Demeter Szilárd: A nácizás bánt, mert a székelyek nem nácik

A nácizás nagyon bánt, mert székely vagyok, és a székelyek sem nem nácik, sem nem kommunisták

– mondta Demeter Szilárd azon a konferencián, amelyet a kormánypárti Mandiner hetilap szervezett Új színháztörvény? Kultúrharc? címen csütörtök este a Millenárison.

„Jelentős közpénzt sikerült behúznom a legtehetségesebb, középnemzedékbe tartozó írók számára: így született meg a Térey-ösztöndíj. Ehhez képest most már náci vagyok” – mondta Demeter Szilárd a sokat vitatott ösztöndíjról és Schilling Árpád csütörtöki kijelentéséről, némiképp összemosva két különböző dolgot. Schilling ugyanis egyáltalán nem a Térey-ösztöndíj kapcsán mondta azt, hogy Demeter „nácibeszélt” használ, hanem az után, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója megkülönböztette egymástól a magyar és az „exportra” magyarul író írókat, majd hozzátette, aki „az LMBTQ-ideológiát hirdeti”, az ne számítson közpénzre.

A Mandiner kerekasztal-beszélgetése ennek ellenére a legkevésbé sem volt parázs hangulatúnak nevezhető.

Hát eddig én sem. Pedig, mivel a beszélgetés elhúzódott, még a közönség kérdéseire sem maradt idő, így nem volt mód olyasmikre sem rákérdezni, mi is az az LMBTQ-ideológia, illetve hogy valóban azonnal kiesik-e az állam kegyéből valaki, aki bravúros irodalmi eszközökkel, csodálatosan nagy érzelmi amplitúdóval, érzékenyen, mégis remek dramaturgiával megírja egy ember életét egy regényben, amennyiben a főhős meleg vagy leszbikus, ne adj isten transznemű.

Azért persze ne vizionáljanak túlzottan durva dolgokat Hiller radikalizmusáról olvasva, az inkább olyasmikben mutatkozott meg, hogy míg a többiek árokásásról és árokbetemetésről vitatkoztak („Az árkokat nem én ástam ki, temesse be az, az aki kiásta, én sem pszichológus, sem pap nem vagyok, nem akarok az írók lelkével foglalkozni”, fogalmazott Demeter), addig Hiller közölte: „Tegyünk már különbséget a véleménykülönbség és a háború között! Ami most zajlik, az egy tudatos folyamat, az árok tudatos mélyítése.”

Itt azonban rögtön el is jutottunk a jobboldali közbeszéd szentháromságának egyik csodálatos eleméhez, a harmadikhoz a migránsok és Soros mellett, amikor L. Simon László mindössze néhány perccel a kezdés után máris megnevezte, miért is van olyan rossz állapotban az ország, amit a szintén jelenlévő egykori LMP-s képviselő, Kukorelly Endre író „totális elbaszottságnak” nevezett.

Ha egyetértést akarunk, azt ott kellett volna kezdeni, hogy legalább megállapítunk egy nemzeti minimumot. De Gyurcsány Ferenc levezényelte, hogy magyar a magyar ellen szavazzon, és ne adjuk meg az állampolgárságot határon túli testvéreinknek. A mi kormányzásunk ott kezdődött, hogy meggyógyítottuk azt a sebet, amit Gyurcsány Ferenc ejtett a nemzet testén.

Pedig a hallgatóság talán jogosan várhatta, hogy ha egymásnak eresztik Kukorellyt és az erős kijelentésekkel sosem fukarkodó Demetert, abból kemény szópárbaj fog kisülni. És persze el is kezdődött köztük a vita a Térey-ösztöndíjról, csakhogy Kukorelly egy olyan szempontot hozott be az ellenérvek közé, amely meglehetősen sajátos és erősen vitatható volt. Szerinte azért volt szó „helyrehozhatatlanul elrontott konstrukcióról”, mert Demeter 19 különböző művészeti szervezetből kért fel a díjról döntő kurátorokat, noha szerinte csak a négy legfontosabb írószervezet (Magyar Írószövetség, Fiatal Írók Szövetsége, Szépírók Társasága, Erdélyi Magyar Írók Ligája) prominensei kellett volna, hogy döntsenek. Nem csoda, hogy Demeter ezzel szemben a lehető legdemokratikusabb döntési folyamatra hivatkozott, amelyben szándékosan nem ő döntött, hogy ne lehessen őt önkényúrnak nevezni.

