Schilling Árpád Berlinben vitte színpadra Európa válságát

Egyszerűen kiálltam a színpadra, meztelenre vetkőztem, és azt mondtam: nekünk már nincs mit vesztenünk, és ha a nézőknek van valamilyen üzenete a kormány számára, itt egy filctoll, jöjjenek és írják fel a testemre.”

Schilling Árpád így idézi fel a Lúzer című előadásának emblematikus epizódját legújabb bemutatója, Az utolsó vendég (Der letzte Gast) műsorfüzetében. „De idegen környezetben, például most Berlinben, ahol kevesebbet tudok és értek a dolgokról, nem csinálhatok ilyesmit. Egy kicsit vissza kell fognom magam” – teszi hozzá. És tényleg: a legendás, Bertolt Brecht által alapított, idén hetvenéves berlini színház, a Berliner Ensemble számára írt és rendezett bemutatóról azt írja a Nachtkritik: abból „teljesen kimaradtak az aktuális politikai események”. Pedig, teszi hozzá a kritikus, még az előadás szórólapján is szerepel az a diktatúra lebontása óta példátlan eset, hogy Schilling Árpádot a magyar kormány közellenséggé nyilvánította.

De tényleg teljesen politikamentes előadást rendezett a rettegett közellenség?

Egyedül ugatni

Schilling Árpád, feleségével, Sárosdi Lillával és családjával együtt lassan egy éve nem él már Magyarországon. A Franciaországba költözés okairól hivatalosan soha nem nyilatkozott, de az tény, hogy már jóval korábban is azt mondta: egy idő után azért elég fárasztó mindig egyedül ugatni – pedig akkor még feleannyira sem volt ugatásellenes a légkör, mint amennyire ma az, mint amennyire ma nem szólal fel szinte senki semmiért a színházi szakmából, mint amennyire nincs semmi, ami egységesen átütné a magyar színházi szakma ingerküszöbét, legfeljebb csak a pénzelvonás, de az is csak addig, amíg az adott színház meg nem nyugodhat, hogy speciel neki nem lesz baja belőle.

Schillinget viszont mindig intenzíven foglalkoztatták a közügyek, kevés olyan közügy volt, amelyben ne szólalt volna fel hangosan, ne képviselte volna a szerinte erkölcsileg helyes álláspontot. Többnyire magányos farkasként; sokan kimondva-kimondatlanul inkább zavarónak tartották a folytonos elégedetlenkedést. Hát ez zavaró zaj mostanra megszűnt: amióta elköltözött az országból, a hazai szakma számára megszűnt létezni, itthonról felkérést már nem kap, külföldön rendezett előadásairól a magyar közönség egy-két kivételtől eltekintve nem nagyon tud.

Schilling munkamódszere is eltér attól, ami a magyar színházban megszokott: nem klasszikus művekkel akar reflektálni arra, ami körülveszi – ez talán már a meztelen testen üzenős jelenetből is sejthető –, hanem a színészekkel együtt, improvizációk, közös munka után írják meg az előadások szövegkönyvét; sokszor, mint most Berlinben is, Zabezsinszkij Évával együtt. Bécsben az illiberális demokrácia működéséről és kerítések felhúzásáról, Temesváron a kelet-európai népek együttéléséről és konfliktusairól, St. Pöltenben a kisujjukat eltartó értelmiségiek és a menekültkérdéshez hasonló válsághelyzetek viszonyáról beszélt. Most Berlinben pedig egy kiöregedett operaénekesnőről, a demens férjéről és a hétvégi házuk felújításáról. Legalábbis látszólag. Meg azért a látszatnál egy kicsit jobban is.

A kerítés két oldala

Az utolsó vendég alapszituációja az, hogy egy felső középosztálybeli, értelmiségi házaspár, az egykori operaénekesnő és az egykori professzor kiköltöztek a városból. A férfi korábbi, vele gyanúsan közeli viszonyban lévő titkárnőjének látogatása után úgy döntenek, rábízzák a másik ház felújítását arra a fura bevándorló fickóra, akit a nő beengedett a házába, hogy összegereblyézze az avart, pedig még a nevét sem tudta, nemhogy azt, megbízható-e. A fura fickó a még furább haverjaival tér vissza, és elkezdik a renoválást, bár helyette inkább a magánéleti zűrzavaraikkal vannak elfoglalva. És persze a kerítés, vagyis a felújításhoz felhúzott nejlon két oldalának két világa előbb-utóbb találkozik, hogy még teljesebb legyen a zűrzavar, meg a társadalmi osztályok, vagy a kelet és a nyugat, vagy a barbárok és a civilizáció összeütközése, amit Ágh Márton díszlete is finom ötletességgel érzékeltet: a forgószínpad egyik felét egy hatalmas, gazdagságra utaló, bézs kanapé uralja, a másikat meg a szétszórt szemét, ponyvával letakart holmik, meg még amit odahordott a szél.

