Kirekesztés, fizikai bántalmazás, érzelmi terror, zsarolás, gúnyolódás, minősítés, megfélemlítés, bűntudatkeltés, álhírterjesztés, internetes zaklatás. A sort lehetne még folytatni, ez csak néhány formája az iskolákban egyre gyakoribb bántalmazásnak.

Sokan azzal védekeznek, hogy amikor mi gyerekek voltunk 20-30 évvel ezelőtt, akkor is voltak diákcsínyek, és szemét tanárok. Legutoljára, amikor egy munkahelyi beszélgetésen az iskolai bántalmazásról esett szó, egyvalaki felvállalta, és megosztotta a többiekkel, hogyan alázta meg az óvónő kisgyermekkorában. Elmesélte, ha nagycsoportos korában nem aludt délután, (azért valljuk be, ez már elég sok gyereknél előfordul) akkor az óvónő először betette a kiscsoportosok közé az ágyát, ha ez sem használt, akkor beragasztotta a száját. Ami egyébként bevett gyakorlat volt. Az első döbbenet után, szinte mindenki beszámolt valami hasonlóról a gyerekkorából. Vagy a testalkatát csúfolták a tanárok és a diákok is, vagy kirekesztették a társai, mert megmondták a menő lányok, hogy ki kivel barátkozhat. Ezeket az emlékeket és a vele járó negatív érzéseket éveken keresztül cipeljük magunkkal, és hatással vannak a későbbi döntéseinkre, sikereinkre, kudarcainkra. De nem kell addig várni, hogy felnőjünk, és érezzük a bántalmazás hatásait, az Unicef felmérései alapján 7 serdülőből 1 valamilyen mentális problémával küzd, és az öngyilkosság a 4. halálok a 15-19 éves korosztályban.

Alig fél éve egy osztálytársa pofonvágta a gyerekemet. Sokáig dilemmáztam, hogy mi a helyes teendő ebben a helyzetben. Kinek szóljak, mit mondjak? Végül az osztályfőnöknek jeleztem a történteket, aminek az lett a vége, hogy a másik szülő elmondott mindennek engem, hangsúlyozva, hogy szerinte nem is fájt annyira az a pofon. A gyerekem pedig azt mondta, hogy soha többet ne szóljak az érdekében, mert őt csúfolták ki, hogy egy pofonból ekkora ügyet csinál. Egy barátnőm mesélte, hogy a lányának a gumicukrát megették a fiú osztálytársai. El se merte mondani a kislány, de valahogy egy vitahelyzetben kibukott belőle. Amikor a barátnőm jelezte a másik anyukának a gumicukor ügyet, ő annyit mondott, hát igen, a fiúk ilyenek. Valahogy mindkét, és szinte az összes ehhez hasonló történetben közös, hogy elbagatelizálja a bántalmazó tettét, és ezzel együtt a bántalmazott sérelmeit, érzéseit, szinte őt hibáztatva.

