Ideo-logikák

Ideo-logikák

Gyengén teljesít a pályolgatásos gazdaság

2024. március 29. - Tamáspatrik

Kevéssé közismert, de 1980-ban Magyarország Európa kábé ötödik legszegényebb országa volt. (Az emberek fusiztak, maszekoltak, háztájiztak, kalákában építkeztek és néha még loptak is, emiatt tudtak csak viszonylag elfogadható életszínvonalat elérni). A helyzet azóta lényegében nem változott, ha az EU tagállamokon belüli helyzetünket tekintjük, sőt akkoriban a lengyelek és a románok tisztán mögöttünk voltak, mára ez nem mondható el. Nyilván sok oka van annak, hogy a gazdaságpolitika, ami az 2010-es években nagyjából még rendben volt, ma egyszerűen csődöt mondott. Úgy tűnik, hogy hiába pumpált bele a kormány rengeteg pénzt, gazdaságunk alig fejlődött valamit, ergó a pénzek nyilvánvalóan nem a megfelelő helyekre kerültek.

A beruházási ráta nálunk magasabb volt mint más EU országokban, azonban az eleve túlárazott pályázati pénzek köztudottan betonba, térkőbe mentek el, vagy Tokaj fejlesztésére, stadionokra, mini kilátókra és hasonló „értelmes” dolgokra, amiknek a hozzáadott értéke közel zéró. A termelő-és szolgáltató vállalkozások, a vállalatok is leginkább csak pénzforrásnak tekintették a támogatásokat, úgy álltak hozzá, hogy ingyen pénz, költsük el valamire. Ritkább volt az olyan eset, amikor a hosszabb távú, stratégiai céjaik elérésére használták. Sehol máshol nem volt ilyen alacsony az EU pénzek megtérülése mint nálunk, aminek következményei már most is jól látszanak.

A tavalyi évben a magas infláció miatt a magyar gazdaság versenyképessége sokat romlott. Lassan a fizetésekkel is követni kellett az inflációt, ami a bérköltségeket nagyon megdobta (mintegy 30%-kal), és a szokásos egyszerű technológiai igényű, pontatlanul „összeszerelő üzemnek” nevezett termelés nálunk már nem annyira éri megy, viszik tovább tőlünk kelet felé és dél felé. A magyar iparvállalatok többségének a rendelésállománya csökkenő tendenciát mutat, leépítésekre is kényszerülnek. Nagyon keveset haladt előre az utóbbi évtizedben nálunk a modernizáció, az automatizáció és a digitalizáció. Lehet most a németekre mutogatni, de a csehek jobban állnak, a lengyelek, románok, szlovénok szintén, csak a szlovákok járnak hozzánk hasonló cipőben.

A konzervatív kormányunk nem képes a modernizációra, ez nálunk legalábbis fából vaskarika, de nem is nagyon törekszik rá. Itt lenne a lehetőség a megújulókba fektetni, például a szélenergiába, az épületek szigetelésének javításába, víztározók és csatornák építésébe vízmegőrzési céllal, a gazdaság valódi zöldítésébe, stb. de alig látszik bármiféle előrehaladás amiatt, mert ez nem éri el a kormány ingerküszöbét, vannak mindig „fontosabb” kérdések.

Érdemes megnézni, hogy mire költi még az állam a pénzét, itt vannak a viszonylag magas nyugdíj  kiadások, amik európai összehasonlításban nem mondhatók annak, ami inkább feltűnő náluk az a rendszer őrült logikátlansága, igazságossági és méltányossági szempontok teljes hiánya. Ha a különféle kedvezményeket is beleszámítjuk, akkor az fog kijönni, hogy a nyugdíjasok nagy átlaga valószínűleg jobb életszínvonalon él mint a bérből és fizetésből élők. (A kisnyugdíjasok helyzete már egészen más kérdés.) A nyugdíjak szintjét ma már nem a gazdasági racionalitás, hanem politikai szempontok határozzák meg.

Igazából nem lenne nagy a költségvetési hiány, ha nem lenne nálunk kiemelkedően magas az állam gazdasági tevékenysége: például cégeket vesz meg és repülőteret, nem átlátható módon támogat különféle szervezeteket, cégcsoportokat stb. Vannak a kormánynak homályos stratégiai céljai is (itt valódi összeesküvés elméletet tudnék előadni, de nem teszem), valamint jól látható még a kormányközeli nagyvállalkozók további erősítése. A tavalyi magas infláció és gazdasági visszaesés árát a lakosság fizette meg, a NER vállalkozók vagyonának növekedési üteme viszont nem csökkent.

A siránkozó hangnemet folytatva a munkaerőpiac láthatóan tragikus, mert senki nem tudja, hogy hol és milyen képzésekre, átképzésekre van szükség. A kisgyerekes anyák munkába visszailleszkedését nem lehet egy törvénnyel elintézni, mert a cég általános munkamorálját rontja, hogy rájuk speciális szabályok érvényesek (lényegében akkor mennek dolgozni, amikor akarnak). A családtámogatási törvényeknek a legtöbb esetben van valamilyen árnyoldala, de bármi amit az állam túltámogat, agyonpénzel, az egy idő után visszaüt.

A különadók és a szabott árak rendszere, hogy az állam mondja meg az árat vagy nyomást gyakorol a cégekre (főként kereskedőkre), hogy mi mennyiben kerüljön, ez egyértelműen a silány minőségű termékek terjedésének kedvez (élelmiszeripar) vagy a szolgáltatások szintjét ronthatja (közművek, közszolgáltatások). Ahol az állam illetve a NER (a kettő lényegében ugyanaz, hiszen összefonódtak egymással) terjeszkedni akar, ott a cégeket addig bünteti, még fel nem adják. Viszont itt van például a TEMU, aminek a tevékenysége rengetegféle jogszabályt sért, de mivel kínai tulajdonban van, ezért az állami utasítások mentén működő versenyhivataluk kesztyűs kézzel fog vele bánni, és nem fogja megbüntetni még jóval súlyosabb dolgokért sem annál, amiért más internetes kereskedő cégekre jelentős bírságot szabott ki.

Érdemes a készpénzről is beszélni, mert ez megint nagyon ellentmondásos, hiszen a magyar állampolgárok készpénzállománya úgy nagyon magas, hogy a széles középosztály gyakorlatilag nem is használ készpénzt. Nyilván jelentős készpénzállomány van a fekete gazdaságban és a bűnözők kezében, egyébként is köztudomású, hogy növeli a bűnözést több forgalomban levő készpénz. Ennek ellenére a bankbetétekre zéró kamatot kapunk a bankokból, mert itt vasalják be rajtunk többek között a különadókat és a tranzakciós illetéket. Az államnak még jobban törekednie kellene a készpénz visszaszorítására, hogy tovább csökkenthesse a szürke és fekete gazdaság méretét.

Az Orbán-kormány viszonylag széleskörű népszerűségének, példátlanul stabil működésének az egyik fő oka, hogy miközben az EU-tagság előnyeit kihasználja, közben szépen elbizniszelget és hasznot húz az orosz, kínai, arab stb. kapcsolatokból is. (A diktatórikus vezetésű országok lényegében fizetnek azért, hogy nálunk megvethetik a lábukat és pozíciókat építhetnek ki.) Ez egyrészt politikailag kényes, kockázatos út, másrészt pedig egy felpumpált, ügyeskedésekből élő gazdasági rendszert hoz léte, amit állva hagynak más országok a gazdasági fejlődés terén.

Ennek ellenére két középtávú kitörési pont már jól látszik, ami jelentősen megdobhatja egy-két éven belül a gazdasági teljesítményt, az egyik a kínai akkumulátorgyártás, a másik pedig a német vonalra épülő fegyvergyártás.

Viszont az egész társadalom gazdasági morálja tragikus: fő szempont a járadékvadászat és ügyeskedés, miközben elmarad az önképzés igénye valamint a képességeinknek a magas szintű és hatékony munkában való hasznosításának igénye.

Tiltsák be a rossz minőségű ruhákat!

Eddig úgy volt, hogy a kínai üzletben vásárolt olcsó póló esetében tudtam, hogy pár mosás után valószínűleg eldeformálódik és otthoni használatra lesz csak alkalmas. Most viszont szomorú tapasztalatom, hogy az egy szinttel drágább, elméletileg jóval tartósabb, márkásnak mondható pólóval is így jártam. Munkahelyre, közösségi eseményre, vásárolni, ügyet intézni a magyar emberek nagy többsége nem jár „topis” öltözetben, ami szerintem teljesen rendjén való. Most viszont az újabb őrület a „fast fashion” miatt a nagy cégek is főleg olyan ruhákat gyártanak, amik néhány mosás után gyakorlatilag eldobhatók. Ez egyáltalán nem új keletű trend, hiszen vannak húsz éves ingeim és pólóim, amelyek sok száz mosás után még mindig tartják a méretüket és színüket, alig lettek vékonyabbak anyagukban, lényegében ugyanúgy használhatók mint régen. Viszont mivel évek óta nem sikerült már igazán tartósakat vennem, így most tele vannak a szekrényeim kinyúlt pólókkal és használhatatlan nadrágokkal, és ez a jelenség nem is nekem fogja a legnagyobb fejfájást okozni.

Az a fő gond, hogy az eddig is irtózatos mennyiségű ruhaneműkből származó hulladék tömege még jobban növekedni fog. Próbáltam utánanézni, hogy mennyiben számít a ruhák anyaga, és nem találtam konkrét számokat ugyan, de úgy tűnik, hogy ha csak pamutból készült ruhákat használna mindenki, akkor annak hatalmas karbonlábnyoma és még nagyobb vízigénye lenne. A műszál hozzáadása a mikroműanyagok miatt jelenthet ugyan némi gondot, például emiatt a mosógépeket megfelelő szűrővel kell ellátni, de ettől eltekintve kisebb mennyiségű műszál még a ruhák tartósságát illetően sem okozott eddig hátrányt a tapasztalataim szerint. Viszont azt már tapasztaltam sokszor, hogy a címkén feltüntetett arányok a valóságban nem mindig teljesültek, a bőröm egyszerűen jelezte, hogy némelyikben jóval több műszál van, és nem tudom, hogy egyáltalán van-e hatóság, ami végez ellenőrzéseket. A pár mosás után használhatatlan ruhákkal a fő gondom nem is elsősorban az volt, hogy sok volt bennük a műszál, hanem feltehetőleg a silányabb gyártási technológiának betudhatóan a szövet hamar eldeformálódott.

