Schmidt Mária elszívott egy Kun Bélát

Jegesmedvének is beillő óriáskutyával merengő Sisi-figura mellett lehet felmenni a Schmidt Mária-féle Centenáriumi Emlékbizottság első világháborús kiállításának tavaly év végén átadott legújabb, emeleti részébe, ahol a lépcső tetején rögtön Ferenc József ravatalánál találjuk magunkat. Erzsébet királyné viaszbábuja kétségtelenül jobban néz ki, mint kínos Madách téri szobra, a gyászzenés fekete ravatal pedig nem csak az uralkodót, hanem az egész Monarchiát gyászolja.

A Várkert Bazárban lévő kiállításnak ez már a harmadik nagyobb tematikai egysége. Már az „Európai testvérháború” elnevezésű első és a „Háború urai” című második rész (ezek továbbra is látogathatók, tulajdonképpen most lett kész a trilógia) is erősen a látványra ment rá: a gázálarcos lovak, a fortyogó-cuppogó iszap, a mocsárszag és a tükrözéssel végtelenített, némaságában hófehér katonai temető olyan szuggesztív képeket adott a látogatónak, ami a sokszor porleptének ható magyar múzeumokhoz képest elég egyedi. A „nagy” Terror Házához hasonlóan a maga nemében ez a tárlat is professzionális: profin megy rá az érzékekre, és szólítja meg a véletlenül betévedőket is. Hatásvadásznak is nyugodtan nevezhető, de kétségtelen, hogy legalább van valamiféle hatása.

Az „Új világ született” című rész még inkább elszakad a hagyományos muzeológia eszköztárától. Az ember inkább egy 3D-s kiterjesztett valóságban érzi magát, vagy inkább egy politikai szimulákrumban, ami megóvja attól, hogy információkkal terhelje túl magát, miközben kap egy posztapokaliptikus víziót 1918–1919-ről, meg úgy általában a gonosz baloldalról és a gonosz nyugati nagyhatalmakról.

Már ahogy belépünk, egy nyomasztó álom félhomályában találjuk magunkat, ahol csak fokozatosan bontakoznak ki az arc nélküli, végtaghiányos, bakancs nélküli katonák, a háború nyomorékjai. A szoborcsoport fölött hatalmas betűkkel egy Lenin-idézet a háború forradalmi potenciáljáról, arról, hogy a rémképektől gyötört katonáknak „hazaszökve első dolguk lesz, hogy tüzes csóvát dobjanak szülőfalujuk urasági kastélyára”.

A kiállítás, mint az ismertető közli, „tudatosan szakít a máig népszerű, ugyanakkor nehezen védhető történetírói gyakorlattal, amely az első világháborút csupán egy 1914 és 1918 között zajló eseménysorozatként láttatja”, hiszen „a régi kontinens a fegyverletételek után tovább forrongott, miközben Európa államai erőszakos társadalomátalakítási kísérletek keretében keresték a választ a kor kihívásaira”.

Hogy a bolsevik forradalmak 1917–18-ban a háború őskáoszából nőttek ki, fontos alapvetés, sőt ez a megállapítás már az őszirózsás forradalomra is igaz, mint azt Hatos Pál friss könyvében nagyon meggyőzően mutatta meg. Ehhez a közismert, senki által el nem tagadott történelmi tényhez Schmidt Mária kiállítása annyit tesz hozzá, hogy egyenlőségjelet tesz az erőszak, a bolsevizmus és úgy en bloc a baloldal közé.

A Tanácsköztársaságból a Várkert Bazárban majdnem csak a forradalmi terror jelenik meg. Emberi húst imitáló vörös falak között haladunk egy sehová nem vezető, rácsokban végződő folyosón, miközben az egyik oldalon Szamuely Tibor, a másikon a Csekát vezető hóhér, Dzerzsinszkij néz ránk. A bolsevik húsdarálónál még látványosabb a másik idetartozó terem, ahol rengeteg vörös lufi és a bolsevik művészeti ideál egy-két darabján kívül egymásba áttűnő óriásportrék, Kun Béla és Rosa Luxemburg, Trockij és Hitler, Lenin és Mussolini alkotják a Janus-arcú párosokat, hogy a hülye is megértse az ideológiai üzenetet: nácizmus és kommunizmus egykutya.