Mi történik pontosan, mi játszódik le a felekben egy ilyen szituációban? Mi az oka annak, hogy pont azt a gyereket pécézik ki, és ki az, akiből bántalmazó lesz? Az áldozatok sok esetben olyan gyerekek, akik valami miatt eltérnek az átlagtól, ez lehet bármi, tényleg bármi. Ha a családi hátteret nézzük, akkor két végletet látunk, vagy túlóvó, túlféltő szülőket, vagy olyan családot, ahol szintén bántalmazó légkőr uralkodik. Ezen gyerekek a bántalmazás hatására egyre kevésbé bíznak önmagukban, szeparálódnak a társaiktól, romlik a teljesítményük, énhatékonyságok. Ez elmehet egészen depresszióig, öngyilkossági gondolatokig vagy kísérletekig. A bántalmazók sok esetben olyan családokból jönnek, ahol elfogadott az agresszió, egymás bántalmazása, ahol nem tanultak a gyerekek empátiát, másféle konfliktus megoldási stratégiát. Azok a gyerekek, akik bántalmazók lesznek, valószínűleg ők is félnek, szeretnénk figyelmet, valamiféle pozíciót a csoportban. Fontos, ha erről a témáról beszélünk, hogy lássuk, a bántalmazásnak mindkét fél számára káros következményei lesznek. A bántalmazók életében állandósulhat az agresszió, mint problémamegoldás, antiszociális viselkedés jelenik meg, és ez elmehet egészen a deviáns csoportokhoz való csatlakozásig és függőségekig. Látható, hogy mindkét felet támogatni kell. Elsőre úgy tűnik, hogy az iskola tehetetlen a bántalmazásokkal szemben. Az biztos, hogy a régi módszerek, az osztályfőnöki, majd az igazgatói figyelmeztetés már nem használ. Vannak azonban szakemberek és módszerek, iskolapszichológusok, akik tudnak segíteni, ha elérhetőek, ha vannak egyáltalán. Mert ez is probléma, hogy kevés a szakemeber, de van, amikor ez nem lehet kifogás. Sokat beszélünk arról, hogy mennyire fontos lenne érzékenyíteni a társadalmat, hogy azok, akiknek a világ fekete és fehér, ők vegyék észre, hogy nagyon sok szín van még. De emellett elmondhatatlanul fontos az is, hogy erősítsük azoknak az önbizalmát és önértékelését, akiket bántanak, hogy érezzék nincsenek egyedül. Fontos az edukáció, kezdve ott, hogy az iskola teljes mértékben elítéli az iskolai bántalmazás minden formáját, ennek hangot is, annak érdekében, hogy az iskolában együttműködő, elfogadó légkör uralkodjon. A továbbiakban szükséges tanítani, hogy a gyerekek legyenek tisztában a jogaikkal, például, hogy mit szabad és mit nem szabad az interneten, hogy legyen óvatosak, kinek jelezhetik, ha történt velük valami. Függetlenül attól, hogy ki volt a bántalmazó, tanár vagy diák.

Rég elmúlt az az idő, amikor karba tett kézzel nézhetjük, hogy mi folyik az iskolában. A helyzet nem lesz jobb, és egészen biztosan nem oldódik meg magától, nem kérdés, hogy be kell-e avatkozni, mert már nem ártatlan diákcsínyekről beszélünk. Végülis, hogyan gondolhatta bárki, hogy az a fajta gyűlöletkeltő, áldozathibáztató, hímsoviniszta és homofób kommunikáció, ami ránk zúdul nap, mint nap a médiából, ami átitatja a hozzászólásokat és a kommenteket is, az majd valahol nem fog lecsapódni?

Az Unicef kutatásai szerint a világon 7 serdülőből 1 valamilyen mentális betegségben szenved, a mentális problémaik 40%-a köthető szorongáshoz és depresszióhoz, a 15-19 évesek körében Kelet-Európában az öngyilkosság a 4. vezető halál ok. Félelmetes számok, még akkor is, ha nincs ilyen korú gyereked.

Dr. Máté Gábor traumákról szóló dokumentumfilmjében is rámutat, hogy körülbelül a fiatalok 20%-t diagnosztizálják szorongással, és ez csak az a része a gyerekeknek, akik diagnózissal rendelkeznek, a valóságban valószínű, hogy sokkal magasabb ez a szám. Ő világjárványnak nevezi ezt. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az iskolákban magas számban jelen vannak mentális problémákkal, traumákkal küzdő diákok, a tanároknak pedig semmilyen eszköz nincs a kezükben, hogy miként tudják kezelni, segíteni a gyerekeket. Az egyetemen nem tanítják meg egy leendő pedagógusnak, hogyan hat a trauma az agyműködésre, hogyan viselkedik egy szorongással küzdő gyerek, hogyan lehet és kell oldani a gyerekekben lévő stresszt és félelmet. Nem is várható el, hogy egy tanár pszichológust helyettesítsen, de az már probléma, hogy az éppen aktuális viselkedés alapján hisztisnek, nehezen kezelhetőnek és egyéb címkésnek nevezik az iskolásokat, pedig lehet éppen fél, vagy dühös az a diák. Így már nagyon korán megtanulják a gyerekek, hogy el kell nyomják a dühüket, önmagukat, hogy véletlenül se lógjanak ki a sorból. Sajnos iskolapszichológus nincs minden helyen, ami tovább rontja a helyzetet, sok gyerek marad így segítség nélkül, a tanárokat pedig nem edukálják, hogyan ismerhető fel, ha egy gyerek mentális egészsége nincs rendben vagy éppen csak egy kis segítségre szorul.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Az elmúlt napokban két barátom is elmesélte egymástól függetlenül szinte ugyanazt a történetet. Otthon együtt készültek a témazáró dolgozatra a gyerekükkel. Egyik alsós gyerek, másik felsős, egyik fiú, másik lány, egymástól 300 km-re lévő két városban élnek. Átbeszélték az anyagot, a gyerek tudta, értette, majd írtak egy hármas és egy négyes dolgozatot. Mindkét szülő széttett karokkal, tehetetlenül áll, és nem érti, hogy mi történik, ugyanis ez már nem az első eset. Az egyikük legalább meg tudja nézni a dolgozatot, a másik nem, mert tilos hazavinni, lefényképezni (még meg akarja íratni a tanár azt a dolgozatot újból). Bemenni pedig nem mernek, mert aki érdeklődött, az rosszabbul járt. Sokszor pont a tanár az, aki megteremti azt a légkört, amitől egy gyerek szorong, fél. Gondoljunk csak a tesi órákra vagy egyéb készség tárgyakra. Hányan tudnánk elmesélni egy olyan helyzetet, amikor azért kaptunk valami megalázó megjegyzést (pl. Ezt nézni is rossz!), mert nem tudtunk megcsinálni egy feladatot. Nem nem akartuk, hanem nem ment. Egyébként is gond, hogy nem mondják el elégszer a gyereknek, és ebben mi szülők is sárosak vagyunk, hogy a jegyed nem Te vagy, nem az egyéniséged, jellemed osztályzata, hanem az adott pillanatban nyújtott teljesítményed.

Stresszhelyzetben nem úgy dolgozik az agyunk, nem úgy reagálunk, nem úgy teljesítünk, viselkedünk, ahogy nyugalmi állapotban. Ha van egy olyan tanár aki ezt nem tudja jól kezelni, ne adj Isten, a jelenlététől feszültebb egy gyerek (mert tekintélyszemélynek tartja), akkor nem tudja visszaadni a valós tudást. Milyen érdekes, hogy felnőttként ezt pontosan tudjuk, de egy gyerektől elvárjuk, hogy úgy teljesítsen, mint egy gép. Több egyetemi oktatónál is tapasztaltam, hogy egy vizsga vagy egy zh előtt/alatt igyekszik oldani a hallgatókban lévő feszültséget. Légzőgyakorlatokat csináltat, elmondja, hogy nyugodtan dolgozzanak, ad bőven időd, vagyis partnerként kezel. Vajon miért nem lehet partnerként kezelni egy gyereket is? Miért gondolják sokan, hogy hatékonyabb, ha lenyomják, és majd teher alatt nő a pálma? Vagy ez csak a társadalmunkban tapasztalható majd én erővel helyreteszlek, ha nem tetszel, ha gyengébb vagy jelenség lecsapódása? De nagyon elkanyarodtam.

A gyermek öngyilkosságok, késelések, bántalmazások csak a felszín. Sokkal többet kellene foglalkozni a gyerekek mentális egészségével, ha javítani akarunk a helyzeten. Sokkal több segítő szakember kellene. Vannak jó példák, kövessük őket! Van olyan középiskola, ahol van Abigél program vagy mentor rendszer, az iskola pszichológus mellett, sajnos még kevés helyen.

Valamikor szeptemberben kezdődött. Már pont két hét eltelt az új tanévből, amikor azt vettem észre, hogy a szorgalmas és kreatív gyerekem szeméből kezd eltűnni a fény. Nem értettem mi történik, a leterheltségében nem volt változás, mert szinte egész nyáron volt programja, de az érdeklődése és a kíváncsisága szorongásba ment át. Aztán leesett, hogy már nem érdekes, közösen választott programjai voltak, hanem iskolába járt.

Egy 2015-ös statisztika szerint a magyar pedagógusok 5-8%- szenved magas fokú kiégéstől, nemzetközi szinten pedig a tanév előre haladtával 20%-kal nő a tanárok stresszszintje. Arról viszont nem esik szó, pedig érdemes lenne vizsgálni, hogyan változik a tanulók és a szülők stresszszintje a tanév folyamán, hogy az oktatási rendszerünk milyen feszültséget teremt a gyerekben, a szülőben egyszóval az otthonokban? A hatalmas tananyag, a sok házi feladat, a szükségszerű néhány különóra, a magas elvárások, a tanárok frusztrációja a gyerekben és a szülőben csapódik le. Erről a témáról beszélgettem még tavaly októberben egy barátnőmmel, aki szülő és tanár is egyben, és annyi fontos nézőpontot hozott be a beszélgetésbe, hogy úgy ahogy van, egyben ideteszem. Mióta elkezdődött az iskola nálatok hogyan változott az otthoni légkör?

