Most úgy kelek fel, hogy túl kell élni ezt a napot

2020.06.02. 10:41

Életemben még csak egyszer rúgtak ki, mondjuk úgy, hogy a 2018-as választások után a rendszer áldozata lettem, de az igazságtalanságot, a hirtelen rám szakadt bizonytalanságot és a „mi lesz most?” érzést soha nem felejtem el. Még úgy sem, hogy van egy viszonylag biztos családi hátterem, tudom azt, hogy ha már nem lenne miből tejet venni, lenne, aki segítsen. 

Engem nem érint a mostani leépítési hullám, de egy csomó embert az országban igen. A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat nyilvántartásában az áprilisi zárónapon már 330 700 álláskereső szerepelt. Nagyon változó, hogy kit hogyan sújt a koronavírus-járvány miatt kialakult gazdasági válság. Sokan kerültek egyik napról a másikra borzasztó anyagi helyzetbe. Párok vesztették el egyszerre állásukat, sikeres vállalkozók függesztették fel tevékenységüket, hogy sittet pakolva vészeljék át valahogyan ezt az időszakot. Ismert és kevésbé ismert zenészek álltak be futárnak, van olyan színésznő, aki egy befogadóotthonba ment el dolgozni, hogy egyáltalán legyen mit ennie. 

A kormány azt kommunikálja, hogy annyi munkahelyet teremt, amennyit a koronavírus tönkretesz, de 

a munkanélküliség tovább nő, a foglalkoztatottak száma május végére már 136 ezerrel csökkent.

Most mindenki egyszerre zuhan, csak eltérő sebességgel. Akinek van egy stabil háttere, esetleg még félre is tudott tenni az elmúlt néhány évben, annak kevésbé rossz. De ahogy telik az idő, az emberek kezdik elveszteni a hitüket, hogy egyszer lesz még olyan, mint amilyen a járvány előtt volt.

Farkas Franciska a színészet mellett sokáig bolti eladóként dolgozott, szabadúszóként játszott több színházban és rövidfilmben, majd megkapta az Aranyélet című sorozat és a Brazilok című magyar nagyjátékfilm két fontos szerepét, 2017-ben pedig Csányi Sándor oldalán forgatta az Örök tél című tévéfilmet. A járvány előtt négy darabban játszott és iskolákban is fellépett. „Már tényleg elég jól alakultak a dolgaim, voltak kilátásaim nagyobb és külföldi munkákra is a nyáron. Aztán összedőlt körülöttem minden, mint egy kártyavár.” Először a Jurányiban mondták vissza a fellépéseit, az iskolák bezárásával pedig azok az előadások is elmaradtak. „Teljesen magamba zuhantam, hogy most mi legyen, mert nekem nincsen ilyen védőhálóm vagy otthonom, ahová haza tudnék menni. 

Én magamat tartom el, magamra számíthatok, ez eddig is így volt, ezért nincs is semmilyen felhalmozott vagyonom, félretett pénzem. Ami volt, azt mindig beforgattam más projektbe, vagy utaztam.

Bekapcsolt benne a túlélési ösztön, és legalább negyven helyre elküldte az önéletrajzát. Jelentkezett takarítói állásra,  adminisztrációs, otthonülős munkára, és futárkodni is elment volna. „Már ott tartottam, hogy programozói munkát is kerestem, gondoltam, majd megtanulom, de találtam egy olyan álláshirdetést, amelyik a szociális szférába keresett embert. Negyven helyből végül csak innen hívtak vissza.” Így az Aranyélet legjobb mellékszerepéért díjazott színésznő két hónapja egy budapesti befogadóotthon előkészületeinél segít, ahol aztán majd gyermeknevelőként dolgozik.

