Somerville fél hatkor kapta meg a tárgyalások eredménytelenségéről szóló jelentést Holland-tól. Ezzel elszállt minden remény a megegyezésre, és Somerville-nek nem maradt más lehetősége, mint hogy engedelmeskedik az Admiralitás utasításainak, vagy pedig hazatér és hadbíróság elé áll. Hajóit a kikötő felé fordította, hogy tüzelőállásba kerüljön, és felszállásra utasította az Ark Royal repülőgépeit is. A pozíciója nem volt a legjobb, hiszen az eredetileg tervezett északkeleti helyett északnyugati irányból kellett tüzet nyitnia, azonban már nem maradt ideje arra, hogy más helyzetbe vigye hajóit. Ilyen felállásból ugyan egérút nyílt a franciák előtt kelet felé, azonban a tengernagy továbbra sem hitte, hogy azok képesek lesznek elhagyni a kikötőt, már csak az aknák miatt sem.

Somerville így is nehezen szánta el magát a döntésre, és néhányan már azt hitték, egyáltalán nem is adja ki a tűzparancsot. Albert Briggs jelzőszolgálatos matróz így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Láttuk Somerville tengernagyot, amint ott áll, nagyon-nagyon komolyan. Nem akarta megtenni. Senki sem akarta megtenni. Aztán megszólalt: Rendben. Tüzet nyitni.”

Somerville 17.54-kor adta ki a tűzparancsot, 16 ezer méter távolságról. Elsőként a Resolution ágyúi nyitottak tüzet, majd rögtön utána a Valiant, és két perc múlva a Hood. A cirkálók a parti ütegeket lőtték, míg a rombolók nem vettek részt az ágyúzásban.

Az angol hadihajóknak nem kellett messze menniük, Mers el Kebir kikötője alig 440 km-re volt Gibraltártól, közvetlenül Oran mellett, melynek egyik külvárosa volt. A kikötő kiépítését a franciák még a XIX. század végén kezdték el, akkor még abból a megfontolásból, hogy innen a torpedónaszádok könnyen támadni tudják a Gibraltár környéki vizeken tartózkodó angol hajókat. Kezdetben csak a naszádok támaszpontjaként használták a kikötőt, a századforduló után azonban nagyobb szabású építkezésekbe fogtak, hogy a kikötő nagy hadihajók befogadására is alkalmas legyen. Mers el Kebir jelentősége igazából azonban csak a harmincas évek közepén értékelődött fel, amikor az addig barátinak tekinthető francia–olasz viszony kezdett ellenségessé válni. Ez nehéz helyzetbe hozta az addigi fő flottatámaszpontokat, Toulont és Bizertát, hiszen mindkettő az olasz területek közelében feküdt, tehát az olasz hadihajók és repülőgépek által könnyen támadhatók voltak. Már 1934-ben Mers el Kebirt jelölték ki a francia Földközi-tengeri Flotta fő támaszpontjává, ahová egy olaszok elleni háború esetén visszavonták volna a főerőket. 1936-ban nagyszabású építkezések kezdődtek, hogy a kikötőt erre a szerepre alkalmassá tegyék. Új dokkokat, mólókat, raktárakat építettek, jelentősen megerősítették a partvédelmet, illetve a kikötő légvédelmét, és a leglátványosabb beruházásként hozzákezdtek a széles, nyílt öblöt a tenger felől lezáró két nagy, összesen mintegy négy kilométer hosszú hullámtörő gát építéséhez.

A Franciaország és a tengelyhatalmak között Campiegne-ben megkötött fegyverszünet hivatalosan 1940 június 25-én, éjfél után 35 perccel lépett életbe. René Émile Godfroy tengernagy, az Alexandriában álló francia kötelék parancsnoka, ugyanekkor engedélyt kért az angoloktól a kikötő elhagyására, hogy a kapott parancsoknak megfelelően Bejrútba hajózzon flottájával. A britek megtagadták a kihajózási engedélyt. Közben az angol kormányhoz sorra érkeztek be a jelentések, hogy a korábbi kardcsörtető nyilatkozatok ellenére a francia gyarmati területek mindenhol elfogadják az új kormány fennhatóságát, s nincs törés Vichy és a gyarmatok között. A francia hadihajók szintén nem mutattak semmilyen hajlandóságot az angolokkal való további együttműködésre. Egyetlen francia hadihajó, a Narval tengeralattjáró állt csak át önként a britekhez.

"Nekünk a szabadság az, ha olyan hazát építhetünk magunknak, ahol nincs a fejünk fölött semmiféle háziúr."

