Egy apró sziget, ami három évtizede a legszegényebb országokon élősködik

GettyImages-643390600
2019.08.02. 00:00

Mauritius egy kis sziget Afrikától háromezer kilométerre keletre. Akkora sincs, mint Nógrád megye, és mindössze 1,2 millió ember lakja. Hasonlóan a többi gyarmati múltú országhoz, Mauritiuson sem dübörgött különösebben a gazdaság, aztán a 90-es évek környékén történt valami, és az ország GDP-je rakétaként lőtt ki.

Nem olajat vagy aranyat találtak a szigeten. Ugyanazt csinálták, amivel kisebb léptékben a magyar kormány is próbálkozik: szuper alacsony adókat ígértek a nyugati cégeknek, akkor is, ha azok nem náluk végzik a valódi tevékenységüket. De ez elég is volt hozzá, hogy multinacionális befektetők ezrei álljanak sorban az ország hivatalaiban. Mind ugyanazt akarják: a szigeten bejegyezni a vállalkozásukat. 

Mauritiusból adóparadicsom lett, de a siker árát mások fizetik meg.

A sziget ugyanis a legszegényebb dél-ázsiai, afrikai, közép-amerikai országok hátán jutott a csúcsra, tőlük szipolyozza el az adókat.

Bár eddig sem volt titok Mauritius szerepe a fejlődő országokat érintő adóelkerülésekben, most az 54 ország oknyomozó újságíróit összefogó International Consortium of Investigative Journalists egy névtelen szivárogtatótól több százezer olyan dokumentumhoz (belső levelezések, banki kimutatások, szerződések, kérelmek) jutott, amik azt bizonyítják: számos neves nemzetközi cég céltudatosan arra játszott, hogy ne kelljen Afrikában, Indiában és más fejlődő országokban adót fizetniük – sokszor sem irodájuk, sem alkalmazottuk nem volt a szigeten, miközben milliós profitot termeltek. A fájlok a Conyers Dill & Pearman offshore ügyekre specializálódott jogi tanácsadó cégtől szivárogtak ki egy névtelen borítékban feladott pendrive-on. 

Minden kapura jut egy kiskapu

Tömegével születtek már különféle adóegyezmények, amik azt szabályozzák, hogy a több országban is érdekelt cégek milyen mértékben fizetnek az érintett országokban adót. Egy egyszerűsített példa: ha „A” cég „X” országban van bejegyezve, de „Y” országban is működik, akkor ne kelljen mindkét helyen teljes adót fizetnie, hanem mondjuk fele-fele mértékben fizessen mindkét országban. 

Jelenleg nagyjából 3000 ilyen adóegyezmény van érvényben a világon, meséli az ICIJ kérdésére Martin Hearson, a nemzetközi adóügyek kutatója. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan károsítanak meg a Mauritiusra települő cégek és a helyi kormány több tucat fejlődő országot, röviden ki kell térnünk a nemzetközi adózás működésére. A második világháború után egyre több cég kezdett határokon keresztül operálni, azonban joggal nehezményezték, hogy egyszerre többfelé kell adót fizetniük. 

Azt gondolná az ember, hogy az ilyen esetekben minden részt vevő állam próbálja magának a legnagyobb szeletet kihasítani a tortából, a legtöbb adót beszedni. 

Azonban sok ország mégis hajlandó lemondani a befolyó adó egy részéről, hogy így csábítsa magához a befektetőket.

Különösen igaz ez a fejlődő országokra, amelyek így próbálják ellensúlyozni az egyéb hiányosságaikat (infrastruktúra, képzett munkaerő hiánya). A nagy nemzetközi adóegyezmények azonban nemcsak a kettős adózást segítenek kiküszöbölni, de eszközt is adnak a szerződő felek kezébe, hogy fellépjenek a visszaélésekkel szemben – utóbbi azonban a kevésbé fejlett országokban nem mindig sikerül, mondja Hearson.

Vannak, akik pedig pont azzal üzérkednek, hogy alacsony adókat nyújtanak, valamint a meglévő adóegyezményeikkel magukhoz csábítják a befektetőket, akik csak az adók elkerülése céljából hoznak létre fantomcégeket az adott helyen.