Az intézménybe olyan nehéz hátterű gyerekek kerülnek hamarosan, akiket valamiért átmenetileg ki kell emelni a családjukból. „Örülök annak, hogy egyáltalán van munkám, és ki tudom fizetni a számláimat. Abból én most nem csinálok ügyet, hogy nem játszhatok. Jó, hogy csinálhatok valami mást, szeretek tanulni. Ráadásul tudom azt, hogy ez egy rendkívül fontos munka, az pedig feltölt, hogy legalább olyan dolgot csinálok, ami jó”. Azt mondja, hosszú távon viszont biztosan nem tudná magát nevelőként elképzelni, mert ezeknek a gyerekeknek a legtöbbször iszonyatos történetük van. Zavarja, hogy minden olyan hely bezárt, ahol dolgozni tudott, de hiszi, hogy most valamiért neki is mást kell csinálni. „Úgy állok hozzá, hogy most legalább tisztul a levegő, és remélem, hogy az emberek elgondolkoznak, és elkezdenek tényleg odafigyelnek a környezetükre, mert azt hiszem, ennek az egésznek ez is a legnagyobb tanítása.”

Budapesten albérletben lakik, most negyedannyi pénzből kell kijönnie, mint a járvány berobbanása előtt. 

Pont a minimum, minden ki van fizetve, meg a kutya evett. És ennyi. 

Még szomorúbb vagyok, és még kiábrándultabb, és még inkább szeretnék elmenni innen. Annyira mély fájdalom van bennem emiatt, hogy ezt inkább elengedem, mert máskülönben megőrülök” – mondja Franciska. 

„Számomra ez nagyon jó lecke volt. Hiába volt több szolgáltatásunk, igazából turistákra épült az egész, és ezt a kiszolgáltatottságot soha többet nem akarom átélni. Egy-két napig azt gondoltam, hogy ez egy álom, és nyugtattam magam, hogy mindjárt vége lesz, és szólnak, hogy benézték az egészet” – mondja Moni Lóránt. A 28 éves férfi öt év alatt gyakorlatilag a semmiből építette fel a vállalkozását. Airbnb-s lakásokat üzemeltet és személyszállítással foglalkozik, idén a legígéretesebb fiatal turisztikai szakemberek top 10-es listájára is felkerült. 2015-ben két lakással kezdte, de volt olyan időszak, amikor 16 lakás futtatott egyszerre, egy idő után pedig főleg a prémiumapartmanok üzemeltetésére fókuszált. 

Eleinte a szennyest is én vittem el a lakásokból BKV-val a mosodába. Sokszor már a 16-os buszra sem fértem fel a nagy zsákokkal, úgyhogy gyalogoltam. Az iszonyatosan fárasztó időszak volt 

– meséli. Később ezért beruházott egy nagyobb autóba, és így szórta ki a lakásokba az ágyneműket. „A vendégek meg látták, hogy ki-be pakolom a holmikat a kocsiba, és kérdezték, hogy nem viszem-e ki őket a reptérre. Hát, mondtam, ha téged nem zavar a szennyes, miért ne? Aztán, amikor egyre többen kértek fuvart, rájöttem, hogy ez egészen jó biznisz is lehet.”

És az is lett. Cége jelenleg tizenegy apartmannal és egy hostellel foglalkozik. Az indulás után egy évvel vett egy kisbuszt, megszerezte az engedélyeket, és több utazási irodával szerződött le, hogy még több turistát tudjanak fuvarozni. A flotta mára hat kisbuszból áll, a járvány előtt pedig két újabb buszt vett, a terv ugyanis az volt, hogy bővítik a prémiumszolgáltatásukat, de „március 6-án mintha elzárták volna a csapot.”

Ő azt mondja, kétségbeesést nem érzett, inkább haragudott a helyzetre, mert „brutálisan nagy terveik” voltak erre az évre.

Megtakarítása viszont nem volt, mert az egyik külföldi székhelyű utazási iroda a járvány miatt visszatartotta a teljesített transzferek összegét, ami több tízezer eurós kintlévőséget jelent. 

