűnő állítások, nem is csak a lesajnáló, akarva-akaratlanul is általánosító hangnem miatt. De ha egy színházigazgató fiatal színészeket akar szerződtetni a színházába (márpedig néha muszáj neki, hogy kioszthatóak legyenek a világirodalom szerepei Rómeótól Hamletig), akkor kötelessége megtenni mindent azért, hogy megismerje a pályakezdőket, és ha ezt nem teszi meg, az nyilvánvaló szakmai mulasztás. Tegyük hozzá, hogy mind Cseke Péter, mind Forgács Péter hangsúlyozták, hogy nem minden végzőssel elégedetlenek, Forgács azt mondta, vegyes tapasztalatai vannak, Cseke szerint pedig nem lehet általánosítani a kérdésben.

Ezzel együtt nehéz mit kezdeni azzal a sugalmazott, sőt néha nyíltan ki is mondott állítással, hogy az SZFE légkörének vagy oktatóinak hibája lenne, ha a hallgatók nem szerződnek ebbe vagy abba a színházba: egy pályakezdő színész alighanem abba a színházba fog szerződni, amelyben biztosítottnak látja a megfelelő szerepeket és a szakmai fejlődés lehetőségét, valamint az anyagi értelemben vett megélhetést, és ha ezeket a feltételeket bizonyos színházak a többinél kevésbé tudják biztosítani, akkor aligha az állást kereső színészekben van a hiba.

Az origós nyilatkozatokból ugyanakkor kirajzolódik egy lehetséges magyarázat is a fenti állításra. Mind a szolnoki igazgató, Balázs Péter, mind a békéscsabai igazgató, Seregi Zoltán arról beszélt, ők láttak ugyan vizsgaelőadásokat, de „azok alapján sem könnyű megítélni a végzett színészek sokoldalúságát, ugyanis ezek többnyire alternatív előadások. (…) A kőszínházakban hagyományos darabokat játszanak” – mondta Seregi. Balázs szerint „A vizsgaelőadásoknak éppen ez lenne a feladata, hogy a fiatal színészek tehetségét mutassák meg, ne a rendező alternatív szárnyalását”.

Tehát a két igazgató látja a kortárs színház pályakezdőket jellemzően érdeklő irányvonalait, majd kijelentik, hogy az a színházuk számára nem megfelelő, végül pedig az SZFE-t okolják, amiért ennek ellenére nem szerződnek hozzájuk a fiatalok. (Kérdéses az is, ennek egyébként mi köze a modellváltáshoz, hiszen a fenntartói modell megváltoztatásának az ég adta világon semmi köze nincs ahhoz, az egyetemen a jövőben a posztmodern, posztdramatikus vagy a hagyományos formák kerülnek-e előtérbe.)

Balázs Péter szájából egyébként elhangzott egy sokkal inkább tényszerű állítás is, miszerint „véleményem szerint azért nem jelentkeznek vidékre a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem végzett színészei, mert a megélhetés és a vidéken való lét teljesen más életformát jelent, mint amit az egyetemi évek alatt megszoktak. A szinkronstúdiók közelsége, és az a lehetőség, hogy esetleg filmszerepeket is kaphatnak Budapesten, a fővárosban tartja őket.” Ez alighanem valóban nagy visszatartó erő – és egészen biztos, hogy semmi hatása nem lesz rá az egyetem modellváltásának.

A nyilatkozatokban megjelenik továbbá a Vidnyánszky Attila nevével (is) fémjelzett másik magyar egyetemi színészképzés, a Kaposvári Egyetem színész szakának dicsérete, és az is, hogy a folyamatosan a puszta fennmaradásukért küzdő független társulatok olyan szintű anyagi csábítást jelentenének a fiataloknak, hogy az elszipkázza őket a vidéki színházak elől. Ezek azonban megint olyan kérdések, amelyeknek semmi közük ahhoz, alapítványi fenntartásba kerül-e az SZFE.