Én biztos, hogy frusztráltabb vagyok. Nem tudom, hogy pontosan mi az oka, van a háború meg sokminden más is. Pont ma olvastam, hogy a magyarok általános lelkiállapota a szorongás. Én is beletartozom ebbe szerintem. A lányom nyolcosztályos gimit kezdett, sok támogatást igényel, eleve hogy alsóból felsőbe került, a középső gyerekemnek az olvasást kell gyakorolni, a harmadik gyerekre nem marad idő, aki ugyan eljátszik egyedül, de bennem nyilván jön a lelkiismeretfurdalás. Amióta elkezdtük a szeptembert, nincs olyan, hogy közösen mindhárom gyerek ágyban van, csak hétvégente, vagy ritkán, és tudok nekik olvasni, mert a nagylánnyal tanulni kell, bár a másik kettőt már lefektettem De az, hogy normálisan ott legyek, a rutinok, esti rituálék elvesznek, mert annyi a feladat. Amikor a nap végén elfáradok, mert két gyerekekkel tanultam, a harmadikra nincs időm, akkor felteszem a kérdést, hogy az iskola ehhez mit tesz hozzá? Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy én milyen szinten kompenzálom az iskolai munka hiányát? És ezt meddig bírom? A családi rutinjaink átcsapnak abba, hogy számológéppel számolom a gyerek matekpéldáját egy órán keresztül. Nem helyette, hanem ellenőrzöm.

Látom azt is, hogy a tanároknak mekkora ebben a sara, már bocsánat, de nincsenek jól kiadva a feladatok, volt olyan anyag, hogy nem volt hozzá vázlat, nekem kellett rájönni, hogy lehet a gyereknek kellene megírni a vázlatot. Egy ötödikesnek új a tanulási folyamat, új a helyzet, és nincsenek konkretizálva a követelmények.

Írtam a szülői közösségnek, hogy jó lenne találkozni, és beszélni. Nagyon örültek, megköszönték, eleve azt, hogy van kapcsolat. Mindenki elmondta a tapasztalatát a gyerek első koppanásairól, a tanárok hozzáállásáról. Volt köztük nem korrekt tanári viselkedés is, érdekesek voltak a reakciók. Elég homogén társadalmilag az iskola, középosztály, több nagycsaládos. Azt mondták, hogy vegyük tudomásul, hogy van, akinek alkalmas ez az iskola, van akinek nem. Vagy mondtak ilyet, hogy ilyen az élet, fogadjuk el. Például az, hogy a tanár nem diktálja le a vázlatot, hogy ez is az életre való nevelés, nagyon sok az ilyen reakció. Nos, én nem ilyen vagyok, de közös fellépés az előbb elmondottak miatt nem is lesz. Egy-két ember van, akivel tovább tudnék menni, de nyilvánosan nem álltak abba bele, hogy beszéljünk a tanárokkal, szülőkkel. Azt is mondták, hogy nem jó az időzítés a sztrájkok  miatt, várjunk még, vagy kritikát fogalmazunk meg a tanárokkal szemben, miközben tudjunk, hogy ki vannak égve, kevés a fizetésük. Közben meg tudjunk, hogy vannak hiányosságok, módszertani problémák. Én azt várnám ettől az utcára vonulástól, mármint a sztrájktól, hogy egy kicsit meg is tisztuljon, megújuljon az egész rendszer. Igen, vannak potyautasok, és jó lenne, ha ezt kidolgozná magából.

A férjem megmondta, hogy mint az oktatásban dolgozó kolléga nagyon sok energiát teszek bele. A másik, hogy kamaszodik a gyerek. Azt érzékelem, hogy Ő teljesen más prioritásban van. Tudomásul veszi, hogy unalmas az óra, megtanulja, mert nyüstölöm, de az esze teljesen máshol jár. Én menetelhetek, hogy a tanár jobban csinálja, de a gyerek nem itt jár velünk, a gondolatai, az érzelmei, máshol vannak. Több szülő is elmondta, hogy ők kompenzálják különórával azt, amit az iskola nem ad, tehát az osztályzat azért tud szinten maradni, mert a szülő megoldja otthon.

Már kitaláltam indirekt módszereket is a tanárok motiválására, például, hogy adjunk „az osztály legjobb tanára” díjat, hogy valami pozitív is legyen az egészben. Vagy például, hogy írok, ha egy adott tanárnak volt valami pozitív momentuma, adok visszajelzést, hogy milyen jól tudja a gyerek az anyagot, hogy órán sikerült megtanulnia, ismeri a szakkifejezéseket.

Meg kellett állapítanom, hogy milyen naiv voltam ezzel az egésszel kapcsolatban.

És még valami, a magyar tanár, ha zaj van az órán, akkor büntető verstanulást ad, a János Vitézből 4 versszakot. Persze nem kellene este nyolckor még verset tanulni, de fogjuk fel úgy, hogy ez milyen jó agytorna. De van olyan is, hogy a szülő kioktatja a gyereket (ezt a szót használta a lányom), hogy mondja meg nyugodtan a tanárnak, hogy írja be bátran az egyest, mert nem tanulta meg, majd jön anya vagy apa és elbeszélget vele. Akkor is ledöbbentem, hogy ilyet is lehet. Én egy napig agyaltam, hogy mit mondjak a gyereknek erre az egész büntetősdire, és azt találtam ki, hogy mondja meg a tanárnak, ha ilyet kér, ha már megtanuljuk a János Vitézt, akkor játsszuk is el. Ossza ki a szerepeket, dramatizáljuk, és játsszuk el. Dobjuk vissza a labdát, ha már tanuljuk, akkor használjuk valamire. Tegyünk hozzá motivációt, akkor már élvezné a gyerek.

Vajon hányan vagyunk még ebben a cipőben? Hányan nyüstöljük a gyerekeinket, hogy tanuljanak már, hányan cipeljük különórára őket, hányan nyomjuk még este nyolckor a büntető házit és hányan merünk felállni, hogy ez az egész nem jó nekünk?

Amikor kicsi voltam és a nagyszüleim az Ő gyermekkorukról meséltek, a történetekben volt egy közös pont, mégpedig, hogy úgy beszéltek a tanítóról, mint a falu egyik tiszteletre méltó embere a pap mellett. Nem tudom, hogy jutottunk el alig 100 év alatt oda, hogy ma már csak a nemzet napszámosaként tartják számon a tanárokat. Ha modern HR-es szemmel nézzük a munkaviszonyukat és annak körülményeit, tényleg nem túl vonzó ma tanárnak lenni, nem kifejezetten a pénz miatt.

Kevés olyan szakma van, ami annyira meghatározza egy másik ember sorsát, mint a tanároké. Karrierek, szakmai sikerek, megkockáztatom életutak múlhatnak egy tanár munkáján mind pozitív mind negatív értelemben. Vagyis neki nem lehet rossz napja, jó, ha jelen van, és elérhető, és főként, ha kedves, meg még ért is szakterületéhez. Nem túl szimpatikus, vagy hozzá nem értő kollégák mindenhol vannak, csak egy tanári karban ritkán lehet őket eldugni egy monitor mögé valamilyen folyosó végi irodába. Állandó reflektorfényben dolgoznak, és igen, köztük is van, aki nem a szakmája legjobbja, de még mindig több olyan van, aki meg nagyon is az. A rendszer felett szállt el az idő, amiben dolgozniuk kénytelenek. Amikor egy szülő otthon áll és nem érti a negyedikes tananyagot, az nem biztos, hogy a tanár vagy a szülő hibája. Még mindig a lexikális tudást akarják beleerőltetni a gyerekekbe (mert ez a tananyag) ahelyett, hogy élmény lenne egy tanóra, ami kíváncsívá tenné a gyerekeket.

Amikor arról beszélünk, hogy nem a bérek miatt vonulnak utcára a pedagógusok, hanem az egész rendszer reformjáért, ne felejtsük el, hogy a bérrendezés HR-s szemmel nézve ugyanis szerves része ennek az egésznek. Csak úgy lehetséges egy stabil és kiváló oktatási rendszer kiépítése, ha a legjobb pedagógusokat választjuk ki, ha verseny van a pozíciókért, ezt pedig csak úgy lehet, ha magasak a bérek. Az oktatás ugyanis nem olcsó, mármint a minőségi oktatás, amiben csökkentik a terheket, a tananyagot, ahol élmény a tanulás, ahol nem utálnak iskolába járni a gyerekek, és nem szoronganak a követelményrendszer miatt. Ne adj Isten úgy tanítanának a tanárok, hogy képesek különválasztani a gyereket a matekjegyétől, vagyis van az egyén és van a teljesítménye, hogy ezt tudják ők is, és tudatosítják a diákokban is. Biztosan szeretnének ők is haladni a korral, fejleszteni magukat, modern nevelési elveket becsempészni, de sok esetben csak sodródnak, mert vagy idő nincs rá, vagy lehetőség, vagy ezek együtt. Csapatépítő programok vagy önismereti tréning? Ugyan már, a well being fogalmát messziről sem ismerik.

