Az eredeti Monopoly antikapitalista propaganda volt, és egy kicsit még most is az

A Monopoly a világ legsikeresebb társasjátéka. A forgalmazó Hasbro szerint több mint 1 milliárd ember játszott vele legalább egyszer, van külön világbajnoksága, járt az űrben, és már annyi idióta változatot kiadtak belőle, hogy ha valakinek feltennék azt a kérdést, hogy

• a Blackberry telefongyártó-cég 25. évfordulójára kiadott Monopoly,
• a lómániás társasozóknak szánt Monopoly: Horse Lovers Edition,
• vagy a Sügérhorgászati Kiadás

közül melyik az, amelyik nem létezik, és csak most találtam ki, akkor valószínűleg komoly bajban lenne a válaszadással. Pláne, hogy mind a három létezik.

Legalábbis azokban az országokban, ahol nincs betiltva. Mivel a játék sokak fejében egyet jelent a kapitalizmussal, több szocialista államban erővel lehetetlenítették el a forgalmazását. Fidel Castro a tőkés rendszer vegytiszta megtestesülésének tartotta a társast, ezért rendeletben döntött arról, hogy be kell zúzni az összes, Kuba területén lévő darabot. De Rákosi Mátyásék sem voltak oda érte, Magyarországon 1952-ben tiltották be az akkor nálunk Capitaly néven terjesztett, eredetileg 1937-ben megjelent játékot.

Pedig, ha jobban belegondolnak, rájöhettek volna, hogy a Monopoly eléggé kritikus a kapitalizmussal. Hiszen mit látunk benne? Aki jól teljesít a piaci versenyben, az óriásira nő, és a játék végére korlátlan hatalomra tesz szert, ráadásul ezt más emberek kárára teszi. A játékban nincs második, vagy harmadik helyezés, előbb-utóbb a legnagyobb ingatlantőkés visz mindent, mindenki más tönkremegy, nincstelenné válik.

A kapitalizmus ilyen kisarkított leírása akár egy kommunista röplapon is szerepelhetett volna a 20. század elején, ahogy egyébként a Monopoly kabalája is, a cilinderes, bajszos nagytőkés Mr. Monopoly, aki egy alig leplezett karikatúra a 19. század egyik meghatározó bankár-befektetőjéről, az óriáscégei miatt gyakran monopólium-vádakkal támadott J. P. Morganről.

A közgazdászok nem is kedvelik

Az NPR riportere egy alkalommal leültetett két közgazdászt Monopolyzni, ebből az derült ki, hogy a szakmában nem is kedvelik túlzottan a játékot, amiért az a piaci ügyleteket úgy mutatja be, mintha azoknak egyértelműen lenne egy nyertese és egy vesztese, miközben a kölcsönös hasznok nem kapnak szerepet a játékban.

És van egy híresebb, monopolizós sztori a közgazdasági Nobel-díjas Milton Friedmanról is, aki egy chicagói egyetemi kollégiumban egy, a tiszteletére rendezett fogadáson vendégeskedett, majd a diákok kérésére aláírta az egyik játéktáblát is. A Monopoly feliratot egészítette ki egy kétértelmű üzenettel, fölé írta, hogy “Down with”, azaz Le a monopóliummal, és/vagy Le a Monopolyval.

Friedman a szabad piacok, és a visszafogott állami szerepvállalás egyik legnagyobb hirdetője volt, és a diákok, akik meghívták magukhoz a professzort, szintén a szabad piacban hittek, emiatt nem is a rendes szabálykönyv szerint játszottak vele, hanem a szabad piaci változatban, így a mezőkre annyi szállodát és házat építhettek, amennyit csak akartak. A szabályok változása miatt aztán durván beindult az infláció, és végül úgy döntöttek, hogy jobb mégis korlátozni a beruházásokat. Akit érdekel az ilyen közgázos anekdotázás, annak itt a New York Times cikke a Friedmanról és a Monopolyról.

Az első Monopoly-táblával 1934-ben kezdett forgalmazóknál házalni egy Charles Darrow nevű amerikai férfi, aki nem sokkal korábban, a Nagy gazdasági világválság idején lett munkanélküli, végül senkinek sem volt elég meggyőző az ötlete, ezért saját költségén kezdte legyártani az első dobozokat a Monopolyból.

Olyan jól fogyott, hogy 1935-ben már őt kereste meg a Parker Brothers vállalat, hogy érdekli őket a játék. Darrow eladta az általa korábban levédetett társast, és olyan szerződést kötött, ami alapján jogdíj illeti őt az eladott példányok után. Így lett ő a világ első dollármilliomos játéktervezője.