A folyamatról Demeter azt is elmondta: azért volt a 30, eredetileg ösztöndíjra javasolt név mellett még 15 póttag,

ha ő vétózni akarna, vagy ha valaki megmetoo-zná a kolléganőjét, és ezért másnap kinyírnák az Indexen.

De amikor látta, milyen nevek vannak a póttagok között, a PIM gazdasági vezetőjével „átnézték a ládafiában lévő pénzt”, és úgy döntöttek, inkább 45 írónak adnak ösztöndíjat.

Kukorelly inkább L. Simonnal veszett össze, amikor a fideszes képviselő azzal vádolta meg a Baumgarten-díjat hosszú idő után, magántőkéből és adakozásból újraélesztő Kukorellyt, hogy csak azért díjazott két írót, mert azok visszaadták a Térey-ösztöndíjat. A feltételezés Kukorelly szerint „hihetetlenül gáz” volt, mert a kettőnek semmi köze egymáshoz, és amikor a díjról döntöttek, még nem lehetett tudni, ki adja vissza az ösztöndíjat. (Kukorelly azt meghökkenésében már hozzá se tette, hogy Bartók Imre és Csehy Zoltán nem is díjazottak voltak, csak jutalomban részesültek.) L. Simon László ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Térey-ösztöndíj ellenében érvelők soha nem a Kukorelly által megnevezett okokra, hanem Demeter vagy akár Orbán Viktor személyére hivatkoztak a vita során.

A vita során felmerült az is, hogy egyáltalán valóban olyan fontos-e az irodalom és a színház, mint amilyennek az elmúlt hónapok csatározásai miatt tűnnek. L. Simon szerint ugyanis probléma, hogy mindenki csak erről beszél, és közben elsikkadnak olyan kérdések, mint a képzőművészeti támogatásoké. A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, Demeter szerint sem az irodalom a legfontosabb terület, de ez a leghangosabb, mert

ha bármi sérelem éri az írókat, akkor rögtön elkezdenek hisztikézni, és ettől fontosabbnak tűnnek.

Így pedig el is viszik a könyvpiaci források jelentős részét, miközben például a non fiction területre alig marad pénz. Hiller István szerint ugyanakkor „butaság” a kultúra különböző területeinek fontosságát összemérni, bár az más kérdés, kinek mekkora az érdekérvényesítő képessége. „Olyan kormányt még nem láttam, amelyik attól rettegett volna, hogy a levéltárosok forradalmat fognak kirobbantani. De ha egy országos hírű színész emeli fel a hangját, az már más kérdés.” Hozzátette, jelenleg Magyarországon egyáltalán nem szakmai kérdésekről van szó, mert ami az elmúlt hónapokban zajlik, az nem más, mint „hatalompolitikai területfoglalás és pozíciószerzés”.

A kormány kedvenc szólamát, miszerint a rendszerváltás óta soha nem volt annyi pénz a kultúrában, mint ma, L. Simon legnagyobb meglepetésére és megelégedésére Kukorelly Endre vetette fel. Bár hozzátette: nagyon nem mindegy, hogyan kerül a rendszerbe ez a pénz, és alkalmas-e viszályszításra. Szerinte egy államférfi tudja, hogy a kultúra mindennek az alapja, míg egy politikus csak azt figyeli, hogy a csókosaik jól járjanak, a többieket pedig kiszorítják. Erre Hiller közölte vele:

tévedés volt valaha is beülnie a Parlamentbe, és jó döntés volt, hogy távozott onnan,

mert örök életére értelmiségi marad: „A parlamentben nem lehet így gondolkodni”, utalt Kukorelly idealizmusára.