Ez nem újdonság, körülbelül ez a Terror Háza fő üzenete is. Sokkal érdekesebb, hogy a német munkásmozgalom 1919-ben meggyilkolt vezetőjét is idevették, mert Luxemburg speciel élesen bírálta a szovjet bolsevistákat, és ha már erőszak, őt jobboldali ellenforradalmárok kínozták meg és végezték ki. A várkert bazári kiállítás vörös posztóján azonban nincsenek árnyalatok, és azt sem szeretnék, ha többféle megvilágítás tenné homályossá a kontúrokat. Ennek megfelelően jobboldali erőszakról itt egyáltalán nem esik szó, hiába tudjuk, hogy Magyarországon nagyságrendileg hasonló számú vagy több áldozata volt fehérterrornak, mint az 1919-es vörösnek.

Ez az egyoldalúság persze jól beleillik az aktuális emlékezetpolitikai narratívába. De a kiállításban az a legérdekesebb, hogy ezt meg sem próbálja elfedni. Őszinte, beleállós propaganda, ami teljesen nyíltan mondja el a mondandót. Ennek a gyilkos kommunistákon kívül a másik fő témája a „mocskos Nyugat", amit a tárlat mérsékelt formai változatossággal ismételget.

A kiállítás azt állítja magáról, hogy „összeurópai viszonylatban is az eddigi legnagyobb ívű kísérlet arra, hogy száz év távolából – a háborús győztesek, valamint a totális diktatúrák által sulykolt értelmezések helyett – új szempontok alapján mutassa be az egész 20. századot meghatározó tragikus eseménysorozatot”, és hangsúlyosan száll szembe azzal, hogy a győztesek a háborús felelősséget egyoldalúan a vesztesekre tolták. A győztesek által írt béke igazságtalansága, Trianon alapinformációinak tálalása mellett – ezekben egyébként semmi újdonság nincs – a kiállítás az általánosabb nyugatellenességre építi a narratíváját. Wilson-idézettel („a világ kevésbé civilizált népeinek át kell venni az amerikai elveket”), Ford- és Standard Oil-székházzal, valamint egy óriási hadihajó képével jeleníti meg az amerikai demokráciaexportot; Balfour szavaival („a Népszövetség hivatása, hogy a kevésbé fejlett országok gyámja legyen”) a két világháború közötti mandátumrendszert és persze általában is a gyámkodónak ítélt 20. századi nemzetközi rendet. Azt, ami az egyik terem installációja szerint kártyavárként omlik össze – mintha csak a kormányzati emlékbizottság által jegyzett tárlat Schmidt Mária publicisztikai tevékenységének új felülete lenne.

Az egyik látványcsúcspontot az aulában több emelet magasságban ég és föld között lebegő kórházi ágyak jelentik az üres sírok fölött – az installáció a háborúnál sokkal több áldozatot szedő spanyolnáthajárvány mementója. A másik pedig az a hosszú, beázott menekültvagonra is emlékeztető templomhajó, ahol a néma harangok alatt az addigi polgári élet romjai: nippek, biedermeier festmények, összetört teáskészletek szilánkjai között kell a látogatónak végigmennie, miközben vízben hervadó letépett őszirózsákon lépdel át. A túlburjánzó, barokkos kép Trianon-Titanicként sűríti magába a banális igazságot, hogy itt egy világ süllyedt el. A bomlás esztétikája még úgy is élvezhető, hogy a kurátorok jó poénnak érezték, hogy az 1918-as forradalom szimbólumára rá lehet taposni.

A nagyon egyszerű, leginkább rövid idézetekkel operáló múzeumi narratívában éppen az a legfurcsább, ami nincs benne: az őszirózsás forradalom gyakorlatilag teljesen hiányzik. Ez azért elég meglepő egy, az 1918 utáni Magyarországgal foglalkozó tárlattól. Egyrészt ugye teljesen értelmetlen és lehetetlen kihagyni, de azért is váratlan, mert a háborús összeomlás magyar jobboldalon uralkodó képében központi toposz Károlyi „árulása”. Úgy látszik, valamiért Károlyi ma még bűnbaknak sem kell, hiszen a százéves évforduló is úgy múlt el, hogy nem nagyon mondtak róla semmit.