A helyzet az, hogy Bangladesben sok millió ember kábé aközött választhat, hogy napi 1 dollárból próbál éldegélni, vagy pedig a ruhaiparban látástól vakulásig 2-3 dollár is összejöhet neki (a pontos számokat nem ismerem, de valami hasonló arányok lehetnek). Tehát ami nálunk puszta kizsákmányolásnak tűnik az egyrészt valamilyen szinten az is, másrészt viszont Vietnamban, Indiában, Kínában és a világ más, gyakorlatilag a túlnépesedéssel küzdő országaiban emberek millió ember számára a vegetálásból való kiút egyik első lépése lehet. A nyugati, jólétben élő emberek számára viszont az ábra teljesen más, mert szinte mindegy neki, hogy egy pólóra 10, 30 vagy 50 dollárt ad ki, nem ez alapján fog dönteni, hanem a divatosság alapján. Nyilván itt egyes cégek nagyon nagy haszonnal dolgoznak, de ez valamilyen szinten számomra elfogadható lenne addig, amíg a márkanév mögött minőség, tartósság is van. Ilyen alapon elvileg a környezetet kevésbé terhelné a márkás ruhák használata mint a no-name típusoké, csak sajnos ma már ez sem igaz. (Nyilván ott van emögött az is, hogy a nagy cégek is többet keresnek azzal, ha a divat is pörög mint a ringlispíl.)

Az összes környezetvédelmi probléma fő forrása szerintem a nagyra nőtt emberi egó, hogy mutatni akarjuk, hogy mi igen, valakik vagyunk, és emiatt száguldozunk hatalmas kocsikkal, építjük a túlméretes házakat és dobjuk ki az ételeink nagy részét a szemétbe is. A divat is olyan, hogy az ember bizonygatni akarja, hogy ő nem olyan mint a másik 8 milliárd, nekik külön, sajátos személyisége van, és mindezt a külsőségekben akarja kifejezni. A birkamentalitás is benne van ebben persze, egy iskola következő évfolyama máshogy kezd öltözni mint az előző, mutatva, hogy „hé itt vagyunk, vegyetek észre, jó fejek vagyunk”. Ezért van az is, hogy a mai ruhákat az elektromos rollerrel közlekedő alulfejlett bicepsszel bíró fiatalokra szablyák, és egy ruhaboltban a teljes kollekcióból egyetlen nadrág sem akadt, ami ne szorította volna a kerékpározással és rendszeres gyalogokkal kicsit formában tartott bicepszemet.

Az eredmény tragikus, az egyik az lesz, hogy az eddigi angolszász gyakorlat, hogy minden évszakban kicserélik a ruhatárukat, még ennél is őrültebb lesz, mert már néhány mosás után dobják kifelé a régi ruhaneműt. A hatalmas szeméthegyek amiatt is keletkeznek, mert a ruhagyártók nem tudják előre, hogy a DIVAT őrülete milyen színt és fazont kap fel, ezért túltermelnek, a divatjamúlt darabok a következő évben használat nélkül is mennek a kukába (állítólag a legyártott mennyiség 10-40%-a ott végzi). Ez már önmagában is egy őrült helyzet, ha belegondolunk. A másik következmény, hogy a turkálók, egyéb second-hand üzletek, amik az alsóközép osztályok számára valóságos kincsesbánya voltak, most már nem lesznek tele elfogadható minőségű cuccokkal, tehát a középosztály alsó része lesz ennek a folyamatnak a vesztese. (A legalsó osztályok nem annyira, hiszen mindig lesz a kuka mellé készítve vagy lomtalanításkor elég ruhanemű.) Meg kell állítani valahogy ezt az őrületet, ami itt a ruhaiparban elszabadult.

Ennek egyik módja, hogy az influenszerek és véleményformálók ne akarjanak kitűnni mindig a legújabb divat szerinti öltözködésükkel. Igen, még a foltozott ruha is lehetne elfogadható, nagyon kreatív módon lehetne ruhákat foltozni. A silány minőséget adó nagy márkaneveket pedig bojkottálnák ezek a véleményvezérek, ennek egész biztosan meglenne a hatása.

Egy másfajta lehetőség, hogy itt például az EU-ban az állami szervek húzzanak egy minőségi szintet, hogy mi az ami bejöhet, és teszteljék is le, hogy az adott forgalmazó megfelel-e ezeknek. Az élelmiszertesztekhez hasonlóan lehetne ruhaneműk esetében is minőség-ellenőrzést végezni. A gyengébb minőséget bírságolnák vagy környezetvédelmi adókkal büntetnék, így ösztönözve a gyártókat arra, hogy tartósabb termékeket állítsanak elő, azzal a céllal is, hogy megállítsuk a szeméthegyek növekedését.

Amúgy meg az van, hogy az emberek a legtöbb országban őrülten fogyasztanak, mintha világvége hangulatban lennének.

A cúna, gonosz németek

A különféle német nyelvű országok (Ausztria, Bajorország, Német-Római Birodalom, Németország) több évszázadon keresztül legfőbb szövetségeseink voltak, ez valahogy „történelmileg így alakult”. Igaz lehet az is, hogy ez a magyar német/osztrák afféle kutya-macska barátság volt, mert minek nekünk ellenség, ha ilyen barátaink vannak.

Ezenkívül azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a németek és osztrákok voltak nekünk mindig a viszonyítási pont a rendszerváltás óta, hozzájuk szoktuk mérni magunkat (például életszínvonalban), még véletlenül sem az olaszokhoz vagy a csehekhez.

A csúnya gonosz német karakterek (nem jellemek, hanem kétdimenziós papírmasé figurák) először a kommunista rendszer filmiparában jelentek meg, ők voltak ugyanis az imperialista ügynökök. A magyar bűnügyi történetek alapvető sémája az volt, hogy mi jók vagyunk, de itt vannak ezek a gonosz, pénzéhes, sötét imperialista bűnözők (legtöbbször németek), akik minden alávalóságra képesek. De nem csak a bűnügyi történetekre volt ez jellemző a komcsi-szoci filmiparban, hanem akkor ment a híres Tenkes kapitánya, aminek köszönhetően a túlnyomó többség úgy gondolta, hogy a kuruc a magyar, a labanc a német szinonimája – ami a valóságban nem így volt, ez egy eléggé durva leegyszerűsítés. Jókai történelmi regényeiből is színes és látványos, de valójában sematikus és fekete-fehér, giccses filmeket forgattak, ahol sok esetben németek voltak a gazemberek. Akkor még nem is említettük a sok második világháborús témájú filmet, amelyekben nyilvánvalóan szó nem lehetett a béketábor bűneiről. Ezek a filmek többségükben mára feledésbe merültek szerencsére, hiszen gyerekesek, nézhetetlenül rosszak, bár az idős generáció néha még nosztalgiázik rajtuk.

Hasonló sors vár az Orbán-rendszer izzadságszagú kurzusfilmjeire, a Hadik, a Semmelweis és a Talpra magyar mellett még ide sorolható az animációs Pozsonyi csata is, ezek hamar a süllyesztőbe fognak kerülni, viszont egy ideig még nyomják őket például az iskolák számára. Érdekes módon mindegyik filmben németek a főgonoszok, a drámai alaphelyzet borzasztóan sematikus. Ezek a filmek durván leegyszerűsítő történelemfelfogásuk miatt is láthatatlanul csepegtetik az ideológiai mérget, hogy hozzászoktassák a népet ahhoz, hogy itt nálunk keleti nyitás és nyugati zárás várható hosszútávon. Igen, szegény tehetséges magyar nép, amit nem hagyott élni a gonosz külföld, még a legközelebbi szövetségesei is mindig gáncsolták.

A németek az alaptörvény preambulumában is rögzített főbűnös szerepét kapták 1944-es szerepükért. Német megszállásról természetesen csak akkor lehetett volna beszélni, ha Magyarország a második világháborúban nem a németek szövetségeseként vett volna részt, hanem semleges vagy ellenséges országként. A németek megszállták Csehországot, Jugoszláviát és másokat is, 1944 márciusában viszont a magyar seregek valahol a Kárpátok előterében harcoltak a németek oldalán. Igaz, hogy Horthy egy darabig tiltakozott, de végül beadta a derekát és elfogadta azt, hogy egy kifejezetten németbarát kormány jöjjön létre nálunk. Komolyabb ellenállásról és tiltakozásról alig lehetett beszélni, ezek hiányában a „megszállás” nem állja meg a helyét teljes mértékben, hiszen a németek mondhatták akár azt is, hogy ily módon biztosíthatják a legjobban a magyar és német csapatok megfelelő utánpótlását. A külföld sem ennek tekintette a németek bevonulását, ehhez semlegesség deklarálása és kormányzati szintről vezényelt ellenállásra lett volna szükség, vagy minimum országos tiltakozásra. Számunkra viszont akkoriban a legfontosabb szempont Észak-Erdély megvédése volt, ami minden mást háttérbe szorított.

A zsidóság deportálását sem lehet a németekre kenni teljes mértékben, egyértelműen magyarok is felelősek voltak ebben. Valójában a Horthy-rendszer vége felé egy mini, lájtosabb Németország jött létre nálunk, ahol szintén voltak zsidótörvények, ha nem is olyan szigorúak és kemények mint a németeknél, és a fanatizáló nacionalista propaganda nálunk is éjjel-nappal ment a rádióban és a hírlapokban.

Ez a vakhit juttatott minket oda, hogy az országunk csatatérré alakulhatott. A magyar közvélemény, a konzervatív, elit értelmiségieket is beleértve mindig is nehézkes felfogású volt és lassan követte csak az eseményeket. Nem volt elég intő jel számukra sem a moszkvai csata, sem Sztálingrád, sem Kurszk, de még az sem, hogy egy teljes hadsereget elvesztettünk a Don-kanyarban (ha jól tudom három volt összesen).

Ha igazából magunkba nézünk, van bennünk némi irigység és kisebbrendűségi érzés a németekkel és osztrákokkal szemben. Ez a felvetés azonban teoretikus, önkritika nálunk sosem létezett. Ezzel szemben jól látható kormányzati cél a német tőke nagy részének fokozatos kiszorítása, ezzel kapcsolatban a keleti kapcsolatok erősítése, a központi ideológiát nyilván úgy kell alakítani, hogy a kormányzati célokat szolgálja. A hosszabb távú kormányzati cél nálunk eléggé egyértelműen a németek közvetítésével nálunk meghonosodott európai európai kultúra és intézményrendszer fokozatos felszámolása, amit nagyon jól elő fog segíteni, hogy a kommunista rendszerhez hasonlóan ismét olyan idióta ál-történelmi filmek készüljenek sorozatban, ahol a magyarok hősök, a gonosz fiúk mindig idegenek, nagy többségükben németek.

Nemzeti egység helyett kétségbeesés

Ez egy többszörösen ünneprontó cikk, mert szerintem nem nagyon van mit ünnepelni, és engem racionálisabb felfogású lévén a szimbólumok, a „nemzeti dagályosság” nem annyira ragad magával, inkább elgondolkodnék egy-két dolgon. 1.Mi is történt március 15-én? 2.Milyen helyzetben van most a magyar nemzetállam?

A forradalmaknak kialakult valamiféle romantikus kultusza, ami köszönő viszonyban nincs a valósággal. Akik valamennyire tanulmányozták a forradalmak menetét, szokásos koreográfiáját, ők tudják, hogy a forradalom nem egy nagyon felemelő, hősies dolog. Valójában egy nagy semmi, a kormányzat szétesettsége miatti hatalmi vákuum jön létre ilyenkor, és az anarchikus állapotban erőszakkal új csoportok ragadják meg a hatalmat. A másik, hogy a március 13-i bécsi forradalmat igen, de a mi március 15-ét nem is jegyzi a nemzetközi történelemírás, legfeljebb annak egy „mellékhajtásaként”, hiszen ha nincs bécsi forradalom, akkor pesti sincs, legalábbis nem járt volna sikerrel. (A forradalmak alapvetően károsak, a reformtörekvések megvalósulása mintha forradalmakhoz kötődne, azonban ez is csak látszólagos, a forradalom többet árt mint használ ezeknek.)