Az utolsó vendég a bő másfél órás játékidő nagyobb részében olyan, mint egy mai környezetbe átírt Csehov vagy Ibsen-dráma, amelyben szép lassan kibontakoznak az elhallgatott, kínos titkok. Hogy a kelet-német születésű operaénekesnő valójában nem szerelemből ment hozzá a nyugat-német professzorhoz, sőt teherbe sem azért akart esni, hogy családot alapítson, hanem hogy ezáltal útlevelet szerezzen a nyugatra, és ne kelljen többet a fenekét fogdosó pártfunkcionáriusok összejövetelein énekelnie. Hogy a professzornak mennyire változatos szexuális élete volt a titkárnőjével az elmúlt negyven évben, mert a házasság mindkét fél számára inkább csak a felszínt jelentette. Hogy a professzor talán nem is annyira demens, mint amilyennek tűnik, talán csak akkor az, amikor neki úgy kényelmesebb, amikor ki akarja vonni magát a világból, a tétlenségével büntetve a többieket. Hogy mindenki vágyik valakinek a szeretetére, de senki nem azéra, akitől esetleg meg is kaphatná.

De Schilling és Zabezsinszkij mégsem úgy dolgoznak, mint Csehov vagy Ibsen, nem érzelmi csúcs- vagy mélypontok felé viszik a történetet, ilyen értelemben nem törekszenek katarzisra, hanem egy kaotikus, szürreálisba hajló jelenet felé terelik a jeleneteket, amelyet az addigi realizmus felől, de ami azt illeti, máshonnan is nehéz értelmezni. Nem adja magát könnyen – és így van ez az egész előadással.

A demens Európa

Schilling a műsorfüzetben azt is elmondja, a politika felől indultak el – a szórólap is erősen utal a menekültválságra –, de egyre inkább eltávolodtak tőle. És talán ez a fokozatos távolodás, ez a se nem nagyon távol, se nem nagyon közelség az előadás legfőbb problémája. Érezni, hogy van a mélyben még egy réteg, amely valószínűleg még fontosabb is a felszíni történetnél, de hogy mi az, azt inkább már csak sejteni lehet; és ez tanácstalanná és kielégületlenné tesz, még akkor is, ha a társulati összjáték egyébként megkapóan természetes, az alakítások részletgazdagok és koncentráltak, akkor is erőteljesek, ha az adott színész épp nem csinál semmit.

De ha akarom, beleláthatok ebbe a darabba egy tablót a mai Európa társadalmi-politikai kilátásairól, csak arra a kérdésre nem fogok soha választ kapni, vajon tényleg ez volt-e a szerzők szándéka. Nézhetem úgy, hogy felújításra behívott fickóval az a kérdés is a színpadra kerül, vajon kit lehet beengedni az otthonunkba (Európába vagy akár Amerikába), vajon mennyire érdemes gyanakodni, és egyáltalán van-e erre érvényes válasz? Mindenesetre akárhogy is, a történet végül mindenképp oda fut ki, hogy akár tényleg tisztességes volt az, akit beengedtek, akár nem, mindenesetre a normális átgondolás helyetti folyamatos gyanakvás, vádaskodás, lenézés biztosan mindent elrontott, megmérgezte a légkört és megágyazott a bajnak.

És közben a szereplők kettéváltak: egy bizarr jelenetben a titkárnő és a professzor magukhoz édesgetik a másik, suttyó munkást azzal, hogy felszítják benne a gyűlöletet, és azt állítják neki, az minden problémájára megoldás lesz: ez akár a populista politika működését és veszélyeit is modellezhetné, ahogy az is, hogy a másik oldalnak ezzel szemben semmilyen eszköze nincsen. Aztán minderre rájön az előadás vége, amely azt sejteti, a bevándorló a megaláztatása, az őt ért erőszak után maga is erőszakossá válik, mert más hatása nemigen lehet az ilyen bánásmódnak. És akkor ha az ember igazán messzire akar menni, akár még a Nyugatról jött, a keletieket megmentő, egykor nagyszerű értelmiségi, ma már demens professzort is megfeleltetheti az EU-nak, a hajdani elveket ma már csak nyikorogva-döcögősen képviselő intézménynek.

De lehet az egészet másfelől is értelmezni, főleg az alapján a jelenet alapján, amelyben az operaénekesnő azt mondja a szintén keletről jött másiknak, hogy ő is jól ismeri azt a lemoshatatlan szagot, amiről azt hitte, idővel elkopik majd: mintha egy pesszimista, kiábrándult állásfoglalás lenne ez a keleti és a nyugati mentalitás örök különbözőségéről.

De mindez inkább csak tapogatózás a félhomályban, mert Schilling nem csavarta be a lámpákba eléggé a villanykörtéket, így ráismerések helyett az ember inkább bizonytalanul botorkál a jelzések között, barbárokba és kultúrfölényükbe beleszédülő alakokba ütközve. Valahol ott van egy tükör is, csak nincs elég fény ahhoz, hogy rendesen belenézzünk.

Schilling Árpádnak korábban is több, Magyarországon kívül bemutatott előadásáról írtunk.

2016-ban Bécsben rendezett Hideg szelek címmel:

2017 tavaszán romániai magyar, romániai román és szerbiai társulatokkal mutatta be az Exitet:

2017 végén Sankt Pöltenben rendezett Megkönnyebbülés címen: