Cikkek, amiket mélyen megbántunk

Tóth-Szenesi Attila a szivacstelepen

Minden írással, újságírással foglalkozó ember nélkülözhetetlen kelléktára a Hemingway által megírt szarjelző készülék. Ez annyit jelent, hogyha elég rutinos vagy, akkor saját munkádról már a születése pillanatában meg tudod állapítani, hogy jó-e vagy rossz.

Az életem legszarabb indexes cikkéért folyó verseny első helyéért több cikk is nagy eséllyel pályázik. Köztük olyanok is, amiknek szerencsére nincs nyoma. Zappe Gábor még főszerkesztő-helyettesként küldött el egy eseményre első indexes munkanapjaim egyikén, aminek egyik vendége Pongó volt a Big Brother házból. Megnézte a kéziratot, és nagy bölcsen úgy döntött, hogy nem hozza le. Az írás már nincs meg, de ha meglenne, akkor sem mutatnám meg, természetesen.

2005 májusában is kis híja volt, hogy megírjam életem legszarabb cikkét. Orbán Viktor Soroksáron tartott Nemzeti Konzultációt, a kormányzásra készült, de akkor még nem tudhattuk, csak sejthettük, hogy négy évet csúszik a projekt. Az esemény végeztével Barakonyi Szabolcs kollégámmal a Páneurópa Általános Iskolából a Soroksár felső hév-megálló felé sétáltunk. A hév éppen elment, beültünk egy sörre az útba eső kocsmába, aztán lett hozzá unicum is, meg még egy sör, meg unicum, a zenegépbe is dobáltunk némi pénzt, a soroksári kollégákkal is erősen összebarátkoztunk.

nemhogy szavakba formálni az eseményen történteket. Végül – a sors iróniája – Nagy László kollégám mentett meg a teljes lebőgéstől, aki épp bent volt a szerkesztőségben címlapszerkesztőként. Előbb elkezdett kérdezgetni az eseményről. Negatív. Inkább hívott nekem gyorsan egy taxit, a jegyzeteimet pedig magához vette, és megírta a tudósítást.

De hogy ténylegesen melyik volt több mint 16 éves indexes pályafutásom legszarabb cikke? A kétezres években volt egy Eheti nevű publicisztikai rovata a lapnak. Vetésforgóban írtunk, vasárnap estig kellett leadni, hogy hétfő reggel élesedhessen. Nagyon örültem, amikor bekerültem a csapatba, de aztán volt egy alkalom – érdekes és cseppet sem meglepő módon két nappal az ominózus soroksári riport után –, amikor én volt a soros, és semmi, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Így született meg a Pongrác úti szivacstelep című alkotás, amit most is képtelen voltam újraolvasni, bár bizonyára vannak olyan kedves kollégáim és olvasóim, akik szerint volt, hogy még ennél is szarabbat írtam.

Hanula Zsolt és a bitcoin

Az Indexben nagy hagyománya van a tech témájú, jövőbelátós mellélövéseknek, annak idején például rettenetes pénzekért akarta a cég megvenni az Iwiw-et (szerencsére volt egy másik licitáló még több pénzzel), vagy említhetném Uj Péter legendás cikkét 2000-ből, amiben eltemette a mobilinternetet, és kijelentette, hogy a telefon kizárólag telefonálásra való, és slussz. Tegyük hozzá, akkor ez teljesen logikusnak is tűnt, éppen csak azt nem látta előre, hogy hét év múlva Steve Jobs kiáll a Macworld Expo színpadára, megmutatni a világnak az első iPhone-t.

Az én történetem ennél annyival kínosabb, hogy én ahelyett csináltam hülyét magamból, hogy obszcén mennyiségű pénzt kerestem volna.

2011 júniusa, az internet éppen elkezd egy bitcoin nevű dolgon pörögni, ami egy ilyen fura izé, online pénz, amit bányászni lehet, 20 dollár az árfolyama, de egy hónapja még csak 2 volt. A magyar médiában pár underground blogtól eltekintve semmi infó a dologról, és hát tényleg érdekesen hangzik, különben is nyár van, dögunalom, olyan híreket írunk meg éppen, mint hogy tovább csökkent a lengyel munkanélküliség, Balatonfüred F18 katamarán vb-t rendez, vagy börtön a vesztegető nagycserkeszi rendőröknek, hát bemondom heti témának, hogy ezt megírnám.

A rovatvezetőm röhög, micsoda hülyeség ez, de oké, azért írd meg. Utánaolvasok, bányászgépet telepítek, még szakértő közgazdászt is kerítek Kaliforniából, mert hát itthon nyilván senki nem ért hozzá. Elmondja, hogy érdekes a technológia,

Meg is írom a cikket nagyjából ezzel a végkicsengéssel.