Itt volt ez a szegény sorból származó fiatal, életkorának megfelelően anarchista balliberális Petőfi Sándor, aki akkoriban sajnos olyan politizáló verseket is írt, mint az „Akasszátok fel a királyokat!”, de ettől teljesen függetlenül a legnagyobb költőink egyike volt. Megérkezett vele kapcsolatban a NER menetrendszerű történelemhamisító filmje, amihez jó lenne hozzátenni, hogy március 15 lényege nem a „márciusi ifjak” tevékenysége volt, hanem az a 12 pont, ami már rég készen volt, hiszen a reformerek már évek óta küzdtek ezekért a követelésekért a császára udvarral szemben, de olykor a konzervatív vármegyei képviselőkkel szemben is.

Akkor még senki nem akart függetlenséget, hanem egy sokkal nagyobb nemzeti önállóságot, és nem is lett volna ebből semmi baj, ha a Monarchia vezetése nem hitte volna azt, hogy ők még egy birodalmi központ tudnak lenni, épp úgy mint ahogyan az angol brexiterek gondolták nem is olyan régen. A szabadságharcunk alapvetően a bécsi központ merevsége miatt kellett, hogy kirobbanjon, hogy aztán 1867-ben végre belássák, hogy mi a realitás és kiegyezzenek velünk pontosan ugyanazokat a követeléseket elfogadva, amiket március 15-én a 12 pontban megfogalmaztunk. Az 1848-1867 közötti időszak valóban egy tragédia volt, utána pedig egy olyan típusú állam jött létre ami a későbbi Csehszlovákiára emlékeztetett, az ilyen duális államok ritkák, mert néhány évtizednél többet ritkán élnek túl. Mindez kisarkított módon annak a rövid összefoglalása, amit a »48-as eseményekkel foglalkozó történészek nagy többsége gondol.

Na akkor itt van az a másik kérdés, hogy milyen állapotban is van a mai magyar nemzet állam, aminek megszületését kimondatlanul ugyan, de érzelmileg mégis 48-hoz kötjük? Azt is mondhatjuk erre, hogy köszöni szépen, él és virul, nagyon jó bőrben van. Erősödik egyes hazai tulajdonú vállalatok pozíciója, a kulturális hagyományápolás is feléledt az ezredforduló után, a határon túli magyarok soha ennyi támogatást nem kaptak, külpolitikában is jelentős tényezővé váltunk és nagyobb a mozgásterünk mint valaha.

Érdekes módon ugyanezeknek az ellenkezőjét is mind leírhatjuk, vagy a fenti jelenségek fonákát, ez szemléletmód kérdése. Én magam a folyamatokat látom, a történelmi inga lengését, és ennek az ingának mi jobbra leng jelenleg, nincs saját fékje. Most jönnek az erős mondatok, amik a jövő tendenciáit, vagy legalábbis veszélyeit mutatják meg:

Az a magyar demokrácia, aminek 48 az egyik csúcspontja volt, jelenleg katasztrofális állapotban van, ha nincs EU-tagság, itt már valószínűleg diktatúra lenne. (A szerbeknél és egyes más nem tag EU országokban azért nincs, mert be akarnak lépni.) Ázsia nagy része például diktatúra. A diktatórikus tendenciák erősödnek folyamatosan, itt van például a „veszélyhelyzet”, amire hivatkozással a kormány rendeletekkel kormányozhat, parlamenti jóváhagyás nélkül. Veszélyhelyzet mindig van valamilyen módon, hiszen az élet maga is veszélyes lesz, és elkerülhetetlenül halállal végződik. A másik a szuverenitásvédelmi hivatal, ami harcol a „dollár baloldallal”, miközben nem vizsgálja a százmilliárdokkal kitömött NER kampányokat. Nincs egy súlycsoportban a kormánypárt és ellenzék támogatása. A nem kormánypárti média csak amiatt lehet erősebb a kormánypártinál, hogy mivel nem propagandaeszköz, emiatt valódi sajtóként működik. Sokkal érdekesebb az olyan sajtótermék, ami nem azzal foglalkozik, hogy mit is kell gondolnunk a világban történtekről.

A szuverenitással kapcsolatban itt van az a fajta elképzelés, hogy a nyugati függőségnek az ellentéte a keleti lenne, ami nyilvánvalóan hibás, de az európai szélsőjobb hajlamos ezt elfogadni. Szerencsére már az olaszok és a franciák is túlléptek ezen, a magyar jobboldalon viszont sajnos még nem történt meg ez a fordulat, sőt az igazi magyar „árnyékkormány”, a Mi Hazánk esetében soha nem is fog. A politikusi beszédekben ez úgy jelenik meg (a mondanivalót lecsupaszítva), hogy ha nem kell fasizmus, majd jönnek a kommunisták, vagy lehet fordítva is mondani is, de a lényeg, ha mi nem kellünk, majd jönnek ők és lesz nemulass.

Kulturális tekintetben nagyon sötét a helyzet, sőt szó szerint az hiszen 48 előtti, felvilágosodás előtti értékeket vall és részesít előnyben a kormányzat. Valójában nem is csak a kormányzat teszi ezt, hanem nagyrészt csicskák, akik nem mernek bármiféle liberalizmus gyanújába keverhető személyeket támogatni, mert féltik a pozíciójukat. Ilyen egyébként a magyar emberek többsége, nem kockáztat semmit, de lehetne erősebb szavakat is használni.

Itt van a liberális fészek a főváros folyamatos kivéreztetése, nem épül semmi, hagynak mindent lepusztulni. Ez a város vezetésétől független, Tarlósnak is már azt üzente Orbán, hogy „Ne sokat lacafacázzon”.

Ilyen a kultúra és oktatás lezüllesztése. Ókonzervatív ember számára nem fontos oktatás, egyrészt minden ott van a hagyományokban, másrészt a vezérkarban ott vannak az okosok, majd megmondják mikor mit kell csinálni.

Itt van még a „felszteroidozott” magyar sport, ahol a doppingot nem szó szerint kell érteni. A honosítási politikánk kérdőjeles, de a legnagyobb kérdőjel olyan sportolókra adni nemzeti mezt (például birkózókra), akinek semmi közük Magyarországhoz. Nem itt edzenek és a nyelvet sem beszélik, csak a statisztikát javítják a győzelmeik. Mások is tesznek ilyet, na és? Sokan mások meg nem. A magyar versenyzőket általában fizikálisan erősítik fel és rengeteg pénzzel is motiválják őket, ezzel egy kicsit eltorzul a sport eredeti értelme, tisztasága. (Itt nem Szoboszlaira és a hozzá hasonló kaliberű nagy klasszisainkra gondolok.)

Nemzeti egységről nem nagyon lehet szó tehát. Eleve engem zavar, hogy van két nemzeti ünnepünk, 48 és 56, ami pontosan ugyanazt jelenti. A kettőből meghagynék csak egyet, vagy választanék egy harmadikat, különben is Rákóczi szabadságharca se lenne kihagyható ilyen alapon. Az egyik kimaradó nemzeti ünnep helyett lehetne munkaszüneti nap Mária mennybe menetele és a reformáció ünnepe is.

Ne várjunk modernizációt a brutális kormánytól

Az igen konzervatív kormányunk választási ígéretei között nem is szerepelt ilyesmi, hanem leginkább csak megvédés és megőrzés, ezt lehet csupán rajtuk számonkérni. Amikor két évvel ezelőtt Oroszország megtámadta Ukrajnát, ez teljesen eltolta a választási esélyeket, és a várható 55-45 kimenet helyett 70-30 fölöttre jött ki a végeredmény a kormány javára. A „Magyarország előre megy..” szlogen némi malíciával ahhoz volt hasonló, mint az átkosban a „Tovább a lenini úton”, és ez is történik valóban. Elhatároztam, hogy az inkább negatívnak ható minősítések mellé (valójában ezek is inkább tanácsok, hogy ideje lenne pár dolgot már elengedni) kábé ugyanannyi elismerő jellegű pozitív megjegyzést is hozzá fogok tenni.

Az, hogy brutális eszközöket használó kormányról van szó, azt úgy is lehetne mondani, hogy kemény, robusztus, stabil, végül is ez ízlés kérdése. Valóban, a kormány legnagyobb erénye, amit ígért is a stabilitás, modernizációról szó sem volt, ami engem ugyan egy kissé zavar ugyan, mégsem számon  kérhető.

Több igen nehéz helyzetet volt képes átvészelni és stabilizálni az Orbán-rendszer, és most nem is érdemes belemenni, hogy pontosan milyen tényezők játszottak közre, ezt már többen is kielemezték. A kormány azonnali intézkedésekkel és aktívan tett azért, hogy a lakossági energiaszámlák elviselhetők legyenek, az élelmiszerárak emelkedését is különféle intézkedésekkel próbálták megfogni, emelték a minimálbéreket, kisvállalatok támogatásokat kaptak, a nyugdíjak reálértékét aránylag jól megtartották (bár ez részben amiatt volt, mert a legnagyobb és legbiztosabb szavazóbázisuk a nyugdíjasok körében van). A kivetett extra-profit adók részben jogosak, próbálják levédeni a magyar piacot a külföldi tőkével szemben, és az újabb erkölcsi botrányt is meg tudták fogni gyors intézkedésekkel. A közalkalmazotti státuszban levők között vannak nagy csoportok, amik elfogadható szintű béreket kapnak. (Idén januártól a tanárok is már lényegében ide tartoznak igaz, hogy főleg az EU támogatásoknak köszönhetően.) A családtámogatási programokat is folytatják.

Az intézkedéseik azonban olyanok, hogy mintha baltával faragnának, nincs valódi kiszámíthatóság, tervezhetőség a magyar gazdaságban, és nincs valódi modernizáció sem, ehelyett inkább az van a nagy képet nézve, hogy kisatíroztuk az egész 20.századot és megpróbálunk a 19.századba visszamenni, vagy még annál is régebbre. Néhány példa arra, hogy mennyi terület mondható nálunk valamilyen szempontból elmaradottnak.

1.Be kellene látni, hogy a posta elavult dolog, nem kellene már erőltetni.

Kis településeken nem érdemes fenntartani, nagyokon meg minek, amikor létezik internetes átutalás (a sárga csekket jobb lenne elfelejteni), és léteznek csomagküldő szolgálatok, egyszerűen egy kóddal kivesszük a szekrényből a csomagot akkor, amikor nekünk alkalmas, nem amikor a postás éppen el tudja hozni a házunkhoz. A posta csak hivatalos levelek kézbesítésére való. A kisboltok nagy része is kiváltható lehet az internetes rendelésekkel, a működtetésük kevésbé gazdaságos.

2.Nincsenek szélerőművek.