Amennyire erős látványban az enyészet érzékeltetése, vagy a maga módján akár a gonosz kommunisták felmutatása is, annyira meglepően üres a kiállítást záró, Horthy-korszaknak szentelt két terem. Az első középpontjában maga a Budapestre belovagoló Horthy van, amint simára borotvált viaszbábuként ül ikonikus fehér lován. A látogatók itt, a bűnös város tetemre hívásán szelfizhetnek is: ha akarjuk, korabeli bámészkodókkal montíroztathatjuk össze magunkat, hogy ha idáig nem lett volna világos, most már tényleg mindenki tudja, kinek az oldalán van a helye.

Ugyanitt a falon egy idézet szerepel a kormányzótól: „Hivatásom, hogy megmentsem a nemzetet. Ennek rendelek alá mindent.” Ehhez a kiállításon nincs forrásmegjelölés, pedig tanulságos lenne. Horthy ezt az éppen pogromokat elszenvedő zsidóság megnyugtatására mondta, és így folytatta: „Lehetséges, hogy a nemzet gyógyulási folyamatában a zsidóságnak még igazságtalanságot kell elszenvednie. De ha nemzetem megint egészséges lesz, arra törekszem majd, hogy ezt a bajt is orvosoljam.” A kiállításon sem a pogromokról, sem arról nincs szó, hogy a tetteseknek Horthy kegyelmet adott, ahogy arról sem, hogy később mintha mégsem tett volna meg mindent, hogy „a zsidókat érő igazságtalanságokat” orvosolja.

A nemzetmentő Horthy panoptikumi figurája mellett a „párt- és egyéb érdekeken felülemelkedő” Bethlen István, „az ország nyugalma érdekében a keresztény és nemzeti irányt választó” Teleki Pál és a művelődést nemzeti sorskérdéssé tevő Klebelsberg Kuno a mellékalakok. Itt tényleg a nemzet felemelését szolgáló konszolidáció az egyetlen állítás a Horthy-korszakról, hogy abból rögtön egy nagyívű vonalat húzzanak a rendszerváltáshoz, amit a fentiekre rímelő Antall József-idézet („keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője”) hivatott zárásképpen megjeleníteni, bár az nem világos, hogy ez a kiállítás korszakhatáraihoz pontosan hogyan kapcsolódik.

Mégsem hihető, hogy Orbánék a Horthy-korszakhoz szeretnének visszatérni, mint egyesek mondják. A legutolsó terem ugyanis a kiállítás egészét vizuálisan alapvetően új keretbe helyező ironikus reflexió a nemzeti giccsről. Az ugyanis nem lehet, hogy a megjelenítésben addig jól végiggondolt koncepció teljesen elfogyott a végére, és egyszerűen ennyi maradt. Egyfajta nemzeti panteon ez, ahol körben Móra Ferenctől („Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege”) Krúdyn és József Attilán (kamaszkori revizionista zsengéjével) át jobboldali kultuszfigurákig (Tormay Cécile, Csoóri, Csurka) szerepelnek nagyjaink egy-egy Trianonhoz kapcsolódó idézettel, középen pedig egy túlméretezett szentkorona-imitáció mint afféle virtuális égi Magyarország lóg lefelé a trianoni vörös térképet mintázó szőnyeg fölött.

Ha ez mégsem paródia, akkor nem jelenthet mást, mint hogy Trianon az egyetlen, ami a fájdalmával valójában egyesít minket, és erre minden körülmények között, a puszta megidézés által is képes, függetlenül a megjelenítés minőségétől. Persze az is lehet, hogy pozitív állításokat egyszerűen nehezebb megfogalmazni, és ilyenkor maradnak a kínosabb közhelyek. A látogatókönyv alapján mindenesetre a jegyvásárlók (felnőtt: 4000 Ft, diák/nyugdíjas 2000 Ft) többsége elégedett. Bár van egy-egy homályosabb tárgyú bejegyzés („Poszt-kádári elit! Szégyellje magát. Marxista történész” – gondolom, ez nem Schmidt Máriára vonatkozik, persze nem tudhatom), többek véleményét fejezheti ki, aki így gratulált:

A kiállítás megrázó és igen fontos pótolhatatlan adalék a kulturkampf sikeres győzelemre viteléhez!