Nem adócsalásról van szó tehát, mint amikor valaki például letagadja a jövedelme egy részét, hogy ne kelljen utána adóznia, hanem a létező szabályokkal történő visszaélésről, eufemisztikusan szólva „adóoptimalizálásról”.

Minél kiszolgáltatottabb egy ország, annál könnyebb meggyőzni, hogy belemenjen olyan adóegyezményekbe, amik alkalmasak lehetnek a visszaélésekre.

Mauritius sikertörténete a 90-es évek elején indult, de nem a szigeten, hanem jó pár ezer kilométerrel arrébb, Indiában. 1991 előtt India – tele a gyarmati idők rossz tapasztalataival – kordonokat húzott önmaga és a külföldi tőke közé, a 90-es évek elejére azonban az ország súlyos gazdasági válságba sodródott, és kénytelen volt liberalizálni a gazdaságát, nyitni a nyugati befektetők felé. 

Egy mumbai jogász, Nishith Desai, aki vállalkozásoknak nyújtott jogi tanácsadást, észrevett egy addig jelentéktelen tűnő 1982-es adóegyezményt Mauritius és India között, 

ami lehetővé tette a klienseinek, hogy elkerüljék az adókat az Egyesült Államokban és Indiában is.

A nyugati tőke pedig ömleni kezdett Indiába, de Mauritiuson át, elkezdődött a sziget aranykora.

Az emberek azt sem tudták, hol van Mauritius, összekeverték Máltával és a Maldív-szigetekkel, mindegyik sziget, és M-mel kezdődik.

– meséli Nishith Desai az ICIJ-nek.

Mauritius nem volt rest meglovagolni a hullámot, 15 százalékos társasági adót vezetett be, ami a különféle adójóváírásoknak hála a gyakorlatban 3 százalékot jelentett. Valamint kiadtak egy 1-es számú globális üzleti engedélynek nevezett licencet, ami lehetővé tette, hogy a máshol működő vállalkozások a szigeten legyenek bejegyezve, és élvezzék az alacsony adókat.

Közben Mauritius tömegével írta alá a adóegyezményeket az egész világon, többek között 15 szubszaharai országgal is. Az afrikai országokban, ahol sokszor nem voltak biztosítva a megfelelő demokratikus körülmények, könnyű volt az erőszakos külföldi lobbival megtámogatva áterőszakolni a később katasztrofálisnak bizonyuló egyezményeket.

2013-ra a külföldi befektetések fele Indiában Mauritiuson folyt át, az egyezménynek hála pedig a „mauritiusi” vállalkozásoknak nem kellett tőkenyereség-adót fizetniük Indiában. Mauritiuson ez az adó 0 százalék, így a vállalkozások ezt az adónemet teljesen elkerülték, és csak a 3 százalékos társasági adót kellett fizetniük – összehasonlításként: csak a tőkejövedelmek után az Egyesült Államokban 20 százalék körüli adót kell fizetni.

2012-ben a Vodafone 11 milliárd dollárért vásárolt fel egy indiai távközlési társaságot – természetesen egy mauritiusi cégen keresztül –, az üzleten 2,2 milliárd dollárnyi adót bukott India, hála az akkor még teljes gőzzel érvényben lévő egyezményeknek.

Jótékony kizsákmányolás 

Az egésznek van egy különösen sötét oldala: a fejlődő országokba fektető cégek előszeretettel parádéznak azzal, hogy a közjót szolgálják, amikor szegény országokba fektetik a pénzüket, megpróbálják úgy beállítani a dolgot, hogy nem is pusztán üzletről, hanem valamiféle humanitárius cselekedetről van szó. Az ICIJ két konkrét példán keresztül mutatja be, hogyan szivattyúznak ki adópénzeket Mauritiuson bejegyzett nyugati cégek a legszegényebb régiókból fejlesztés és fenntartható fejlődés címszavak alatt.

Bob Geldof, a 80-as években éhezés ellenes jótékonysági koncertekkel (Live Aid) elhíresült zenész cége elhatározta, hogy afrikai cégekbe fog fektetni. Bár az összes tényleges tevékenység a kontinensen történt, a cég jogi tanácsadói mégis azt javasolták, hogy 3500 kilométerrel arrébb, Mauritiuson legyen a cég irodája, mert így 

„kedvezőbb lenne adóügyi okokból”

– olvasható az indoklás az egyik kiszivárgott emailben.