Ez talán amiatt van, mert a „főnök” nem szereti és mindig megvétózza. A naperőművek egyik legjobb kiegészítője a szélenergia, nagy hátrányban vagyunk, ha nem telepítünk ilyeneket, egyébként is az energiafüggetlenségünk csak egy üres politikai szólam.

3.Nincs valós környezetvédelmi program, ami a gazdaság és a lakosság energiafelhasználását csökkentheti – ez is közismert.

A magyar lakosság nem is érzi, hogy ez akkora gond lenne, hiszen a rezsicsökkentett energia továbbra is olcsó. Nincs elszámoltatási kötelezettség az irányban, hogy a környezetvédelmi indokokkal kivetett adókat valóban környezetvédelmi célokra használják is fel. Az is alapvető hiba, hogy éppen egyes hústermékek tartoznak az 5%-os ÁFÁ körbe, nem pedig a környezetet kímélő élelmiszerek, zöldségek és gyümölcsök. Régi mániám emellett, hogy az elitek nem mutatnak példát környezettudatosságból, sőt inkább az amerikai pazarló, sznob életmódot majmolják.

4.Ne erőltessük tovább az alkoholfogyasztást.

Az európai bortermelők válságba kerültek, egyszerűen mert kevesebb bor fogy. Inkább rendezvényeken fogyasztják, de úgy látom, hogy még ott is kevesebben és kevesebbet mint régebben, egyszerűen mert változnak az ivási szokások és ebben az egészségtudatosabb életmód is közrejátszik. A sört az újabb generációk kevésbé fogyasztják amiatt is, mert hizlal.

5.Nincs közalkalmazotti bérindexálás.

A közalkalmazotti státuszban dolgozók ahhoz szoktak hozzá, hogy amikor a kormánynak éppen sok pénze van és még kedve is hozzá, akkor jól megemelik a pénzüket, utána évekig nem kapnak semmit. Ilyen egy piacon levő cégnél elképzelhetetlen lenne. Ott egyik évben valamivel több, máskor kisebb emelés van, részben az inflációt követő mértékben, de ez sokkal kiszámíthatóbb és tervezhetőbb, mint a közszféra. A tetszés szerinti pénzosztogatás nem a jogállamok, hanem az önkényuralmak jellemzője.

6.Brutális a magyar adórendszer.

Amiatt is az, mert az SZJA és a vállalati jövedelemadó nem annyira magas nálunk, viszont a rengetegféle különadó, amit a cégekre tesznek, elsősorban a nagyobb cégekre valahogy csak beépül a termékek, szolgáltatások árába, és mivel nálunk még az adót is megadóztatják (a 27%-os ÁFA formájában), a fogyasztói árak többnyire magasabbak minta a környező országokban, főként azok, ha a keresetünkhöz viszonyítjuk.

7.Be kellene látni, hogy nincs több munkaerő tartalék, a foglalkoztatottság érdemben nem növelhető tovább.

Akik még szóba jöhetnének a sok funkcionális analfabéta, őket a mai minőségérzékeny környezetben nem fogják alkalmazni a cégek, rajtuk kívül az egészségügyileg problémásak, aztán olyanok, akik idegileg nem bírják a stresszes munkakörnyezetet. A modernizálás, a termelékenység növekedése lenne a legfontosabb húzóerő, a másik amit nem szeretünk, de el kell viselnünk a vendégmunkások alkalmazása nagy számban, a harmadik lehetőség átfogó átképzési programok indítása lenne. A magyar gazdaság kipukkadt, nagyon sok vállalat és vállalkozás főként az EU forrásokból élt, de nem fejlődött gyakorlatilag semmit.

8.Chinatown-ok létrejötte Kelet-Magyarországon.

A kínai kultúra minden országban elkülönül, diaszpórákat alkot, ami nem is probléma, amíg kisebb közösségekről van szó. Ha viszont itt hatalmas akkumulátor gyárakat és autógyárakat húznak fel, akkor egy újfajta alárendelődési helyzet alakul ki, ami politikailag is érzékeny lesz, hiszen az EU viszonya Kínával nem teljesen harmonikus. Az amerikai tőkét a magyar kormány kipaterolta és a kínait vonzza be, mivel számára szimpatikusabb a kínai kapcsolat, de hogy ebből a magyar gazdaságnak milyen előnyei származnának, azt még senki nem tudja, mindenki csak a hátrányokról beszél. Modernizációról aligha lehet beszélni, de még bérmunkáról se nagyon, mi szinte csak a területet és az infrastruktúrát biztosítjuk a kínai cégek számára.

9.A közszolgáltatásokból kispórolja a pénzt az állam

A rengeteg bevételt inkább a politikai prioritást élvező és számára kedves területekre költi (például az élsportra). Vasútra, közművekre (például vízhálózatra, energiahálózatra) olyan keveset költ az állam, hogy azok egyre több hibával üzemelnek, egyre megbízhatatlanabbak. Amit az önkormányzatok nem bírnak fenntartani, az állam hiába veszi át, a színvonal ettől csak rosszabb lesz, előbb-utóbb ezek kormányközeli cégek tulajdonába mennek át, akik viszont jól megemelik az árat a fogyasztók számára. Egy ilyen folyamat rajzolódik ki, aminek eredménye egy olyan új arisztokrácia létrejötte, ami belföldi monopolhelyzete és kormánykapcsolatainak köszönhetően képes diktálni az árakat, nagy haszonkulcsokkal dolgozik.

Kulturális vonatkozásokról jobb, ha nem is beszélünk, mert annyira rossz a helyzet, annyira vastagon beletörli a politika nap-mint nap a koszos csizmáját a kultúrába.

10.Európai körkép?

Az egyik az, hogy a kormányzati programok ellenére sem tudtuk megelőzni gazdaságilag a lengyeleket, és nem közeledtünk a csehekhez sem, maradtunk ott, ahol voltunk. A másik egy újabb fejlemény a további jobbratolódás Európában, aminek egyik tünete a gazdatüntetések nagy száma. Itt megint érdemes a nagy képet nézni, tulajdonképpen nem történik más, mint a falu és a város harcának újabb fejezete, ahol amíg a falusi kultúra lényegében diffúz, a városi viszont centralizálódó jellegű, csomópontokba rendeződő és megbénítható az ezekbe a csomópontokba vezető erek (utak) blokkolásával. A politikai harc lényege, hogy a falu egyszerűen több pénzt kér a várostól, az őket támogató radikális konzervatívok végső (nem tudatos) célja nem más, mint a városi életmódra épülő mai kultúránk lerombolása, hogy az alapegység megint a földbirtok, a feudum legyen.

Ami nálunk manapság megy az már most sem piacgazdaság. A régi viccet aktualizálva egy olyan, hogy -Mennyi? -30 –Mért pont 30? -Csak. Örülj, hogy nem 32.

Így tisztelhetik az időseket a fiatalok

A tisztelet nem magától értetődő dolog

Amikor tisztelünk másokat, az sosem magától értetődő, hanem általában valamilyen oka van. Például azt feltételezhetem, hogy az idősebb embernek lehetnek olyan képességei, amik bennem nincsenek meg, de az adott helyzetben jók lehetnek. Esetleg még amiatt is tisztelhetem, mert akár sikeresen kikerülte az élet egyes csapdáit, akár már túljutott ezeken. Az emberi kapcsolatokban legtöbbször valamiféle csere történik, mindig valamit valamiért. Itt is érvényes a közgazdaságtanon messze túlmutató, a természetben is érvényes kereslet-kínálat törvénye, tehát amíg sok gyerek volt és kevés idős ember, ráadásul a világunkban a változások eléggé lassan követték egymást, addig az idősebbek szerepe fontosabb volt és a tudásuk is többet nyomott a latban mint manapság. Nem jár automatikus tisztelet a nyugdíjasoknak a minden egyes embert megillető tiszteleten felül, teljesen más eset persze a szüleinket megillető, hálán alapuló tisztelet, és rajtuk kívül még azon időseknek járó megbecsülés is, akik magas kort értek el, viszonylag jó fizikai és szellemi állapotban, tőlük is van mit eltanulnunk. Természetesen fontos lehet még az is, hogy az idős ember társasága adott esetben kellemes amellett, hogy a múlt eseményeinek olyan „tárháza”, amit az internet sem tud nyújtani. Automatikus tiszteletet azonban csupán a kora miatt ne várjon senki, főleg annak fényében, hogy egyre növekszik az eltartásra szoruló idősek aránya a fiatalokhoz képest.


Felejtsd el a nyugdíjat

A nyugdíjat mint kategóriát jobb lenne elfelejteni. Ez nem azt jelenti, hogy egy kor elérése után ne kaphassunk valamiféle életjáradékot, hanem a nyugdíjról vallott mai felfogásnak kell átalakulnia. Teljesen igazságos nyugdíjrendszer csak az lenne, ha nem lenne semmilyen nyugdíj, mindenkit a gyerekei és a rokonsága tartana el, akinek ilyen nincsen, nekik maradnának a különféle állami segélyek és jótékonysági szervezetek. Ez persze extrém felfogás és nem gondolom, hogy meg is kellene megvalósítani, viszont tény, hogy az egyik generáció nyugdíjkassza-befizetései tartják el a következőt (nálunk jelenleg legalábbis), kivéve persze azokat, akiknek saját megtakarításaik is vannak. Az alapelv, amire ki szeretnék lyukadni inkább az lenne, hogy a hasznos munkavégzést tartsuk természetes elvárásnak még idősebb korban is, ez inkább társadalmi-etikai elv lenne, nem pedig jogi norma. (Ma is egyébként sokan tapasztalják meg nyugdíjasként a társadalmi státuszuk hirtelen leértékelődését, magyarán szólva „nyuggerekké” válnak.) Például 60-65 év özött a napi 6 óra, 65-70 év között a napi 4 óra munkavégzés lehetne az átlagos, kivéve persze azokat, akik az otthoni, családi munkavégzésben kapnának fontos feladatokat. Mindez persze teljesen elrugaszkodott elképzelés a mai politikai viszonyoktól, amikor választásokat dönt el a nyugdíjasok nagy tömege. Viszont gondoljunk bele, hogy pár évtized múlva ez a mai rendszer nem fog működni, mert a generációk közötti feszültségek olyan mértékűre nőhetnek, hogy vagy demokrácia egésze bukhat meg, vagy pedig a választójogi rendszert kellene valahogyan átalakítani. Ezen a helyzeten segíthetne hosszabb távon egy átmeneti időszak bevezetése csökkent munkaterheléssel, nyugdíj előtt álló embereket célzó programok támogatásával.