Csakhogy a Monopoly ‘34-es megjelenése előtt már létezett egy nagyon-nagyon hasonló Landlords’ Game nevű táblásjáték, ami a tőkekoncentráció, az ingatlanmonopóliumok kialakulásának veszélyére hívta fel a figyelmet.

A Guardian cikkéből kiderül, hogy Magie messze megelőzte korát, szégyen nélkül, sőt, provokációból büszkén vállalta, hogy 40 éves korában még nem élt házasságban, egyszer még egy ironikus újsághirdetést is feladott, amiben úgy próbált rámutatni a nők házasságon belüli elnyomására, hogy fiatal, nőnemű amerikai rabszolgaként kínálta magát egy jövendőbeli vőlegénynek.

Magie hatását a Monopolyból meggazdagodó Darrow, és a játékkal óriási pénzeket összeszedő Parker Brothers sem vállalta fel nagyon sokáig. Az aktivista szerepét jóval az 1948-ban bekövetkezett halála után ismerték csak el, 1974-ben, amikor egy közgazdászprofesszor Anti-Monopoly című, a monopóliumok és a korlátozás nélküli szabad piacgazdaság veszélyeit bemutatni kívánó játéka kapcsán évtizedes pereskedésbe keveredett a Parkerrel. Az Anti-Monopoly feltalálójának védelme arra épült, hogy a Parker nem követelhet semmit egy hasonló játék után, mivel már a Monopoly előtt is létezett egy ilyen játék.

A Landlord’s Game érdekessége, hogy kétféle módon lehetett játszani. Az első szakasz ugyanolyan volt, mint ami a Monopolyból is ismert: telkeket kell vásárolni, házakat kell építeni, jól meg kell sarcolni a többi játékost. Amiben viszont ennél több volt az az, hogy amikor már látható volt az egyik játékos megerősödése, akkor megszavazhatták a játékosok, hogy egy másik játékmód szabályai szerint folytatják, ahol a túl nagyra növő ingatlantőkéseket már korlátozta a szabálykönyv, adózni kellett a tulajdonukban lévő telkek után, az adóból pedig jutott minden játékosnak. Ebben a játékmódban általában senki sem lett megsemmisítve, mindenki tudott gyarapodni, bármekkorákat is dobott a kockával.

Elizabeth Magie játéka egy baloldali propagandaeszköz volt, sosem védette le, sőt, propagálta, hogy minél többen elkészítsék a saját táblájukat, és a játékon keresztül okítsák az embereket az állami újraelosztás fontosságáról és a piac korlátozásáról. (Egészen pontosan a politikai gazdaságtannal foglalkozó Henry George, 1879-ben megírt  "egyetlen adó elméletről", amit a növekvő egyenlőtlenségek, és a városi ingatlanvagyonok felértékelődése miatt nemrég újból elkezdtek felfedezni a közgazdászok és az újságírók.)

Charles Darrow ezt a balos politikai részt teljesen kihagyta a Monopolyból, csak az egymás tönkretételéig menő vadkapitalista játékot tartotta meg. És ez óriási siker lett, a mai napig rengeteg pénzt lehet keresni a Monopolyval.

A játék elsöprő, évtizedek óta töretlen népszerűségét több dolog okozhatja. Egyrészt elég egyszerű, ezért tökéletes családi társasnak, a kisebb gyerekek is fel tudják fogni, hogy mi történik. A játékosoknak folyamatosan csereberélniük kell egymással, hogy legyenek telkeik, amikre építeni tudnak.

Valószínűleg éppen ez a kereskedés okozza a játék népszerűségét, hiszen a játék legvégéig csak szűkös erőforrásokkal rendelkezünk, a sikerünk attól is függ, hogy győzzük meg a többieket arról, hogy adják el nekünk a Nyugati pályaudvart, vagy az egyetlen hiányzó piros telket, hogy aztán építkezni tudjunk. Aki győzni akar, annak nem csak jókat kell dobnia, hanem a többi játékossal is folyamatosan keresnie kell a kapcsolatot.

Nem véletlenül háborodtak fel annyian 2011-ben – élükön a New York Times-szal –, amikor a Hasbro játékgyártó piacra dobott egy új, Monopoly Live-nak nevezett átalakított változatot, ahol a játékosok egymással nem kereskedhetnek, csak egy hőérzékelővel és kamerával(!) ellátott automatával kerülhetnek interakcióba, ami a tábla közepén magasodik.