Hamar sikerült is megállapodni a mauritiusi hatóságokkal, hogy minimális adóval letudják az adózási kötelességüket a szigetországban, és közben az érvényes adóegyezményeknek hála, kevesebbet (vagy éppen semmit) kelljen fizetniük Ugandában. A Mauritius és Uganda között érvényes egyezmény értelmében nem kell adót fizetni a szigeten bejegyzett cégeknek a tőkenyereségük után. A kiszivárgott dokumentumokból kiderül, hogy Geldofék 20 százalékos nyereséggel tervezték továbbadni a cégeket, ami után pedig így adózniuk sem kellett.

Mauritiusnak nemcsak Ugandával, de 46 másik, jellemzően szegény országgal van hasonlóan kihasználható adóegyezménye. A Conyers Dill & Pearman offshore-ra szakosodott jogi tanácsadó cégtől kiszivárgott 1990 és 2017 közötti dokumentumok szerint a szigeten kiépült bonyolult pénzügyi rendszer egy kis részesedésért cserébe

az elmúlt két évtizedben aktívan támogatta, hogy a legszegényebb országokból az adókat nyugati vállalatok és afrikai oligarchák zsebébe szivárogtassák vissza.

Mauritiusra vezetett a filantróp hírében álló milliomos, Craig Cogut első útja is, amikor úgy döntött, felvásárolja a Six Senses luxusszállodaláncot. Cogut befektetési alapja, a Pegasus azzal hirdeti magát, hogy csak tudatos üzletekbe fektetnek, harcolnak az éhezés, betegség ellen. A Six Senses szállodalánc – ami szintén azzal promózza magát, hogy törődnek a helyiekkel, támogatják a hoteleiknek otthont adó országok közösségeit, hisznek a fenntartható fejlődésben – jól beleillett a Pegasus portfóliójába.

Coguték létrehoztak egy céget Sustainable Luxury (fenntartható luxus!) néven a hotelek üzemeltetésére, hol máshol, mint Mauritiuson. A Sustainable Luxury – alkalmazottak száma: nulla – üzemeltetési és jogdíjakat szedett be a Six Senses franchise után a világ számos országából. Mint mauritiusi vállalatnak, a Sustainable Luxurynak mindössze 3 százalék társasági adót kellett fizetnie, valamint kihasználva Mauritius és a Six Senses hoteleknek otthon adó országok közötti adóegyezményeket, minimális vagy semmi adót nem fizetett az osztalékok, jogdíjak és a tőkenyereség után.

Adóelkerülő születik

Az ICIJ a repülőgépeket lízingelő Aircastle példáján át mutatja be, hogyan is születik egy tipikus mauritiusi vállalat. 

  • Az Aircastle elhatározza, hogy Dél-Afrikába is szeretne repülőket lízingbe adni.
  • Szeretnének minél kevesebb adót fizetni, ezért felkeresik a  Conyers Dill & Pearmant, hogy segítsen nekik egy offshore céget létrehozni Mauritiuson.
  • A Conyers felveszi a kapcsolatot a helyi cégeket felügyelő hivatallal. 
  • Kérelmezik egy cég bejegyzését Thunderbird 1 Leasing Ltd. néven.
  • Létrehoznak még hat céget, amiknek az anyacég által birtokolt offshore cégek a tulajdonosai.
  • Thunderbird 1 kérvényezi a mauritiusi hatóságoktól a Global Business Company 1 státuszt, ami lehetővé teszi, hogy éljenek az ország nyújtotta adókedvezményekkel, akkor is ha nem ott végzik a tényleges tevékenységet.
  • A Thunderbird 1 megkapja a „letelepedési” engedélyt, miszerint hivatalosan is adózási okokból Mauritiuson bejegyzett cég.
  • Innentől fogva érvényes rájuk az 1996-ban kötött adóegyezmény Mauritius és Dél-Afrika között.
  • A Thunderbird 1 megbízza a KPMG-t, hogy végezze a könyvelését és intézze az adóügyeit, felkéri az EY-t a auditálásra, banknak pedig a Deutsche Bankot választják. (A bank egyébként 2018-ban beszüntette a mauritiusi szolgáltatásait.)
  • A Thunderbird 1 megkezdi a gépek lízingbe adását. Az első évben 5,5 millió dollár profitot termel, és 1,5 százalék adót fizet – egy olyan cégről van szó, aminek se irodája, se alkalmazottai. 
  • 2011 és 2014 között összesen 24 millió dollár profitot termeltek, és ebből 382 600 dollár adót fizettek, Mauritiusnak. Összehasonlításként az Egyesült Államokban nagyjából 5 millió dollár adót kellett volna fizetniük. 