A „Nők 40” program alkotmányellenessége

Ebben a kérdésben nyilván senki nem lehet teljesen elfogulatlan, hiszen valamelyik nemhez fog tartozni, valószínűleg még egy férfi szakértő is mást fog mondani mint egy nő. Másrészt viszont különösebb jogi szakértelem nélkül is kimutatható, hogy a program nem illeszkedik sem az alaptörvényünkbe sem a diszkriminációmentesség követelményrendszerét nem teljesíti, csak az alkotmánybíróságunk szervilis, konfliktuskerülő felfogása miatt tudott átmenni. Ha megnézzük a pozitív diszkrimináció fogalmát kicsit alaposabban, akkor találhatunk eseteket, ami ennek nem felelne meg. Ha például hozok egy törvényt, ami a barna és a zöld szeműeknek kedvez, akkor az a gyakorlatban nem jelenete mást, mint a társadalom mondjuk tíz százalékát alkotó kék szeműekkel szembeni diszkriminációt. A pozitív diszkrimináció a gyakorlatban mindig olyan esetekről szól, amikor egy kisebbség hátrányos helyzetét orvosoljuk, segítséget nyújtunk nekik. Ez az elv nyilvánvalóan nem teljesül akkor, ha az ötven év feletti korcsoportokban a társadalom több mint felét alkotó hölgyekre vonatkoztatjuk. Ráadásul megkérdőjelezhető annak a jogossága is, hogy a felsőfokú tanulmányokat nem számítja be, hiszen az iskolákat elvégző nők (és férfiak) a társadalmi igények miatt végezték el azokat (a kurzusok arányát a társadalmi igények határozzák meg), ráadásul duplán bünteti őket a rendszer, hiszen nappali tanulmányaik alatt nem nagyon volt pénzkereseti forrásuk. A következő ellentmondásos pont (most nem is az igazságossága a fő kérdés, azzal kapcsolatban, hogy a hölgyek általában magasabb kort érnek meg), hogy a „nők 40”-nel nyugdíjba vonultak közül sokan tovább dolgoznak, gyakorlatilag dupla fizetéssel, ami egy rendszerhiba, visszaélés a törvény eredeti céljával, hiszen nem erre találták ki. (Arra szolgálna, hogy a nagymama otthon segítsen a családban, és ezzel ösztönözzék a gyermekvállalást, de erre a célra lenne való a nagyszülői GYES). Mivel nálunk a társadalmi etika és adótudatosság egyaránt fejletlen, ezért előfordul, hogy az általános iskolát vagy középiskolát végzett szabályosan a képébe röhög a szakmájában a kora miatt kínlódó felsőfokú végzettségűnek (valamint azoknak, akik önhibájukon kívül időnként munkanélküliek voltak), nőnek és férfinak egyaránt, láttam pár ilyen esetet. A gyakorlati változás ezen a helyzeten persze nem egyszerű, hiszen a nyugdíjrendszer így is túlfeszített, és senki nem akarja még egyszer azt a helyzetet, ami a rendszerváltozás után történt, hogy pár év alatt kis túlzással a fél ország nyugdíjba ment, ami egyik oka volt annak, hogy szinte beszakadt az állami költségvetés.

A jó öregedés elsajátítása

Vannak nagyon is gyakorlatias szempontok, sőt tanácsok a jó öregedés elsajátítására és mindenkinek ajánlom, hogy kezdje el böngészni a netet ilyen jellegű témákra 50 év után, amikor a legtöbbünk munkabírása lassanként csökkenni kezd. Így például tanulj meg főzni egyszerűbb ételeket legalább, nagyon sokféle dolgot meg lehet tanulni még idősebb korban is, ami a család és a rokonság hasznára lehet. Fontos az is, hogy ne sokat panaszkodj, ami ha egyfajta szelepként szolgál is a feszültségek levezetésére, és néha indokolt is lehet, viszont a folytonosan panaszkodó embert senki nem szereti. Próbálj meg egészséges életmódot élni, erre jobban kell figyelni idősebb korban, kontrollvizsgálatokat is ajánlatos évente vagy pár évente végezni. A jó erőállapot, a kondíció fenntartásának a jelentősége szintén megnövekszik. A szellemi felfogóképességünk hanyatlásának lehetőség szerinti megelőzése szintén fontos lehet, erről is sok mindent lehet olvasni a neten. A nyugdíjba vonulás nem ritkán együtt járhat a szellemi inaktivitással, ami beszűkíti az ember felfogását, - bár egyes politikusok számára ez sajnos inkább lehetőségeket jelent mint problémát. Nagyon sok egyebet lehet még találni és hozzátenni mindehhez, az idősebb korban alapvetően az emberekkel foglalkozás, főként a gyereknevelésben való részvétel kaphat nagyobb szerepet, az addigi szakmai karrierhez képest.

A malthuziánus katasztrófa lehetősége

A Malthus-féle elv, hogy a társadalmak túlnépesedését a különféle háborúk, járványok és éhínségek gátolják meg, szerencsére az utóbbi évszázadokat tekintve már nem annyira érvényesült, - az emberi történelem nagy részében viszont igen. A mostani helyzet nem biztos, hogy mindig így marad, főként az éghajlatváltozás nyomán fellépő környezeti katasztrófák fenyegetése boríthatja fel, bár az előbb említett többi csapás is bekövetezhet pár évtizeden belül, ami rengeteg ember számára az egyik napról a másikra való puszta vegetálás szintjét hozná el. Az egészségügyi ráfordítások ettől függetlenül is egyre növekvő tendenciát mutatnak a társadalmak öregedésével, a COVID járvány terheit is a fiatalok fizették meg, és az egyre növekvő állami költségvetési hiányok is a jövő generációknak jelentenek majd nagyobb terheket.

Arról lenne szó tehát, hogy nem csak a fiatalok számára lenne szükséges egy karrier út kijelölése, hanem az idősödő emberek számára éppúgy, az ötvenöt és hetvenöt év közötti időszakra speciális munkalehetőségeket, hasznos tevékenységeket kell, hogy tudjon kínálni a társadalom, átgondolt és célzott programokkal (állam, önkormányzat, család, társadalmi szervezetek egyaránt). Az emberek ugyanis nem attól lesznek boldogabbak, hogy nyugdíjas korukban egész nap a tévét nézik, vagy különféle látszattevékenységeket végeznek, hanem a társadalom és a kis közösségek számára is értéket állítanak elő. Ami most folyik nyugdíj téren az nem más mint az emberi erőforrással való pazarlás, a képességek elvesztegetése. Létezik persze olyan is, hogy „jól megérdemelt pihenés”, de leginkább 75-80 éves kor fölött. Saját magam számára is megfogalmaztam azt a célt, hogy nem leszek kicsinyes járadékvadász, nem fogok bizonyos kor elérése után sem a nyugdíjra spekulálni, hanem hinni fogok abban, hogy mindig lesz számomra valamilyen hasznos és értékes munka.

Szélvihar és a politikai káosz jelei

1.Szelet vetettek, vihart aratnak

Általános tapasztalat, hogy ha valamilyen csoport agresszív stílust alkalmaz másokkal szemben, akkor az előbb-utóbb valamilyen módon visszaüt. Konkrétan a célszemélyek megelégelik és ténylegesen „visszaütnek” valamilyen formában, felveszik a kesztyűt. Valójában ez a helyzet az Európai Unió esetében is, amelynek politikai szervezeteit a magyar kormány eléggé sűrűn betámadja már évek óta. Habár az általunk (vagy talán inkább Orbánék által gyakorolt) kritikák időnként jogosak például a bevándorlás szabályzásával kapcsolatban, ez a fajta „külön utasság” (nem tudom, hogy mi a helyes jelző) már egy jó ideje a jogainkkal való visszaélés formáját ölti.

Ugyanez a helyzet a magyar ellenzék esetében, az agresszív kormánypárti propaganda, amely karaktergyilkosságokban is megnyilvánul, egy idő után megbosszulja magát, a drasztikus eszközöket az ellen oldalon levők is átveszik és visszafordítják a kormányra az általa sulykolt alapelveket. Bizony a rendszer nem mindig annyira családbarát vagy hívő keresztény, amennyire szeretne lenni vagy amilyennek mutatja magát.

Oda jutottunk, hogy elég komoly szélvihar alakult ki a közéletünkben, most már a kormány oldalon is tapasztalható némi káosz és tanácstalanság, nem csak a szétforgácsolódott ellenzék esetében.

2.Túlzott vagyoni koncentráció

Az elégedetlenség egyik úgynevezett „gyökér oka" a nagy vagyoni koncentráció, kevesen tudják, hogy habár az USA-t szokták fő példaként felhozni, hogy ott a felső 1% kezében mekkora vagyon koncentrálódik, a helyzet nálunk gyakorlatilag ugyanaz. A fő különbség, hogy a mi szuper gazdagjaink nemzetközi szinten nem olyan nagy halak mint az USA vagy más nagy országok dollármilliárdosai, a nagyságrendek eltérőek, az arányok nem annyira. A helyzet nálunk még inkább az mint az USA-ban, hogy egy viszonylag szűk kör jelenti a vagyoni elitet, és nagyon nehéz ebbe bekerülni, mert ez rokoni-ismeretségi alapon dől el.

A magyar elit vagyoni helyzete hasonló szintű a régi nagy földbirtokosok vagy a Horthy-rendszer arisztokráciájának szintjéhez, a politikai befolyást is beleértve. A probléma tehát nem az, hogy irigyek lennénk az újgazdag magyar NER elit vagyonára, hanem hogy a vagyonuk sokkal gyorsabban növekszik mint a magyar népességé (és akkor is nőtt, amikor a lakosságé csökkent), és még inkább az, hogy nem teljesítményalapon jöttek létre, emellett leuralják a politikai életet. Mindezt egybevetve a helyzet nálunk vagyoni téren rosszabb mint az USA esetében, akár a felső 1%-ot, akár a felső 10%-ot nézzük, és ugyanúgy mint az amerikaiaknak, a magyar átlagnak sincs gyakorlatilag semmilyen megtakarítása.

Orbán Viktor 2002-ben a híres műegyetemi beszédében mondta, hogy „Magyarország államformája nem részvénytársaság”, most viszont kiderülhet, hogy mégis az lesz belőle, ráadásul úgy, hogy a részvények nagy része néhány család kezében összpontosulhat. Ez egy klasszikus feudális struktúra egyébként, latin-amerikai stílusú rendszer hűbérurakkal és az őket kiszolgáló hűséges, jól megfizetett szolganépség hierarchiájával. Kérdés, hogy a társadalmi nyomás képes lesz-e ezen a tendencián változtatni. Az mindenesetre feltűnő, hogy a NER-ből kigolyózott bennfentesek egyre gyakrabban támadják be a rendszert.

3.Nem fejlődő magyar vállalatok tömege

A magyar gazdaság problémáit a német gazdaságra fogjuk, holott az igazság az, hogy habár a magyar exporton belül a német irány a legjelentősebb, de ez is csak 20%, inkább a magyar vállalatok azok, amik nem fejlődnek a megfelelő mértékben. A technikai fejlődés nem üti meg azt a szintet, a termelékenység nem nő olyan ütemben, ami versenyképessé tenné őket. Mindez eléggé közismert és számos iparágunkra jellemző, a mezőgazdaságtól és az élelmiszeripartól kezdve az építőiparon át a feldolgozóipar jó részében egyaránt. Ahol a járadékvadászat (EU forrásokhoz és kormánytámogatásokhoz való hozzáférés) áll az első helyen és a politikai kapcsolatok a másodikon, ott nincs elég nyomás a cégeken a fejlesztések érdekében. A világpiac pedig leköröz minket, ugyanazt a terméket olcsóbban, hasonló minőségben mások is tudják gyártani az EU-n kívüli országokban is.