Ez a gép a mezők megvásárlásán kívül minden mozgásteret elvett a játékosoktól, sőt, a nyomtatott pénzt, a tulajdoni lapokat, a kártyákat és a dobókockákat is. Az új Monopolyban az egyéni döntésekből kialakuló, játékosok közötti piac eltűnt, a gépi parancsok fegyelmezett végrehajtása vette át a helyét. A Hasbro szerint az új változat már a 2010-es évek társadalmi igényeire reagált, és a legnagyobb erősségének azt tartották, hogy – mivel a többi játékossal már nem volt értelme beszélgetni, és saját döntéseket se lehetett hozni – az eredeti társasjátéknál jóval pörgősebb, feszesebb játékmenetet adott.

Végül nem érdekelt senkit a választási szabadság nélküli társasozás, a Monopoly Live mind kritikai, mind anyagi értelemben bukás lett.

Kádár dobókockái

Nem tett jót az eredeti, versengésre alapuló játékélménynek az sem, amikor a magyarok akarták a társast átírni a szocializmus éveiben.

Először a Teljesítsd a tervet! jelent meg, amit a Monopoly rákosista változatának szántak, a Capitaly betiltásának évében, 1952-ben, és a kapitalizmus helyett a tervgazdaságban kellett megtalálniuk a játékosoknak a szerencséjüket. A cél persze nem az egyéni siker volt, minden bábú egy-egy szocialista országot képviselt, a feladat pedig az, hogy a játékosok az országuk állampolgárainak az életszínvonalát növeljék, a kulákok, burzsujok, háborús uszítók, valamint a rossz tanulók(!) aknamunkája ellenére.

A felpuhuló diktatúrában már szolidabb formát kapott a játék, ez volt az 1966-ban megjelent sokak által ismert és szeretett Gazdálkodj okosan!, ahol már a makrogazdasági folyamatok helyett a mikroökonómia világában maradtak a játékosok, már amennyire lehet ilyesmiről beszélni olyan háztartásoknál, amik egy piaci versenyt nélkülöző gazdaságban működnek. Mindenesetre itt már nem voltak kulákok, padlást legfeljebb higiéniai okokból kellett söpörni, és már azt se seprűvel, hanem a korszak csúcsszuper kényelmi eszközének számító porszívóval.

A kádári éra társasjátéka leképezte a jóléti gazdaság működését is, az elérendő cél egy panellakás berendezése volt. Legalábbis először, később, a hetvenes évektől családi házak szerepeltek a játékban, a nyolcvanas években kiadott dobozokban pedig már nyaralótelek is szerepelt. Stratégiázni nem kellett benne, minden a szerencsén múlt, de cserébe a vesztes játékosok sem lettek megalázva. Egymás mellett haladva lehetett gyarapodni, a másik játékosnak nem lehetett kárt okozni, és a pénz megszerzése sem járt erőfeszítéssel, hiszen minden kör után jött a panelünk berendezéséhez bőven elegendő fizetés a kasszából.

A játék emellett gyerekeknek szánt propaganda is volt, az egészséges életvitelért jutalom járt, a különböző, társadalmilag károsnak ítélt cselekedetekért pedig pénzbüntetést kellett fizetni, vagy még rosszabb. Egy életre megtanulta mindenki, hogy ha nem zárja el a csapot, vagy részegeskedik, akkor a kádári karma miatt kimarad egy kockadobásból.

A piaci fordulatot először a kulturális, művészeti mező hozta vissza a gazdasági társasjátékok terén, 1986-ban a Képzőművészeti Kiadó gondozásában jelent meg újból a Capitaly, akkor még trükkösen nem a saját jogán, hanem a Régi idők játékai sorozat tagjaként egyfajta nosztalgikus utánnyomásként.

A végső fordulatot persze a rendszerváltás hozta el. Capitalyból a kilencvenes években megjelent egy felújított, Capitaly - Az üzleti élet játéka című változat, 2000-ben pedig megjelent a Capitaly 2000 sorozat, amit már a magyar társadalom Európai Unióhoz való felzárkózási vágyához pozíciónáltak, a fizetőeszköz is az euró volt.

A Monopoly eredeti, klasszikus változata a történelem során először 1992-ben jelent meg Magyarországon, és a táblán a nagyobb magyar városok főutcáit lehetett felvásárolni.

A cikk megírásához fontos forrás volt Haider Edit "A libajátéktól a Monopolyig - A lépegetô társasjátékok történetérôl" című, 2013-as tanulmánya, ami a Sic Itur ad Astra folyóiratban jelent meg, és András Csaba "Elkötelezett játékok" című tanulmánya, ami az Apertúra folyóiratban jelent meg 2019-ben.

(Borítókép: A 19 éves tanár  Veronica Hurst (második balról) játszik a Monopoly társasjátékkal az édesanyjával és testvéreivel 1951. február 10-én. Fotó: Maurice Ambler / Getty Images Hungary)