Bérelt irodájukat visszamondták, Lóránt két kolléganőjének, akik az airbnb-s lakások ügyeit intézték, azt tanácsolta, ha kapnak máshol lehetőséget, azonnal éljenek vele, a négy sofőrnek pedig őszintén elmondta, hogy most biztos nem fog tudni fizetést adni. „Ők is ismerik a kintlévőségünket, amit egyébként már végrehajtó segítségével próbálok behajtani. Ha onnan beérkezik a pénz, akkor a tavalyi profitunkat feláldozom, és abból minimális fizetést tudok majd adni nekik is. Annyi szerencsénk van, hogy olykor befut egy-két munka, de most azon dolgozunk, hogy csináljunk valami mást, ami nem a turizmusra épül, mert bármikor bármi történhet” – mondja. Átállnának a prémiumautókkal történő személyszállításra, és nyitnának a biztonsági sofőrszolgálat felé is. Ő és az egyik kollégája is megcsinálta a PÁV1-es vizsgát, vagyis ketten a csapatból már kék lámpás autót is vezethetnek.

Addig is marad a bútorszállítás és a sittpakolás. A járvány megjelenése után Lóránt szólt az egyik generálkivitelezéssel foglalkozó ismerősének, hogy van egy jól összeszokott csapat, amelynek kéne valamit csinálnia. „Az volt a cél, hogy olyan helyet találjak, ahol a csapatom együtt maradhat, ahol egymást tudjuk támogatni és segíteni.”

Egyszerre szűnt meg Gerda és barátja munkahelye. A 26 éves nő felszolgálóként, párja üzletvezetőként dolgozott az egyik felkapott belvárosi étteremben, amelynek a vendégkörét főként külföldiek adták, és ahol jobb estéken 400 vendéget is le tudtak ültetni. Aztán januárban jött az első hír, hogy Kínában egyre jobban terjed a vírus, „de akkor még senki nem vette komolyan” – mondja Gerda. „Rengeteg ázsiai vendég fordult meg nálunk, a vezetőség még meg is kért minket, hogy ugyanúgy foglalkozzunk velük is, mert egyáltalán nem biztos, hogy kínaiak és fertőzöttek. Február környékén aztán nagyon elkezdett visszaesni a forgalom. Rengeteg csoportos foglalásunk volt, 80-90 fős rendezvények mondták vissza a foglalásokat. Volt olyan, hogy egy napra 60 foglalásból 48-at lemondtak.”

Az étterem végül március 16-án határozatlan időre bezárt. A dolgozók választhattak, fizetés nélküli szabadságra mennek, vagy felbontják a munkaszerződést, igaz, a vezetés azt is megígérte, akárhogyan is döntenek a dolgozók, mindenkit várnak vissza, meséli Gerda.

Annyival volt jobb, ha felbontottad a szerződést, hogy megigényelhetted a munkanélküli segélyt. Én felbontottam a szerződést, de nappali tagozatos egyetemi hallgatóként nem igényelhetem a támogatást, csak ezt sajnos nem tudtam az elején.

Párjával együtt jóval a magyar átlag fizetés felett kerestek, de a nő fizetése így teljesen kiesett, barátja pedig 12 ezer forintos napi bérért ment el kertet rendezni. Eleinte azt sem tudták, hogyan fogják kifizetni a 170 ezer forintos albérletüket, ezért azt találták ki, hogy a felét a tartalékaikból gazdálkodják ki, a másik felét pedig a kaucióból állták volna, de „a tulaj annyira jó fej volt, hogy ameddig tart ez az időszak, alapból elengedi a bérleti díj felét. Én arra számítottam, hogy legfeljebb egy-másfél hónapig tart, de most járunk két és fél hónapnál, és még mindig csak keveset tudunk. Anya egyébként sokat segít, de az is milyen már? 26 éves vagyok. Nem szeretném elfogadni, mert kínos. Persze, tudom, hogy szívből adja, csak úgy vagyok vele, hogy 26 évesen ne ez legyen már.”

Gerda barátja, Tamás üzletvezetőként dolgozott ugyanabban az étteremben, ahol barátnője felszolgált. A hely bezárása után az egyik szakács szólt, hogy lehet menni kertet rendezni, így Tamás heti négy napot kapált, ásott vagy fát ültet. „Amikor öt-hat órán keresztül csákányozol meg lapátolsz, az azért húzós. Nem mindegy, hogy két egy köbméteres gödröt ásol ki két fának, vagy kiviszel egy este alatt száz tányért” – mondja.

Ő most alig keres kétszázezret, üzletvezetőként havonta ennek a duplája jött be.