4.Aki legjobban pusztítja a természetet az jár jól

Némi kitérő ugyan, mert ez inkább nemzetközi trend, de nálunk is érvényesül, hogy a természetet és a környezetet minél nagyobb mértékben pusztító cégek vannak a hierarchia csúcsán. Klasszikus közlegelők tragédiája nevű játszma ez, a legtöbb játékos túllegelteti a közlegelőket, hogy a másik tehenének ne jusson, bár végül az övé is éhen fog halni csak egy kicsit később. Igaz ez az olajvállalatokra, az acélt és betont nagy mennyiségben felhasználó beruházókra, a mezőgazdasági nagyüzemekre és így tovább, sorolhatnánk. Mi is igyekszünk olajhatalmakhoz dörgölőzni, vagy említhetnénk a MOL-t mint kiemelt állami céget is, de leginkább az energiatakarékosságra és a körforgásos gazdaságra történő átállás valódi programja az, ami hiányzik.

4.A semlegesség ideája?

Régi idea, hogy országunknak a nagy tömbök között semleges pozíciót kell betöltenie, aminek politikai és gazdasági hozadékai is lennének. Ebben valóban van ráció, bár igazán semleges politikát a magyar történelemben csak az Erdélyi Fejedelemség tudott vinni pár évtizeden keresztül. Kicsit érvényesült még ez az elv a Kádár-rendszer vége felé is, amikor nyitottunk nyugat felé. A korlátot most az jelenti, hogy az EU gazdasági és politikai rendszere milyen mértékben tűri el a semleges álláspontot, bár másoknak is vannak ilyen törekvései fű alatt, például az osztrákoknak, de jellemzően inkább az EU-n kívüli törököknek. Annak viszont nem látni hasznát, hogy olyan távoli közép-ázsiai országokkal kössünk szövetséget, amelyek gazdasági és politikai potenciálja is gyenge. Van egy olyan politikai szándék is, hogy az USA-tőkét kicseréljük kínaira, ez látható folyamat, bár az ebből várható hasznok nagyon homályosak.

5.Diktatúrát akar a szélsőjobb?

Az nyilvánvaló, hogy a magyar kormányban is jelenlevő szélsőjobbos irányzat az, ami a de fakto diktatúra híve - más országokban is így van ez egyébként, a mérsékelt konzervatívok mind demokraták, a mély történelmi és társadalmi hagyományokig visszanyúló radikálisok viszont szívük szerint valamiféle feudális vonásokat hordozó, katonás diktatúrában szeretnének élni. Van egy elég széles társadalmi réteg mindenhol, leginkább az alsó-középosztályba tartozók alkotják, akik merev határt szeretnének húzni lefelé, hogy a biztonságuk meglegyen, cserébe elengednék az elitek ellenőrzésének jogát, ebből állna az ő társadalmi szerződésük. Kasztrendszerre épülő társadalomról van szó, ahol nincs átjárhatóság, az egyes kasztoknak nem csak a lehetőségei, de még a jogai is teljesen különbözők lennének.

A magyar társadalom nagy többsége szerencsére nem fogadja el, hogy létezhetnek a jogrendszer felett álló kiváltságosok.

6.Fejlődési, érési folyamat?

Nem vagyok jós a tekintetben, hogy a mostani zavaros helyzetből (ami nem csak nálunk zavaros) milyen módon stabilizálódó rendszerek jönnek létre. Az Orbán-rendszer eddig még a konszolidációs lehetőségeit rendre kihagyta, folytatja a kultúrharcot és nyomást helyez bizonyos társadalmi csoportokra, folyamatosan mozgósít. Kialakulhat ebből egy természetes érési folyamat, ahol a növekvő társadalmi elégedetlenség elérheti, hogy akár a rendszer megboruljon, akár a természete változzon meg, konfrontáció helyett valós kompromisszumokon keresztül a társadalmat átfogó konszenzus révén. Mindenképpen szükséges lenne komoly személycserékre kulcsfontosságú posztokon és centralizáció helyett a hatalom valamilyen megosztására. A folytonos harc ugyanis egy idő után az agresszort is kimeríti, mindenki belefárad és belefásul.

Különös tendenciák a magyar gazdaságban

Nagyon ködös és nehezen értelmezhető, hogy mi történik a gazdaságban. Amit az állami alkalmazott szakértők írogatnak egymásnak, abból nagyon nehéz kibogozni a lényeget. Nyilvánvalóan félnek a politikailag kényes megállapításoktól, ezért először megfutják a tiszteletköreiket, visszamantrázva a kormányzati szólamokat mint „háborús infláció” és hasonlók, sőt ha vonalasabbak, akkor szidják egy kicsit a németeket és az USA-t is. Csak megnézem, hogy ki írta a cikket (milyen tisztséget tölt be az illető), ez alapján döntöm el, hogy érdemes-e alaposabban elolvasni, mert hogy a különféle állami vagy egyéb kormányközeli szakértők mit üzengetnek egymásnak a sorok között, annak a megfejtésére nincs időm. (Mondjuk a nem kormánypárti vagy ellenzékinek mondható szakértők közül is főleg az inkompetensebbek publikálnak gyakrabban.)

A másik dolog, hogy nagyon sok információ rejtve marad előlünk, például hogy merre mozognak a különféle pénzek, az állami vezetés szereti a beruházásokat „hadititoknak” minősíteni. Ezért aki nem bennfentes, azoknak valószínűleg nincs elég információja, az egyébként is agyonbonyolított, átláthatatlanná tett gazdasági rendszerünkben.

Én úgy látom a helyzetet, hogy a magyar gazdasági csoda jelenleg abban áll, hogy működik.

Annyira belterjesek nálunk a viták, hogy szóba sem kerül, hogy máshol milyen szabályzások vannak vagy mivel kísérleteztek. (Nem gazdasági téma, de itt van például az eutanázia: Más országokban hogyan szabályozzák? Ez egy segítő kérdés lenne a vitatkozók számára.)

Nyilván, ami nálunk történik az nem mind magyar sajátosság és sok olyasmi is van, ami nézőpont kérdése, hogy inkább pozitív vagy inkább negatív jelenség. Itt van például, ami feltűnő, hogy egy átlagos cégnél a fizikai munkakörök terhelése kevésbé csökkent szellemihez képest. Az automatizálás és gépesítés alig haladt előre, még mindig nagy arányt képvisel a manuális munka a legtöbb cégnél. A fizikaiak munkamennyisége nem változott, sőt még növekedhetett is a nagyobb adminisztrációs igény miatt.

Ezzel szemben a szellemiek az informatikai rendszerekben eléggé kényelmesen mozognak, mivel ezeket a rendszereket jó pár éve bevezette a legtöbb cég és az alkalmazottaknak volt idejük hozzászokni. A fiatalabb generációk, a „digitális bennszülöttek” számára a számítógépes munkavégzés általában gördülékeny is, emiatt az irodai munka termelékenysége talán még jobban növekedett mint a fizikai, ily módon az irodai terhelés csökkenhetett. A felelősséggel járó fizikai munkakörökben a bérek közelítése a szellemiekéhez szerintem természetes folyamat. Eljuthatunk oda, mint egyes skandináv országokban, hogy a nappali egyetemi végzettség anyagi értelemben véve a teljes életpályára vetítve adott esetekben ráfizetéses is lehet a fizikaihoz képest. (Különösen így van ez, ha diákhitelt kellett felvenni.)

Másik, amit sokan nem tudnak, hogy a versenyszférában nem működik ugyanaz mint az államiban, hogy a munkatapasztalattal arányosan emelkedik a fizetés. (Sőt, ötven éves kor után az emberek már alacsonyabb fizetéssel is beérik, az addiginál könnyebb munkakörben.) Most végre rájött az állam a pedagógusok esetében, hogy a kezdő tanárok fizetése mindenképpen kulcskérdés, és lehet mellette érvelni olyan módon is, hogy a fiatalok nagyobb munkabírása részben ellensúlyozhatja az idősebbek nagyobb tapasztalatát.

Megfigyelhető az a folyamat, ahogy az állam sorban igyekszik a magasabb fizetésekkel az alkalmazottainak a támogatását megnyerni. A sorrend valami ilyesmi volt: belügyesek, ügyészek, bírók, katonák, orvosok és most a tanárok vannak soron. Ezen a ponton már látszik, hogy az állami költségvetés elérte a határait, nem tud magasabb fizetéseket adni minden csoportnak (a tanárokét is az EU egészíti ki), persze ez jórészt amiatt is van, mert az állam nagyon sokat költ más célokra. (A nyugdíjkassza mellett az állam gazdasági tevékenysége az, ami viszi az ezermilliárdokat.) Van még nagyon sok olyan csoport, akik most lemaradtak, például a nővérek is ide tartoznak.

A nyugdíjakról akkor még nem is beszéltünk, hogy van ez, bár mindegy, hogy mit mondunk, mert a kormány még a különféle szakértők véleményét sem vette figyelembe a döntéseinél. Itt van például a „nők 40”, amikor egy 58 éves nő tovább dolgozhat és ugyanúgy kap nyugdíjat, ami szerintem a szabályzás erősen vitatható pontja, miközben 60-65 év közötti krónikusan beteg férfiak (vagy olyan nők, akik nappali szakon továbbtanultak) nem jogosultak nyugdíjra. Át kellene értékelni, hogy a nyugdíj mire való lenne és aki tud, az dolgozzon.

Az inflációs számok körüli káosszal visszaélnek azok a cégek, amik kvázi monopolhelyzetben vannak (vagy esetleg kartelleznek), mert ha a tavaly január 1.jei árszinthez viszonyítanának, akkor csak 5,5%-kal szabadna árat emelni, de az „éves átlagos inflációt” véve alapul 17,6%-kal fognak emelni. Az euróban számlázó cégek viszont rosszul járnak, mert ők nem nagyon tudnak árat emelni, az exportáló cégeken egyre fokozódik a nyomás. Egyik megoldás lehet erre a problémára a munkaerő leépítése, ami manapság csak amiatt nem olyan gyors mint régen, mert némelyik gyártócégnek fontos a jó hírneve is. Ellenben már a közszféra sem olyan biztos és kiszámítható már mint régen, ott is történnek időnként jelentős leépítések.

Az infláció tehát önmagát pörgeti és a magasabb bérszinteknek köszönhetően is visszaemelkedhet a piaci kereslet-kínálat szabályai alapján. Az államnak igazából nem jelent hátrányt a magasabb az infláció, ennek ilyenkor mindig az állampolgárok fizetik meg az árát. Magyarország egyébként az utóbbi egy-két évben megdrágult, nagyon sok mindennek az ár-érték aránya már nem annyira jó. Például házat építeni támogatások nélkül igen költséges, nem olcsóbb mint nyugaton, mivel az építőanyagok ára hasonló, viszont a munka termelékenysége általában gyengébb.