 A szokásos gyakorlatnak megfelelően a szárazföldi és tengeri haderők parancsnokai a második világháború előestéjén megint arra készültek, hogy majd az előző háborút fogják újravívni, modernebb eszközökkel. A szárazföldön ismét elhúzódó állóháborúra készültek, és hogy ezúttal már rögtön az elején útját állják a németeknek, a francia–német határ teljes hosszában jól kiépített erődrendszert hoztak létre, abban bízva, a várható német támadást így már a határon fel tudják tartóztatni. Az ötmilliárd frankot felemésztő Maginot vonal modern erődrendszerének világszerte a csodájára jártak, ám e világcsoda nem nyújtott teljes védettséget, hiszen csupán a német határ mentén építették ki, s egy Belgiumon át történő átkaroló támadás ellen nem adott védelmet. A franciák természetesen gondoltak erre is, a Maginot vonalon le nem kötött erőik javát – illetve a támogatásukra érkező angol csapatokat – ezért északon állomásoztatták, és a védelemben számítottak a szintén kiváló hírnévnek örvendő belga erődrendszerre. A francia és a belga kormányok között már jóval a háború előtt megállapodás született a katonai együttműködésről egy német támadás esetén.

Amikor 1940 tavaszán a német csapatok valóban átlépték a belga határt, a francia–angol hadsereg azonnal benyomult Belgium területére, hogy az előzetes terveknek megfelelően közös erővel, még belga területen feltartóztassák a német előrenyomulást. Azzal azonban, hogy az északon állomásozó csapataikat előretolták Belgiumba, széles és gyengén védett rés nyílt köztük, és a Maginot vonal között. Ezt ők is felismerték, ám nem nyugtalankodtak miatta különösebben, mivel úgy gondolták, a német területek felől az Ardennek hegyvidékének sűrű erdőségei lehetetlenné teszik a nagyobb csapatmozgásokat.

A németek nem így gondolták. A belgiumi betörés valójában csupán megtévesztő hadművelet volt, mellyel ki akarták mozdítani állásaikból a szövetséges haderőt. Miután ez sikerült, saját főerőiket minden különösebb gond nélkül átvitték az Ardenneken, és a Sarlócsapás hadművelettel nagy ívben egészen a tengerig előrenyomulva bekerítették az egész szövetséges hadsereget.

Az első világháború sok minden más mellett olyan szempontból is kuriózum volt a korábbi európai háborúkhoz képest, hogy a felek nem voltak hajlandóak semmilyen kompromisszumra, és mindegyikük a „mindent vagy semmit” alapon játszott. A cél nem pusztán a győzelem volt, hanem a totális győzelem, az ellenség teljes megsemmisítése. Ennek a célnak minden mást alárendeltek, legelőször is a józan észt. A végkimerülésig folytatott háború végén a győztesek maguk is éppen csak egy lépésre voltak attól a szakadéktól, melybe a vesztes Németországot beletaszították. Gyakorlatilag az egész kontinens összeomlott, és ebből a bukásból azóta sem tért magához.

A papíron győztes Franciaország szintén a csőd szélén állva került ki a háborúból, ráadásul „győzelmével” gyakorlatilag nem nyert semmit. Ezért a semmit sem érő győzelemért viszont elképesztő árat fizetett. A francia háborús költségek majdnem 160 milliárd frankra rúgtak, melynek harmadát hadikötvényekből, másik harmadát pedig kölcsönökből fedezték. A hadikiadások fedezése érdekében az adókat az egekbe emelték, és újakat vezettek be. (1916-ban például a jövedelemadót.) A fedezetlen bankjegykibocsátások miatt az infláció magasra szökött, az árak átlagban háromszorosra nőttek. A frank értéke már a háború alatt a felére esett, és később csak még tovább csökkent. Míg 1914-ben 25 frank ért egy angol fontot, addig 1926-ban már 243. A forgalomban levő bankjegyek és pénzérmék összértéke 1914-ben hat milliárd frankot tett ki, 1920-ban 38 milliárdot. Az arany és a valuta a háború alatt kiáramlott az országból, a tőke külföldre menekült. A francia gazdaság a háború során külföldi piacai nagy részét elvesztette. Ezeket már a háború alatt nagyrészt amerikai, illetve Ázsiában japán cégek foglalták el.

A háborús pusztítások tovább tetézték a gondokat. A francia emberveszteség meghaladta az 1,3 millió főt, a részben vagy egészben munkaképtelen rokkantak száma pedig a 3 milliót. Az óriási emberveszteségek következtében a háború után nyomasztó munkaerőhiány alakult ki.