A fentiekre viszont az egyetem is reagált, nem véleményekkel, hanem egészen egyszerű tényekkel. Az SZFE vezetése által közzétett adatok alapján a fenti állítások a borzasztó színvonalról és a vidék negligálásról

Az itt elérhető adatok szerint

• az összes állami színházi díj 74%-át SZFE-n végzett egykori hallgatók kapták 1990 óta, 2010 óta pedig a díjak 75%-ára igaz ez;
• a filmes állami díjak 67%-át kapták egykori SZFE-hallgatók 1990 óta, 2010 óta pedig a díjak 57%-ára igaz ez, míg
• a pályakezdőknek elérhető színházi és filmes Junior Prima díjak 86%-át kapták az egyetem egykori hallgatói, ráadásul
• az SZFE-n kívül a világ egyetlen filmes felsőoktatási intézménye sem volt képes három egymást követő évben három hallgatói alkotással Diák Oscar-jelölést kapni, amit 2018-ban Kovács István díjra is váltott.
• Az elmúlt tíz évben a végzett színészek 78%-a kőszínházban, ebből 38% vidéki színházakban kezdte pályáját, és
• mindössze a végzett színészek 6%-a szerződött független társulathoz.
• Az SZFE-n végzett színházrendezők az elmúlt tíz évben 218 előadást rendeztek magyarországi kőszínházból, ebből 148 volt vidéken, 70 pedig fővárosban,
• ráadásul a 135 nem bábszínházi, kőszínházi rendezésből 71 a Magyar Teátrumi Társaság tagszínházában volt, noha a kormánypártiak többször hivatkoznak arra, az „ideológiák” miatt ez elvileg kínos lenne az SZFE hallgatóinak.

2020. július 2-ára pedig történelmi fordulóponthoz vezetett az SZFE átalakítása miatt indított csatározás. Július 1-jén hetven magyar művész – köztük például a Nemzeti Színház színésznője, Udvaros Dorottya, a Kálomista Gábor által vezetett Thália Színház színésznője, Molnár Piroska, vagy Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter és Halász Judit – aláírt egy levelet, amelyben az állt, „az elmúlt hetek történései azt bizonyítják, hogy a tervezett, minden hatástanulmányt nélkülöző, indokolatlanul felgyorsított ütemű modellváltást az SZFE vezetése, oktatói, volt és jelenlegi hallgatói és felelős szakmai szervezetek meggondolatlannak és előkészítetlennek tartják”, ezért veszélyesnek tartják a törvénytervezetet, és kérik a visszavonását.

Másnap pedig megjelent az általuk fogalmazott levél mondatait nagyrészt lemásoló, ám az állítások előjelét megfordító, a kormányt az aláírók támogatásáról biztosító nyílt levél (az Origón), amelyben a hetvennél több aláíró megköszöni a miniszternek a munkáját, és kérik Semjén Zsoltot, tartsa fenn a törvényjavaslatot.

A – sejthetően bármiféle kommunikációs hadviselés nélkül is megszavazható – SZFE-modellváltás miatt a kormánysajtó által indított offenzíva eredményeképp tehát 

• előbb a színházi szakma hatalommal rendelkező tagjainak egy része kezdte kritizálni pályakezdő színészeket, 
• majd a szakma egyik szignifikáns része fordult nyíltan a másik része ellen. 

Hogy ez mit jelent a jövő magyar színházművészetére nézve, azt most nehéz felmérni, de hogy nem szolgálja a művészet szárnyalását, az biztosan kijelenthető.

De Balázs Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész szavai biztosan illenek ide. Ő azt mondta az Origónak:

Nem politikai csatározásokban kellene részt venni, hanem izgalmas, jó színházat kell csinálni.

(Borítókép: A Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjainak tüntetése az egyetemük modelljét átalakító törvényjavaslat ellen 2020. június 21-én - fotó: Huszti István / Index)