Hiller szerint egyébként is tévút azt vizsgálni, hogy a központi költségvetésből mennyit szánnak kultúrára, sokkal hasznosabb lenne úgy intézni a dolgokat, ahogyan azt ő tette annak idején: mikor a központi költségvetéstől függetlenül tudott forrásokat behozni a kultúrába, a filmszakmai adókedvezménnyel vagy azzal, hogy az ötöslottó bevétele játékadójának 95%-át az NKA-nak adták. L. Simon persze megjegyezte: mindezt pusztán azért történt így, mert a szocik annyira összevesztek, hogy nem tudtak másban megegyezni.

Hiller szerint ugyanezért volt jó a tao, és ostobaság volt a rendszer egészét büntetni a visszaélések felszámolása helyett.

Attól, hogy valaki lerészegedik, még ne tiltsuk be a bortermelést, már csak azért se, mert mekkora kára lenne abból L. Simon Lászlónak

– mondta beszélgetőtársa borászatára célozva. A taóval kapcsolatban úgy gondolja, a Fidesz nem is a pénzt akarta csökkenteni, csak az odaítélés módjával volt baja: „Egyszerűen azt akarták, hogy ők döntsenek.” L. Simon erre felhozott egy egyébként teljesen érvényes és jogos, de a kormány kommunikációjában eddig egyáltalán nem szereplő (így alapérvnek nehezen nevezhető) szempontot, miszerint a taóval nem az volt a legnagyobb probléma, hogy mennyien csaltak, hanem hogy „elhitette a tehetős polgárokkal, hogy mecénássá váltak”, azaz leszoktatta őket a Magyarországon sosem igazán kiépült magánmecenatúráról: a cégvezetők úgy gondolták, ők amúgy is adakoznak, nem kell ténylegesen a kultúrát támogatniuk, miközben a tao nem az ő zsebükből került ki, hanem az államéból, hiszen az amúgy is befizetendő társasági adóból engedte azt át az állam a kulturális intézményeknek.

A beszélgetés végén szóba került a Nemzeti Alaptanterv (NAT) új tervezete is, de ezúttal nem arról volt szó, baj-e hogy bekerült Wass Albert és Nyirő József, vagy hogy kikerült Kertész Imre. Kukorelly Endre szerint a legfőbb probléma az, hogy „14 éves gyerekek torkán nyomják le az Antigonét, és 10 évesekén a Kincskereső kisködmönt, ami emberiség-ellenes bűntény. Pedig olyasmiket kéne tanítani, ami szíven találja a gyerekeket, hogy függővé váljanak az olvasástól.”

Hiller is úgy fogalmazott, nem az a lényeg, ki van benne a tantervben és ki nincs, hanem az, hogy a NAT a hatvanas-hetvenes évek pedagógiai szemléletmódját tükrözi: lexikális alapú ismeretekre fókuszál, és abból csökkentett óraszám mellett befogadhatatlan mennyiséget próbál átadni. L. Simon mindennek nagyon örült, mondván Hiller végre kilépett abból a mederből amelyben a diskurzus eddig zajlott, és amely szerinte olyan „ostoba vitáktól” volt hangos, mint hogy baj-e, hogy Herczeg Ferenc Mussolinit dicsőítette, vagy sem. Ha a fideszes politikus nem is mondta ki nyíltan, hogy rossznak találja az alaptantervet, felsorolt rengeteg olyan érvet, amelyet a NAT ellenzői szoktak felhozni. Mint mondta, nem a szerzők nevei, hanem az lenne-e a fontos, hogy a gyerekek milyen módon szerzik a tudást, hogy olvasó nemzet marad-e a magyar.

Én a Kincskereső kisködmön miatt váltam olvasóvá, de a gyerekeimet azzal a könyvvel már nem tudnám rávenni az olvasásra. Szembe kell nézni az ilyen változással is.

De hogy szerinte az NAT alkalmas-e erre, azt nem mondta el – pedig szavaiból ítélve még az is lehet, hogy az este legmeglepőbb állítása lett volna. Igaz, nem volt túl magasan a léc.

(Borítókép:  Szilvay Gergely (Mandiner), Demeter Szilárd, Hiller István, L. Simon László, Kukorelly Endre. Fotó: Máth Kristóf / Index)