A Medway-i rajtaütés után a holland flotta szoros blokádot tartott fenn a Temze torkolatban és a Csatornán, s várták, hogy az angolok végre aláírják a békeszerződést. Erre azonban még mindig nem került sor, II. Károly makacsul tovább húzta az időt, talán még mindig abban bízva, a franciákat maga mellé állítva folytatni tudja a háborút. A hollandok végül úgy döntöttek, az angolok meggyőzése érdekében újabb támadásokat indítanak a brit partok ellen. A Temzén felhajózni túl kockázatosnak ígérkezett, csakúgy mint a nagy angol kikötők, Portsmouth vagy Plymouth elleni támadás. A kisebb part menti városok és falvak elleni támadások nem kecsegtettek olyan eredményekkel, amik a kívánt meggyőző erővel jártak volna. Június során ugyan a hollandok több ilyen kisebb partraszálló hadműveletet hajtottak végre, de nem stratégiai előnyöket kívántak szerezni velük, hanem csak a hajók készleteit akarták felfrissíteni a parton „beszerzett” friss élelmiszerrel. De Witt javasolta, hogy a flotta a keleti part kevéssé védett kikötővárosai ellen indítson támadásokat, és ott a Terschelling-i rajtaütés mintájára kisebb pusztításokat hajtsanak végre, Ruyter azonban hevesen tiltakozott az elképzelés ellen. A tengernagy úgy vélte, az ilyen támadásokkal ugyanolyan felháborodást váltanának ki, mint az angolok Schelling felégetésével, és ez nem felgyorsítaná a háború befejezését, hanem éppen ellenkezőleg, felszítaná az angol harci kedvet. Witt kénytelen volt elismerni az érvelés helytállóságát, és elvetették az ilyen támadások ötletét is.

Az 1666-os év második felének legfontosabb eseményei nem a tengeren, hanem a szárazföldön, az angol hátországban zajlottak. 1666 szeptember 12-én, alig három héttel a Terschelling elleni támadás után, nagy tűzvész tört ki Londonban. A lángok az egyik királyi pékség kemencéjéből csaptak ki, ahol előző este nem oltották el rendesen a tüzet. A zsúfolt belvárosban, a nagyrészt faépítésű házak között az erős keleti szél által szított tűz nagyon gyorsan terjedt, megfékezésére csak az első órákban volt esély, amit viszont elszalasztottak a polgármester tehetetlensége miatt, aki nem hozta meg időben a megfelelő intézkedéseket. Másnapra a tűz már elharapózott az egész belvárosban, eloltani már nem lehetett, csak próbálni megállítani a továbbterjedését. A polgármester alkalmatlanságát látva II. Károly maga vette át a város vezetését, és a tűz elleni védekezés irányításával öccsét, Jakabot bízta meg. Károly és Jakab maguk is részt vettek a tűz oltásában, és ez a részvétel nem pusztán csak jelképes volt, a krónikák szerint maguk is beálltak a tűzoltók közé, hordták a vizet, és segítettek bontani a házakat.

A korabeli eszközökkel azonban egy ekkora tűz eloltása, vagy akárcsak visszaszorítása lehetetlen feladat volt, a város három napon át égett, és a tüzet csak akkor sikerült megfékezni, amikor a szél elállt. Gyakorlatilag a teljes belváros elpusztult, több mint 13 ezer ház égett le, a kárt tízmillió fontra becsülték. A tűzben hivatalosan csak hat ember vesztette életét, ám akkor valójában senki nem is próbálkozott a tényleges emberveszteség megállapításával. Erre vonatkozóan csak utólagos becslések vannak, melyek több százra, vagy néhány ezerre teszik a feltételezhető áldozatok számát. A tűzvész után George Monck-ot nevezték ki London kormányzójává, a város újjáépítését a következő években ő irányította. Miután Monck ismét elhagyta a flottát, a főparancsnoki tisztség egy személyben Rupertre szállt át.

A Négynapos Csata nem volt döntő győzelem, de mégis nagy lelkesedést váltott ki Hollandiában. Az előző háború végének vereségei és Lowestoft után végre a hollandoknak is sikerült a tengeren lealázni a briteket. Az angol flotta súlyos veszteségeket szenvedett, és úgy hitték, hónapokig nem lesz harcképes állapotban, ami a holland haditengerészet számára erre az időre szinte szabad kezet biztosított volna a Csatornán és az Északi-tengeren. A holland miniszterelnök, Johan de Witt, úgy gondolta, ki kell használni ezt az időt arra, hogy olyan csapást mérjenek az angolokra, ami egyben el is dönti a háborút. A holland flotta három héttel az ütközet után már ismét teljesen hadra fogható állapotban volt, és De Witt azzal az utasítással küldte ki őket a tengerre, csatlakozzanak a francia flottához, és az angol kikötőket blokád alá fogva kényszerítsék ütközet vállalására a brit haditengerészetet.

Nem kell emlékeztetni rá, magam is tudom, hogy ez a téma szerepelt már egyszer a lapon. Akkor a Dékány könyvek irritálóbb ostobaságait taglaló sorozatban került szóba Gerbault élettörténete. A poszt átírt változata később megjelent a „Vitorlázás” magazinban is, és most ennek a tovább bővített verzióját teszem itt ismét közzé. Gerbault története szerintem megér még egy posztot, különösen hogy az elsőhöz képest több információval, és részletesebben ismertetném a vitorlázás történetének ezt a jelentős, és egyedi figuráját. A legújabb hosszú sorozatban kis pauzát tartva könnyed – bár nem igazán vidám – kis ünnepi olvasmányként ajánlanám a nyájas olvasók figyelmébe ezt a történetet.