Nehéz menekülni Mauritius karmaiból

Bár már a 70-es években többen felszólaltak a kiskapukkal teli adóegyezmények ellen, amik lényegében a szegény országokból pumpálnak pénzt a gazdagokhoz, mégis nehéz a dolog ellen tenni, hiszen legális, önként aláírt egyezményekről van szó. Mauritiusnak pedig érthetően nem sürgős, hogy változtasson, és elzárja az aranycsapot. Ha csak 2-3 százalék adót is beszednek a szigeten bejegyzett cégek után, az még mindig 2-3 százalékkal több, mint a semmi, és jellemzően nem kis pénzekről van szó.

Ráadásul az ország ügyesen lavíroz a nemzetközi adójog vizein. Természetesen a fejlett országok harcolnak az adóparadicsomok ellen (hiszen nekik is ugyanúgy hiányzik az az adó, amit egy offshore államba települő cég fizetne), azonban Mauritiusnak eddig sikerült elkerülnie, hogy az adóegyezményekkel ügyeskedő országok feketelistájára kerüljön azáltal, hogy formálisan egyre több szabálynak megfelel – miközben a gyakorlat szintjén keveset változtat.

Meg kell jegyezni, hogy több másik országról is bebizonyították már, hogy adóegyezményeken keresztül fejlődő országokat károsít meg. Hollandia és Belgium például számos, jellemzően gyarmati múltú országgal áll hasonlóan kihasználható kapcsolatban. Egy, az ICIJ által idézett tanulmány szerint csak a holland adóegyezmények évente 1 milliárd dollár körüli adóval rövidítik meg a szegényebb országokat. 

India, a mauritiusi adómutyi egyik legnagyobb vesztese 2016-ban a saját kezébe vette a dolgot, és szabályokat hozott, amik segítenek az országban tartani a tőkenyereségből származó adókat, amik eddig a bajkeverő szigeten át a befektetők zsebébe csorogtak vissza. Azonban nem volt könnyű dolguk, húsz éven át viaskodtak Mauritiusszal, mire sikerült megegyezni, meséli egy, a témában jártas indiai hivatalnok az ICIJ-nek. De nem csak India küzd az adóvámpír állammal. 

Megbántuk, hogy aláírtuk az egyezményt. Csak a cégek nyernek rajta, elmondhatatlanul dühössé tesz a dolog

– meséli Setsoto Ranthocha, a lesothói adóhivatal munkatársa, aki részt vállal egy, a 1997-es Mauritiusszal kötött adóegyezmény újratárgyalásáért küzdő munkacsoportban. Egyiptomi, szenegáli, ugandai, lesothói, dél-afrikai, zimbabwei, thaiföldi, indiai, tunéziai, zambiai adóhivatalnokok 

mind azt mondták az ICIJ kérdésére, hogy a Mauritiusszal kötött adóegyezmények bénítólag hatottak az országaik gazdaságára.

A kiszivárogtatott dokumentumokat publikálása után Mauritius kormánya hivatalos közleményben utasította vissza a vádakat, azt mondták, hogy az ICIJ-nek kiszivárogtatott dokumentumok már elavultak, azóta megváltozott a helyzet, de a dokumentumok hitelességét is kétségbe vonták, azok szerintük szándékosan manipulálásra kerültek, és a céljuk az ország befeketítése. A helyi rendőrség nyomozásba kezdett, mivel szerintük illegálisan kerültek a kiszivárgott dokumentumok az ICIJ birtokába.