Ha a pénznél tartunk, Jocó bácsinak hála már mindenki látott kinevezés módosítás iratot. A sajnálatos tény az, hogy Jocó bácsi 10 év tapasztalattal tart ott, ahol tart, én közel 20 munkával töltött évvel ugyanott tartanék, vagyis 40 évesen egyetemi (ez fontos, mert a főiskolán végzett pedagógusok ennyit se keresnek, hihetetlen ugye?) diplomával, a besorolás alapján 294.000,-forintot keresnék, két ezerrel kevesebbet, mint, amit a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkező takarítónő egy iskolában. Persze annyira nem borzasztó a helyzet, hiszen jó kormányunk ad még erre 32%-t. Vagyis először felkerekítenék a béremet a takarító és karbantartó személyzet fizetéséhez (félreértés ne essék, az Ő munkájuk szintén nagyon fontos), majd tesznek még rá 32%-ot, így kapnék 391 ezer forintot. Ha pedig annyira szerencsés vagyok, hogy még osztályfőnök is vagyok, akkor kapok még ehhez 40 ezer forintot. Ami pedig még sok ellentétet fog szülni a tanáriban, hogy ennyi a bére egy gyakornoknak és egy 20 éve a pályán lévő pedagógusnak is, vagyis inkább egy 25 év alatti tanár a személyi jövedelemadó mentesség miatt még többet is keres, mint egy 40 éves kollégája. Csodás nem? És, igen, ezek bruttó összegek. 2012-ben, abban az évben, amikor abbahagytam a tanítást, 143.000,- bruttó forintot kerestem, plusz még 7600,- Ft osztályfőnöki pótlékot. Ha nyomatékosítani szeretném, egy havi buszbérletem akkor 20.000,- Forint volt. Ha nem a szüleimmel laktam volna, nem tudtam volna tanítani, és lassan újra ez a helyzet. 

Amikor olvasom, hogy mennyire hozza ki egy adott hónapban a KSH az átlagkeresetet, akkor mindig megdöbbenek, hogy mennyire köszönő viszonyban sincsenek a közszféra bérei a magánszektoréval. De nem csak ez a fontos különbség. Mi egy tanár teljesítményének a mérőszáma? A tanulók eredményeinek mindenféle statisztikája, nevezzük kompetenciának, lemorzsolódásnak, évismétlők számának. Ezek az értékek van, amikor valósan mutatják egy pedagógus munkájának a minőségét, de van, hogy nem releváns, mert hiába tesz bele sokat, nem csak rajta múlik. A tanár hozott anyaggal dolgozik, de teljesen természetes még mindig, hogy őt veszik elő, ha rosszak ezek az adatok, és az is, hogy neki kell törnie a fejét, hogyan lehetne ezeken javítani. Ez a folyamat egy idő után teljesen természetes, hogy kiégéshez vezet. A törekvéseiket, a külön programok megszervezését, nem hogy nem értékelik, alapvetőnek tekintik.

Aztán ott van még a személyes ügyeiknek a védelme is, vagy egyáltalán a kommunikáció a munkáltatójával. Ha van egy kérdése, például a bérével kapcsolatban, akkor szól az iskolatitkárnak, aki felhívja a tankerületet, majd innen kap közvetve egy választ. Vagy gondolj arra kedves versenyszférában szocializálódott olvasóm, hogy itt nincs biztonságosan lezárt titkos bérpapír, vagy bármilyen egyéb védett szemégyügyes dokumentum. A személyes iratok nagy része átmegy pár kézen, amíg eljut a címzetthez. Ha a munkáltató akar valamilyen információt közvetlenül eljuttatni a dolgozókhoz, az is az iskolaigazgatón, az iskolatitkáron keresztül történik. Nincs, vagy nagyon ritka a közvetlen információáramlás.

Jelen viszonyok között dolgozó tanároktól szeretném megkérdezni, aki még nincs kiégve, mégis hogyan csinálja?