Nálunk szinte már csak az állam által támogatott esetekben maradnak a költségek alacsony szinten, nagyon sok tevékenység csak állami vagy EU pénzforrások révén lesz jövedelmező. Erre az egyik jó példa a mezőgazdaság, ahol valódi, elkötelezett módon végrehajtott zöldítés helyett jelenleg inkább zöldre festés megy. Senki nem törekszik valójában zöld átállásra, a koncepció csak a támogatások felvételére irányul, de eközben jelentős változások nem történnek.

Egyébként a magyar kormány gazdaságfejlesztése összességében nem mondható környezetbarátnak, mert a gazdasági növekedés erőltetése nem az, a nagyberuházások többsége sem az, és energiatakarékosságra való ösztönzésről se nagyon lehet beszélni.

Az árak nagyon kaotikusak, nem tudni mi valójában mibe kerül, például a gáz- vagy villanyszámlán önkényesen változtatják az energiaköltség és a különféle „egyéb” hálózati költségek arányát, nem beszélve arról, hogy a végső ár nem követi az energiaárak változását semmilyen módon. A magyar állam nagyon nagy játékos, nagyon sok szálat tart kézben és rengeteg adót szed be, főként egyes szolgáltató szférában dolgozó multi cégektől. Ha kormányközeli cég is benne van ebben a körben, akkor ő más területen kompenzációt kaphat ezért (lásd a MOL hulladék koncessziója vagy régebben ilyen volt az OTP SZÉP kártya). Másik taktika lehet például a pénzügyi területen, távközlésben vagy építőiparban a multik többségének elüldözése, hogy kormányközeli cégek kvázi monopolhelyzetbe kerüljenek és utána lehessen árat emelni. Ki fog ezekért fizetni? Hát a lakosság, ki más…

Amúgy mintha egy időutazás lenne az egész a rendszerváltás előtti korszakba, csak az ötéves tervek hiányoznak már, minden más megvan.

Akad még sok egyéb érdekes téma, ilyen például a külföldi munkavállalók alkalmazása, de nem kell mindenről véleményt mondani. Az ember egyébként is abban bízik, hogy amit írt azt nála okosabbak és tájékozottabbak is elolvassák.

Kivágta a fát maga alatt az értelmiség?

Zsákutcába vezethet minket az a folyamat, ahogyan az agyunk megpróbál megküzdeni az egyre több információval. Életünk felgyorsulásának folyamata több mint száz évvel ezelőtt kezdődött, akkoriban az emberek még mai szemmel nézve eléggé komótosan dolgozgattak, esetleg sétálgattak, beszélgettek vagy az idejük nagy részében csak hallgattak egymás társaságában. A beszédtempó mérhetően felgyorsult, a filmek tempója is jól láthatóan nőtt az utóbbi néhány évtizedben, a sportok esetében is igen látványos a változás. Az is jellemző ránk, hogy általában sietünk valahova, nagyon sok mindent próbálunk egy nap is elintézni.

Ezt a tempót már az iskolában felveszik a gyerekek, ahol a tananyag és a terhelés egyre nagyobb, ott is már versenyezni kell, és ez folytatódik a munkahelyeken is, a munkahelyi stressz fogalma például évszázadokkal ezelőtt még nem nagyon volt ismert. 

Mivel a több információ feldolgozása miatt az agyunk több energiát igényel, próbáljuk megtámogatni egészségesnek nem mondható cukrokkal és más gyorsan felszívódó szénhidrátokkal. Viszont a túl sok cukrot a véráramban a szervezetünk legtöbb sejtje az agyunkkal ellentétben nem képes közvetlenül felvenni, ezért a szervezetünk zsír formájában elraktározza. A különféle gyorskaják és tartósított élelmiszerek fogyasztása is ennek az életmódnak a része. Az alvással is igyekszünk takarékoskodni, ami hosszabb távon szintén megbosszulja magát.

Mindezek eredménye lehet a a koncentrálóképesség csökkenése már a fiataloknál, kiégettség érzése ötven éves kor fölött, a szinte járványszerű memóriaromlás a középkorúak körében (ami elsősorban a nem megfelelő táplálkozás következménye lehet), de alighanem az időskori demencia tünetek egy jó része is erre vezethető vissza. A tanultabb értelmiségi emberek, akik intenzívebb szellemi munkát végeznek talán nagyobb veszélyeknek vannak kitéve másokhoz képest. Tapasztalatom szerint a középfokú végzettségűek, akiknek a munkája mechanikusabb és kevés önálló döntést igényel, életük közepétől már többnyire boldogabbnak látszanak és energikusabbak is, mint a több felelősséggel járó munkát végző, agyukat különféle doppingszerekkel formában tartó felsőfokú végzettségűek. De például egy gázszerelő sem fog idősebb korában szakmai kiégésről panaszkodni, legfeljebb arról, hogy a munkabírása egy kicsit csökkent.

Nagyon érdekes, hogy a mobiltelefonokat és a közösségi médiát tartják sokan a fő bűnösnek, de ezek csak részei, eszközei az információ gyorsulási folyamatnak. Az a helyzet, hogy az információhiányról sokkal több a tapasztalat, de az emberi agyat túlterhelő túl sok információ jelenségének megértése még annyira új fejlemény, hogy szinte egy új fajta tudományos szemléletet igényelne. A tudományos területek is annyira széttagoltak és specializáltak lettek, hogy emiatt sem tudnak a legtöbb mai problémával megküzdeni, alapvetően hiányzik a megfelelő interdiszciplináris szemlélet vagy olyan az csapatok, amelyik különféle területen dolgozó kutatókból állnának.

Amikor a személyi számítógép technikailag már megvalósíthatóvá vált, sokan még butaságnak tartották, minek kellene egy ilyen az emberek otthonába. Sőt, még a tévével kezdődtek a dolgok, régen általában egy film volt a főműsoridőben az egyetlen csatornán, és másnap kérdezgették egymást az emberek, hogy „Láttad tegnap a filmet?” Csak igen és nem választ lehetett adni erre a kérdésre. Utána jött a sok tévé csatorna, majd a személyi számítógép, ezután az internet, a közösségi médiumok és az okostelefonok, mind egy-egy lépcső az információrobbanás eddig megállíthatatlan folyamatában. A tech-kütyük elterjedése csak a felszín, az okozatokhoz tartoznak, nem a problémák kiváltó okai, épp az újfajta igények miatt fejlesztették ezeket olyan gyorsan. Valójában csak egy versenyfutás eszközei, hiszen mostanáig legalábbis úgy gondoltuk, hogy mindig az van előnyben, aki több információval rendelkezik.

Az életünk is egyre bonyolultabbá vált, sok olyasmivel kell foglalkozni, amivel régebben nem: adóügyekkel és pénzügyekkel, különféle bürokratikus dolgokkal, a kocsi karbantartásával, elektromos kütyükkel kapcsolatos problémákkal, a házban levő kacatokkal, de egy nagyon jellemző elfoglaltság még a gyerekek napjának a szervezése is, a tanulásukat is beleértve. (Régen nem nagyon foglalkoztak a szülők a gyerekekkel napközben, legtöbbször csak robotoltak.) Sok példát lehetne hozni, akár még egy bevásárlás is jóval bonyolultabb lett, az is sok tucatnyi döntést igényel pár percen belül. (Régen csak elküldték a gyereket a boltba, hogy hozzon vajat és lisztet.)

Amit nyertünk mindezzel, hogy a munkateljesítményünk hosszabb időtávon nézve javult és a minőség terén is van fejlődés. Még az olyan szakmák esetében is így van ez, ahol a gépesítés nem játszik nagy szerepet, én például biztos vagyok benne, hogy a mai tanárok teljesítménye a nagy átlagot tekintve egyértelműen jobb, mint amilyen több évtizeddel ezelőtt volt. A magukat sikeresnek érző emberek számát persze mindez nem nagyon növelte, a kényelem és biztonság szintje az, ami sokat javult, de ennek jól láthatóan ára van. 

Az információrobbanás eredménye lehet az, hogy (a világegyetem tágulásának analógiájára) az emberek egyre távolabb kerülnek egymástól, egyre elszigeteltebbek lesznek, így jönnek létre az információ-buborékok is. A like-vadászat jelensége mutatja meg leginkább korunk emberének szomorú helyzetét. A közösségi médiumok használata sok esetben nem ad többet mint régebben különféle esti tévé sorozatok bámulása, az üresen pörgő agy elfoglaltságaként. Régen a tévét a szem rágógumijának nevezték, nem véletlenül, mostanában inkább a telefonunkra tapadunk rá, hasonló módon.

A fogyasztó-centrikus viselkedés alapvetően kívánatos, viszont a fogyasztó ma nem király, hanem egy olyan zsarnok, akit jól behúztak a csőbe és szinte teljes passzivitásba süllyed az információval való küzdésben. A nagy cégek nyilvánvalóan visszaélnek ezzel, de ezt a helyzetet a fogyasztót pátyolgató politika csak tovább rontja, az idiotizmus egyre nagyobb mértékű elfogadottsága és társadalmi normává válása miatt.

Elménk persze védekezik mindenféle módon, például úgy, hogy próbál néhány területet leegyszerűsíteni. Bármilyen terület lehet ez, a tudomány világa (lapos föld), vagy a társadalom is (gonosz összeesküvők vannak és mi vagyunk a jók). Amikor az ember elveszti a fonalat, akkor azt várhatja a vezetőtől, hogy „mondja ki a lényeget”, megnőttek az igények az egyszerűsítő ideológiák iránt. Egyetlen feltétele van csak annak, hogy a mese hihető legyen, hogy amit mondanak az nekünk tetsző dolgokból álljon. Itt a közösségi médium megint csak egy csatorna, egy eszköz, de a folyamat maga teljesen független attól, hogy az illetők használják-e vagy máshonnan tájékozódnak. Sokan eljutnak egy bizonyos pontig, amikor már teljesen szembefordulnak az információs társadalommal és radikalizálódnak. Általában egyszerű emberekről van szó, nem kimondottan intelligensekről (vagy éppen már az időskori demencia határán állókról), akik úgy érzik, hogy őket becsapták, csak éppen nem tudják megmondani, hogy kik és mikor.

A konzervatív felfogású értelmiségiek velük szemben egy jóval kisebb csoport, ők általában eléggé jól ráéreznek a mai problémák természetére (a liberálisokkal ellentétben, akiknek még vakfolt), és meg is tudják fogalmazni, hogy mi zavarja őket annyira, de nincs meg bennünk a tudományos szemlélet a dolgok mélyebb összefüggéseinek a meglátására. Emiatt a változtatásokra adott javaslataik többnyire eléggé kezdetleges szintűek. (Ilyen például az, hogy állami tulajdonba kell adni a Facebook-ot és az majd mindent megold.)

Bonyolult világunk egy ponton túl akár káoszba süllyedhet, szerintem létezhetnek olyan matematikai modellek, amik ezt előrejelzik, a klímaváltozási modellekhez némileg hasonló módon. Egy nagyon kaotikussá váló helyzetben olyan egymástól teljesen elszigetelten élő, bezárkózó kisközösségek jöhetnek megint létre, amelyek különféle törzsi hiedelmeket tartanak majd valósnak, ennek megvannak már az előjelei.