Rettenetesen rühellem, hogy élsz egy bizonyos életszínvonalon, eljárkálsz ide-oda, mert megteheted, aztán egyszer csak úgy kell boltba mennem, hogy nézegetem, mi mennyibe kerül. Ez nagyon frusztrál.

Azt mondja, ennek ellenére is tanultak a helyzetből. Ahogy eddig is, ezután is tesznek majd félre, de ha tehetik, dupla annyit spórolnak majd. „Lehet, kicsit kevesebbet járunk majd el, és nem taxizunk annyit. A járvány előtt havi 30-40 ezer forintot biztosan eltaxiztunk, ezzel havonta nagyjából 12 órát spóroltunk meg.

Május 29-től az éttermek és a kocsmák belső részei is kinyithatnak Budapesten. A tervek szerint az étterem, ahol Tamásék dolgoztak, június elején nyit újra. Kevesebb emberrel és jóval kevesebb fizetésért, igaz rövidebb nyitvatartással is. „Valószínűleg feleannyit sem fogok keresni, de annyi mégis jó ebben, hogy itt a kertészetben nem egy hozzám közel álló dolgot csinálok.”

„Az eddigi legjobb évnek indult, aztán egyik napról a másikra, mintha elvágták volna az egészet” – mondja Nagy Mihály. Ő hét éve dolgozik rendezvényfotósként, de ez a terület a koronavírus-járvány miatt gyakorlatilag teljesen lebénult, a férfi bevétele pedig a nullára esett vissza. 

Egy nap alatt az összes melómat visszamondták május végéig, aztán ahogy egyre jobban súlyosbodott a helyzet, és szigorúbbak lettek a korlátozások, az esküvőket is kezdték átfoglalni. Erre az évre hat esküvő maradt, jövőre négy csúszott át.

Időként ugyan még beesik egy-egy esemény, ahová fotózni hívják, de ez a bevétele öt százalékát teszi ki. A többit most biciklis futárként szedi össze. Kézenfekvő volt, hogy így próbál pénzt keresni, tavaly ugyanis néhány napra már beállt. „Ahogy lemondták a munkáimat, rá két napra már kint is voltam az utcán.” Óránként három-négy címet biztosan megcsinál, és naponta átlagosan 80-100 kilométert teker. A kijárási korlátozás kezdetén hétből hét napot dolgozott, most már csak öt napot vállal. „Az elején komolyabbnak tűnt a helyzet, és attól tartottam, hogy hónapokig el fog húzódni. Féltem attól, hogy az embereknek egy idő után luxus lesz házhoz rendelni, így az én munkám is kevesebb lesz. Amióta kinyitottak az éttermek, egyébként érezhető is a visszaesés.”

A járvány előtt éves átlagban 500 ezer forintot tudott összeszedni havonta, de azt meséli, futárként is meg lehet keresni majdnem ugyanezt a pénzt. „Persze, itt napi 100 kilométert tekerek, kint vagyok kilenc órában, szóval ez azért más és elég fárasztó.” Kezdetben főleg attól félt, hogyan bírja majd a tempót, és mennyi pénzt tud keresni futárként. „A korlátozások legelején a 400 ezer forintot még viszonylag könnyen meg lehetett keresni, de időközben sok új futár csatlakozott, és a korlátozások enyhítése után a megrendelések száma is csökkent, így ma már nem könnyű ezt az összeget megkeresni, és többet is kell menni érte." Azt mondja, nem bánja, hogy a fotózás leállt, mert már nem mindig érezte a lelkesedést egy-egy munkánál. „Mivel elég maximalista vagyok, ez nagyon zavart, nekem jót tett egy kis kihagyás. Persze futárkodás közben is fotóztam, de most már azért jó lenne visszakapni a régi életemet.” Ebben egyébként sokat számított az is, hogy három hete munka közben ellopták a biciklijét. Azóta kölcsön kerékpárokkal dolgozik.

