Orbán exállamtitkára szerint bármit mond a propaganda, vissza kéne találni a Néppárthoz

2019.05.24. 13:54

Prőhle Gergely többszörös ex-kormánytag, exnagykövet, a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről elmozdított igazgató hosszú írásban fejti ki a véleményét a jelenlegi kormány Európa-politikájáról és az ezzel kapcsolatos kommunikációról. A Válasz Online-on olvasható, "Vissza a Néppártba!" című esszé szerint 

  • Régi és jogos sérelme a magyar jobboldalnak, hogy a németországi sajtó igazságtalanul bánik vele, ez is az oka, hogy az esetenként jogosan megfogalmazott kritikus megjegyzések hitelessége is elvész a hanyagul odavetett közhelyek miatt.
  • A 2015-ös migrációs válságban Merkel és Schulz annyiszor szidta Orbán Viktort és kormányát, hogy azt egészen biztosan a kampányguruk tanácsolták nekik. A magyar kormány kommunikációs gépezete visszavágott, Németországot az őslakosokra állandó veszélyt jelentő, erőszakoskodó migránsoktól megszállt, élhetetlen országként mutatta be. Érthetetlen ez a kölcsönös negatív kommunikáció, főleg, hogy gazdaságilag jól megvan a két ország. 
  • A Strache-botrányt a német baloldali sajtó két zászlóshajója, a Süddeutsche Zeitung és a Der Spiegel hozta nyilvánosságra. Az üzenet: szélsőjobbos kutyából nem lehet demokratikus szalonna, így nem nehéz következtetni az akció sikerének reménybeli politikai haszonélvezőire.

Ezután hosszú és részletes elemzés következik a német és osztrák belpolitikáról, a Strache-botrányról, melynek végkicsengése, hogy az áhított németországi baloldali többség létrehozásának alapvető feltétele mindenképpen az, hogy a szélsőjobboldali veszély érzete fenntartható legyen. európai szinten a Strache-ügy ehhez mindenképpen kapóra jött.

Mindenki, aki az AfD-vel együtt Strachét, Salvinit, Le Pent ki akarja hozni a karanténból, a legkeményebb támadásokra számíthat az alapvetően baloldali érzelmű sajtóban, írja Prőhle. 

Szerinte bár "lehet, hogy az Európai Néppártban számos a hasznos idióta, ahogy Orbán Viktor mondta, az EPP-től jobbra álló vagy formálódó politikai csoportosulások még nagyobb veszélyeket hordozhatnak magukban számos zavaros s, mint látjuk, hamar haszontalanná váló idiótával."

Próhle azt írja, a CDU/CSU (és a Néppárt) számára is hasznos, ha a Fidesz a sorból esetleg olykor ki-kihajolva akar a Salvini & Co.-val együttműködni, egy-egy közös európai projekt mellé állítva őket, de a Fidesz – és Magyarország – is jobban jár, ha egy befolyásos kormányfőket tömörítő, mérsékelt európai politikai családban folytatja pályafutását, az Európai Bizottság elnökének megválasztása pedig jó alkalom lehet a Kurz–Orbán-stratégia európai szintű megvalósítására. Ha Timmermanns elnökségét csak úgy sikerül majd megakadályozni, hogy egy már-már népfrontos akcióval, a jobbosokat is bevonva ne Manfred Webert, hanem Michel Barnier-t válasszák meg Jean-Claude Juncker utódjának. Ezzel a túlpolitizált és látszat-demokratikus Spitzenkandidat-rendszer is kilehelné a lelkét, Barnier pedig lehetne az, amire a Bizottság elnökének mandátuma voltaképp szól: a szerződések őre, véli Prőhle.

Ezután a szerző arra figyelmeztet, hogy "bármennyire is jól eshet sokaknak Budapestről beszólni Berlinnek, érdemes megfontolni, hogy „Európa beteg embere” évek óta többlettel zárja a költségvetését, gazdaságának állapota, befektetőinek szándéka pedig döntően befolyásolja a hazai gazdasági fejlődést. Merkel gyalázásával pedig azért lehet sok kárt okozni, mert a CDU nem akar tőle haraggal búcsúzni, közel négy kormányzati ciklus pedig – minden hibájával együtt – önmagáért beszél."

Németországgal lehet sok bajunk, de a közös üvegházban nem kellene kővel dobálózni.

Főleg, hogy a német kereszténydemokraták döntő befolyással bírnak az Európai Néppártban. Ők vérmérséklettől függően fejcsóválva, értetlenkedve, vagy felháborodva követték az elmúlt hónapokban a Fidesz kizárásával/kilépésével kapcsolatos sagát.

S bár a kormányhoz közeli média nap mint nap megpróbálja elhitetni velünk, hogy az „új szövetség” milyen fantasztikus lehetőségekkel kecsegtet, hogy ezt a migránssimogató, identitászavaros néppárti társaságot már rég ott kellett volna hagyni, a Strache-bukást követő új helyzetben érdemes átgondolni ezt a nagy elszánást

- írja. Prőhle azzal zárja az elemzést, hogy ha a Néppárt egy apró jelzést kap, hogy van értelme érdemben beszélni a magyar kormányt érő kritikák valóságtartalmáról, ha a miniszterelnökkel folytatott beszélgetéseik nyomán bízhatnának abban, hogy bizonyos pontokon módosítható a kormányzati irányvonal, akkor lenne esély arra, hogy az európai jobboldal ne szétforgácsolódjon, hanem okos belső kompromisszumokkal egységes maradjon.