Másik megoldási irány, ha annak lehet nevezni, a gép és az ember még szorosabb szimbiózisa, az úgynevezett kiborg (gép-ember hibrid).

Civilizációnk válsága, esetleges zsákutcába kerülése talán arra vezethető leginkább vissza, hogy nem tudunk eleget az információ természetéről és a túl bőséges információ kezelésének módjairól.

 

A túlmisztifikált boldogság

Nagyon különleges, szinte nem létező dolognak tartjuk, ami valahol az ideák között lebeg, sőt magyar ember nem is mondja ki, hogy boldog, vagy ha mégis ezt teszi, akkor szinte elnézést kér érte a többiektől. Mintha sokfelé a boldogtalanság lenne a társadalmi norma, sőt ha ki akarom sarkítani, akkor csak a hülye lehet igazán boldog, már elnézést. A boldogság azonban nem valami ködös, távoli vagy akár gyerekes izé, hanem ha akarjuk (és mért ne akarnánk), akkor elég jól meg tudjuk mondani a mibenlétét.

 Tudományosan megközelíthető fogalom

 Olyannyira, hogy meg is közelítették, például a pozitív pszichológia is megtette ezt. A boldogság szintje mérhető, az összetevői (amiktől boldognak érezzük magunkat) megint elég jól leírhatók. Ha megkérdezzük az embereket, hogy ki mennyire boldog, akkor általában megmondják. Ami a legtávolabb van a boldogságtól az valószínűleg a depresszió (ami valójában egy agyi nihil állapot), a másik véglet pedig az eufória. A szélsőségek között ott az elégedettség, lazaság, jókedv, vidámság, nyugodt derű és hasonlók a pozitív tartományban, szomorúság, lehangoltság, közöny és társai a negatív irányban.

 Nem egyértelműen az élet célja

 A boldogság amiatt sem lehet cél, mert legfeljebb törekedni lehet ugyan rá, de tartósan nem nagyon lehet elérni épp azért, mert a hangulatunk sokféle külső tényező miatt gyakran változhat. (Sőt, az ősi sziú mondást idézve, egy atombomba az egész napodat tönkreteheti.) Akár egy nap során is sokféle helyzetbe kerülhetünk, amikben különböző mértékben lehetünk boldogok. A kutatások során mostanában kezd kiderülni, hogy életünk célja nem is annyira a boldogság mint inkább sok más dolog, például a tágabb értelemben vett sikeresség, lehet önkifejezés, de az is, hogy hasznosak legyünk vagy segítsünk másoknak, és mért ne lehetne akár olyasmi is, ami ezekbe a kategóriákba sem sorolható.

Érezzük is, hogy a „boldog akarok lenni” típusú kívánságokban van némi idiotizmus, kicsit olyan mint amikor a szépségkirálynők világbékét szeretnének. Egyébként általában igaz, hogy a szellemileg leépült ember sokkal boldogabb is lehet a saját kis világában mint aki küzködik a mindennapokban. A boldogság mint cél (felületes értelemben véve persze) lehet akár egy jó kis langyos valami, amiben az ember elevickél, megvan a kis biztonsága, és nem is akar kockáztatni semmit. Próbáljuk hát lehántani a boldogság szavunkról a naivitást, gyerekességet és az idiotizmust és gyakorlatiasan kezelni. Nem is lehet az a cél, hogy a „lehető legboldogabbak” legyünk, az ilyen verseny értelmetlen lenne, amire itt is érdemes törekednünk az az „eléggé jó” szintje.

A „boldogság” nem olyan mint a piros ulti, hogy semmi nem überelheti, mert az életünk nem egy kártyajáték, ahol egymást ütő lapok vannak, ez nem így működik. Itt van például a gyereknevelés, ami rövid távon lehet, hogy kevesebb boldogságot okoz számunkra mint az utazgatás és a szórakozás. Aki gyerekeket nevel nyilvánvalóan olyan céllal teszi, hogy adni akar másoknak, és vajon van-e benne olyan hátsó gondolat, hogy életének késői szakaszában ne legyen magányos? Ez érdekes kérdés, de én nem bonyolítanám túl a dolgot, szerintem nem vagyunk ennyire spekulatívak, a gyereknevelés nagyon is lehet alapból az önkifejezésünk egyik formája.

 Mi okoz boldogságot?

 A pozitív pszichológia alapján a boldogságnak legalább háromféle összetevője van, és ebből az egyik olyan, ami nem feltétlenül társas tevékenység. Az elmélyült cselekvésről van szó, vagy flow állapotról, ezt úgy találta meg Csíkszentmihályi Mihály, hogy random módon a nap folyamán felcsipogtatta a kérdést, hogy „Mennyire vagy most boldog?” Akik azt mondták, hogy nem érdeklik most őket az ilyen kérdések, és az idő múlásával sem törődtek, az ő esetükben egyértelmű volt a helyzet.

A boldogság másik két forrása már inkább közösségi jellegű, ilyen a pozitív érzelmek megélése is. Itt tudunk egy kicsit csalni szerencsére, mert törekedhetünk arra, hogy másokból is pozitív érzelmeket váltsunk ki (például társalgási témák megválasztásával), vagy a nap végén értékelhetjük azokat az eseményeket, amik pozitív érzelmeket váltottak ki belőlünk (hála gyakorlat). Itt van mindenképp egy döntési pont, hogy panaszkodni akarunk és sajnáltatni magunkat vagy megpróbálunk inkább valami mást.

A harmadik összetevő a tartalmas élet, amikor értelmes célokat és feladatokat tűzünk ki és van valamiféle hitünk is, ami a dolgok értelméről és egységéről szól. (Tágabb értelemben vett vallási tevékenységről van szó. Érdekes módon a vallások nem nagyon mondanak olyat, hogy boldognak kellene lennünk a Földön, ez egyfajta elvárásként inkább már a modern kor hozadéka.)

Mind a három tényező külön is működik, összeadódva még inkább növeli a boldogságunk szintjét, és teljesen egyéni, hogy kinek mi a fontosabb ezek közül.

 Boldogság és siker

 Kérdés, hogy azért akarunk sikeresek lenni, hogy boldogok legyünk? Ez egy olyan válasz lenne, mintha azért táplálkoznánk csupán, hogy jóllakjunk, holott a sikernek rengetegféle íze lehet, éppúgy mint az ételeknek. Ha a célunkat sikerül elérni, érezhetünk megkönnyebbülést, örömet, csalódottságot, ürességet és még sok minden mást is, előre nem jósolható meg, hogy mi mindent. Sikertelenség vagy részsiker esetén a negatív érzelmek kerülnek inkább túlsúlyba, de ezekben is lehet egy szemernyi boldogság. Nagyon lényeges, hogy ne a társadalomtól várjuk vagy ne elsősorban, hogy mi mit tartunk sikernek, mert ez olyan, mintha engedélyt szeretnénk kérni a boldogságra, holott ez szükségtelen. A társadalmi közeg egyébként is szeret nivellálni és azt is sugallni fogja, hogy ne törekedjünk egy adott szint fölé, mert aki „kiváló” az a közösségből való kiválását is kockáztatja. A sikerességet a saját cél kitűzéséhez kell viszonyítani (ne a konzumidióta társadalom mondja meg), a boldogság lehet a siker elérésének egy járulékos érzése.

 Az ember alapállapota

 Azt tudjuk jól, hogy a boldogság nem függ a sikerességtől, itt van például az időjárásunk, ami mostanában annyira változékonnyá vált, hogy egy adott napon belül is többféle természeti jelenségben gyönyörködhetünk. Feltéve persze, ha észrevesszük és nem rohanunk el mellette, megvan a nyitottságunk, és kicsit el tudjuk engedni a gondolataink pörgését. (A gondolat szavunkban a gond is benne van, nem véletlenül.) Többféle boldogsághormon is termelődik, nincs is kifejezett boldogságközpont az agyunkban, ellenben a stressznek, a negatív érzelmeknek vannak jól meghatározható központjai. Ha ezek a központok nem nagyon aktívak, akkor alapesetben is már boldognak érezhetjük magunkat. Ez egyéni sajátosság is, hogy kinek mennyire aktívan működik például az amygdala nevű agyi központja. Az alaphangulatunk között nyilvánvalóan nagy különbségek lehetnek, nem mindenki egyformán vidám természetű, nem tehetünk erről. Az is egyértelmű, hogy boldogságunk magas szintje se nagyon lehet tartós, mert nem fogunk tudni annyi hormont termelni, hogy nagyon sokáig fenn tudjuk tartani.

 Hogyan emelhető a boldogságunk szintje?

 Nyilván vannak olyan szerek, amik mesterségesen emelik fel, ezek az elektromos rövidzárakhoz hasonlíthatók, mivel közvetlenben dolgoznak hasznos munkavégzés nélkül, ezért hosszú távon mind nagyon károsak. (Drogok, alkohol, szerencsejáték és igen, még a paráznaság is, a sz ex túltolása.)

Az indirekt megközelítések már sokkal inkább jók lehetnek, ezek szinte kivétel nélkül az értelmes életről szólnak és hosszú távú hatásúak. A számomra ártalmas helyzeteket kerülnöm kell és megtalálnom azokat, ahol boldog vagyok, akár a kimondott vagy kimondatlan társadalmi elvárások ellenében is. (Ha tömegtermék-boldogságot akarok az olyan is lesz, nem tartós és nem is olyan minőségű mint a saját kis „kézműves-boldogságom”.)

Aztán vannak trükkök, elme technikák és gyakorlatok, amik segítenek, hogy napon belül egy kicsit emelni tudjuk a boldogságunk szintjét, vagy a nyugalmunkat helyreállítsuk.

Végül van a sok negatív érzelem és trauma, amit átélünk és ezeket fel kell dolgozni, ráadásul a háttérben sokaknál hatalmas szorongások és félelmek is rejlenek, és nekem igazából sejtelmem sincs, hogyan lehet ezeket feloldani, mert nem is nagyon van recept, bevett protokoll, amit használunk. (Mért ne lehetnének ilyenek egyébként?) Amik működhetnek: pszichoterápia lehet egyfajta oldószer, vallás gyakorlása esetleg egy másik, és közösségi tevékenység is sokat segíthet. Lehet egy olyan alapérzésünk, amit nem is tudunk eltitkolni és az alaphangot is megadja, mivel sötét és borongós alapra nehéz vidám képet festeni. A szorongásforrások, amik nyomasztanak minket egyébként elég könnyen beazonosíthatók saját magunk számára is, még ha nem is mindig tudjuk ezeket megfelelően kezelni. Mindezek ellenére a depis állapotok kivételével, (amikor az agyunk tudatos részén átmenetileg nem működik semmi) a boldogság valamilyen szintje elvileg még a nehéz helyzetekben is elérhető, sokaknak sikerül is, bár eléggé melós dolog.

Mindenesetre nem egy ködös és nehezen megfogható ideálról van szó, a boldogság nagyon is gyakorlatias valami, bár a képlet nyilvánvalóan sok tényezős és nem előre kiszámítható.

süti beállítások módosítása