Járási László belvárosi éttermekben zenélt, olyan népszerű helyeken, amelyek dugig voltak turistákkal. Estéről estére nemcsak az adrenalinhoz, hanem ahhoz is hozzászokott, hogy a vendégek doppingolják az egóját. „Nyilván baromira hiányzik, hogy hetente négyszer-ötször vállon veregessenek és elmondják, hogy te vagy a világon a legjobb. Aztán egyszer csak nem ez történik, hanem krumplit pucolsz egy pincében.” László az egyik étteremben ült akkor is, amikor Orbán Viktor március 16-án bejelentette, hogy az éttermek, üzletek és kávézók csak délután háromig lehetnek nyitva. 

A bejelentés után húsz perccel mindenhonnan lemondták az összes fellépésemet, én meg azzal a lendülettel kimentem rágyújtani, és elkezdtem telefonálgatni minden létező ismerősömnek. Tudtam, hogy ennek a világnak itt és most vége.

Az elmúlt két hónapban volt szobafestő-mázoló segéd, parkolóőr, pakolt bútort, most pedig az egyik kifőzdében konyhai kisegítő és ételfutár, de azt mondja, még így is a szerencsésebbek közé tartozik. Ő ugyanis már akkor kapcsolt és lépett, amikor mások még nem vették komolyan a járvány hatásait. „Most rögtönzés az egész élet. Napról napra kell tudni, hogy mi a feladatod, aztán majd valami lesz. Nyilván ez nem egy megnyugtató dolog, és hosszú távon az ember pszichéjének sem tesz túl jót, hogy nem tudod reggel, mi lesz este.”

Eddig havonta 5-600 ezer forintot keresett, most nagyjából 200 ezer forintot tud összeszedni, azt is legalább két munkával. Megtakarítása nem volt, „annyi pénzből élt, amennyit keresett”. Mindenki a maga szintjén nyomorog, mondja, „most újra kell strukturálni az életet, mert hirtelen harmadannyi pénzből kell megélned. 35 évesen arra kényszerülök, hogy átmenjek a szüleimhez, hogy kérjek tőlük egy kis májkrémet, és ez egy baromi megalázó helyzet. Az embernek zokon esik. A költségeim, meg azok a dolgok, amiket a járvány előtt havonta törlesztettem, nagyjából akkora összeget tettek ki, mint amennyiből most összesen élek. Úgyhogy végre beigazolódni látszik Vajna Tímea elmélete a csóró zenészekről.”

Bár azt el tudná képzelni, hogy ne zenészként folytassa, ez nagyjából egyet jelentene a boldogtalanságával, mondja. „Nem azért lettem zenész, mert nem tudtam volna ugyanezt a pénzt mással, máshol megkeresni, hanem azért, mert ezt szerettem volna csinálni egész életemben. A zenéléstől érzem azt reggelente, amikor felkelek, hogy boldog vagyok attól, amit csinálok. Most úgy kelek fel, hogy túl kell élni ezt a napot is.” Úgy véli,  a zenélés nem egy nélkülözhetetlen szolgáltatás. Szerinte pénz csak akkor lesz rá, amikor már arra is lesz, ami létszükséglet. A túlélés szempontjából a művészetek meg a sportok nélkülözhető dolgok, állítja. 

Még ha el is kezd helyreállni a gazdaság, mi leszünk az utolsók, akiket ez érint, és mi voltunk az elsők, akiket érintett.

Azt meséli, a legborzasztóbb pillanatok egyike az volt, amikor a járvány előtt utoljára lépett fel. „Akkor már várható volt, hogy minket is elsöpör a járvány. Szinte biztos voltam benne, hogy legközelebb már nem jövök zenélni. És hogy mennyire elkezd az ember foggal körömmel kapaszkodni abba, amit csinál? Már régen befejezhettem volna a fellépést, de plusz húsz percet még játszottam, próbáltam kiélvezni az utolsó pillanatokat. Elég rossz érzés volt úgy lejönni a színpadról, hogy tudod azt, ennek holnaptól vége. Olyan távolinak tűnik az az élet, amit éltem, mintha sohasem lett volna. Nagyon lassan telik az idő, és az ember kezdi elveszíteni a hitét, hogy egyszer lesz még olyan, mint amilyen volt. És minél messzebb kerülsz tőle, annál kevésbé tűnik valóságosnak a régi életed.”