A sztori folytatása közismert: a következő hat és fél évben pont százezer százalékot emelkedett a bitcoin árfolyama (aztán mondjuk összeomlott, tehát végső soron mégis csak igazam volt). Ha akkor cikkírás helyett beszállok a buliba csak tízezer forinttal, 2017 karácsonyán 10 milliót kaszálhattam volna. És hogy még rosszabb legyen: pár hónapja tudtam meg, hogy volt olyan Index-olvasó, aki ezt a receptet követte. A filmkritikáknál ismert “ha az Index fikáz valamit, az csak jó lehet” elvén az én cikkem után és miatt vett bitcoint, és ugyan a nagy összeomlás után szállt csak ki, azért így is milliókat tett zsebre. Hát, nagyon szívesen.

Miklósi Gábor felsíró gyereke

2009 júniusában pár napra az ózdi Hétes telepre költöztem: az érdekelt, hogy a romagyilkosságok jelentette fenyegetettség (az elkövetőket pár hónappal később kapták el) hogyan változtatta meg a telepi romák mindennapjait. Elég súlyos élmény volt, ami talán át is jött a beszámolóból. A cikknél azonban sokkal hosszabb utóélete lett az utolsó, teljesen felesleges és hatásvadász mondatnak:

Sajnos nem tudom felidézni, miért gondoltam szükségesnek, hogy ezzel végződjön a riport, vagy hogy a megjelenését követően mikor szembesültem azzal, hogy ami íráskor még jónak tűnt, az valójában mennyire hatásvadász és röhejes. Mindegy, az ember viselje emelt fővel a hülyesége következményeit, és bár a gyengébb pillanataimban néha kacérkodtam a gondolattal, hogy kitörlöm ezt a mondatot, az persze csak még kínosabb lett volna.

A felsíró gyerekből a városi foklórban később csecsemő lett, és egyfajta verbális mémmé is vált, az első és utolsóvá, amit valaha alkottam, szóval, ha úgy veszem, zsurnalisztikailag nem éltem hiába. Vagyis de.

Szerencsére mindig vannak, akik emlékeztetik az embert arra, amit inkább elfelejteni szeretne. Volt kollégánk, Szily Laci 2014-ben, öt évvel az ózdi riport után egy agydaganatos kisfiúról szóló, különösen kulisszahasogató (új)origós cikkről szóló beszámolóját jelentette meg a Cinken azzal a címmel, hogy "Az Origo megölte az indexes Miklósi Gábor felsíró gyermekét". Köszi, Laci.

Valamire mégis nagyon ráérezhettem a felsíró gyerekkel, mert annyira virulensnek bizonyult, hogy a nemzetközi sajtóba is beszivárgott. 2015 júniusában, amikor Magyarország lezárta a menekültek előtt a szerb határt, a Guardian a határvidéken riportozott. És ha nem is a legvégén, és nyilván nem a hétesi cikkem hatására, de valahogy mégis belekerült a tudósításukba ez a mondat:

És most, amikor ezt a kanosszát járom, tűnt csak fel, hogy a hétesi riport url-je azt az állapotot rögzíti, amikor a cikknek még nem volt címe, erről pedig eszembe jutott egy még sokkal kínosabb ügy.

NE ÉLESÍTSD!!! Meghalt Biszku Béla

Elég sokat írtam a Biszku-perről – szerintem a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legérdekesebb története volt, hogy mihez kezd a büntetőjog és a társadalmi emlékezet az '56 utáni megtorlások egyik fő politikai felelősével. Ezért aztán 2015 nyarán én írtam meg előre Biszku Béla nekrológját is, és hogy még véletlenül se élesítse senki idő előtt, a figyelmeztetést a szokásos rend szerint a címbe is beleírtam.

Épp ügyeletes voltam, amikor az egyik kollégám szólt, hogy most hívták, meghalt a Biszku. Amikor a kórház megerősítette az értesülést, kiszedtem a figyelmeztetést, rányomtam az élesítésre, aztán arra is, hogy a hírről gyorsértesítést küldjünk a telefonokra és a böngészőkre.

Pár pillanattal később a szerkesztőségben mindenki szörnyülködni meg kínjában röhögni kezdett: megjött az értesítés a telefonokra, a fenti közcímben leírt formában... A kavarodást csak tetézte, hogy április 1-e volt, így több laptárstól is rám írtak kollégák, hogy hülyéskedünk-e, mert viccnek kicsit erős ez így. A magyar történelemnek kevés ártalmasabb alakja van Biszku Bélánál, de a halálát semmiképp nem akartam volna elviccelni: kénytelenek voltunk egy újabb gyorsértesítést küldeni, hogy világossá tegyük, tényleg meghalt.

(Borítókép: Németh Sz. Péter / Index)