A történet a vietnámi háború után kezdődik. Van egy átlagos amerikai család: anya, a háborúból visszatért apa és a tizenéves lányuk. Az apa nemcsak harcolt a háborúban, hanem fogságba is esett, így visszatérte után mindenféle pszichés baja van. Legalábbis erre fogja az anya a veszekedéseket, hogy nem dolgozik és mindenféle egyéb problémákat. 

Aztán az apa megörököl egy házat kis földdel Alaszkában, eladják mindenüket és felkerekednek, hogy oda költözzenek. A ház és a környéke iszonyatosan elhanyagolt, de kemény munkával és a helyiek segítségével lakhatóvá teszik. A környék leírása meseszép az erdőkkel, hegyekkel, tóval, a hangulatos kis településsel. Majdnem csak kedvem támadt megnézni közelebbről. 

Nagyon érdekes, ahogy a szerző leírja az alaszkai életet, ami a mai napig nagyon kemény és kihívásokkal teli. A nyár szinte azzal telik, hogy elegendő élelmet tároljanak a télre, a tél pedig szimplán túlélésről szól. A kis közösség nagyon összetartó, mindenben segítik egymást, hiszen pontosan tudják, hogy csak így tudják túlélni a zord körülményeket. Ennek ellenére, a történet végén szereplő megoldás, miszerint egy-két telefonnal el lehet intézni bármit, még akkor is, ha az törvénybeütköző, kicsit hihetetlen nekem. 

A karakterek nagyon jók. A történetet a tizenéves lány meséli el. Az apuka figurája - annak ellenére, hogy utálatos egy alak - nagyon jól megírt. A mellékszereplők is igazi hús-vér emberek voltak, akik hozzáadtak valamit a történethez. Az anyuka... Igen, tudom, hogy a családi erőszakok esetében a bántalmazott fél sokszor saját magát hibáztatja a másik viselkedéséért, vagy éppen mentségeket keres, de azért ez nekem egy kicsit sok volt, amit ez a nő lenyelt. A másik karakter, akivel nem voltam teljesen megelégedve a lány szerelme. Ez a fiú túl tökéletes volt, és mintha sajnálta volna az írónő, hogy igazán katasztrofális dolog történjen vele, visszaírta a történetbe, ami megint csak nagyon sántított nekem. 

Ezektől eltekintve egy nagyon jól megírt, érdekes és szórakoztató könyv. 

Akkor is esett, amikor a kutyával kint voltunk sétálni, de csak csendesen. Még az esőkabátomat se kellett elővennem az erdőben, mert a levelek felfogták a vizet. Szeretem, ahogy hallani, hogy esik, de gyakorlatilag a lombok miatt teljesen szárazon végig lehet sétálni a szokásos kört.

Napközben is többször esett, így aztán nem lehetett kiteregetni a ruhákat. Pedig olyan jó volt eddig, hogy ágyhúzás után csak kiraktam az ágyneműt, aztán pikk-pakk megszáradt minden.

Ma apuka itthonról dolgozott, úgy látszik, betartja, hogy csak heti kétszer megy be Londonba.

Nem mostanában volt, de mivel kezembe kerültek a koncert fotói, gondoltam, mesélek róla. 

Először is a helyszín: O2 aréna kint Greenwichben. Nos, a hely egy város a városban. Van ugyanis maga a stadion, amiből kívülről csak a fura, leginkább sátortetőre emlékeztető valami látszik, de igazából ez nem csak maga a stadion. A tulajdonképpeni stadion körül ugyanis mindenféle egyéb létesítmények vannak: rengeteg és mindenfajta kajálda, üzletek, mozi mindez sétányszerűen elrendezve a stadion körül. Inkább az volt az érzésem, mintha egy hatalmas bevásárlóközpontba csöppentem volna, amikor megérkeztem. Aztán, ha az ember átverekedte magát az üzleteken és mindenféle kaja helyeken, akkor következtek a biztonságiak, akik igen alaposan áttúrták mindenki táskáját (szóvá sem tették a fényképezőgépemet), illetve azzal a bizonyos ketyerével, amivel a reptereken is leellenőrzik az embert, megnézték magát a belépnivágyót is, hogy nem cipel-e magával valami oda nem illőt. De ugyanígy elvették a kaját és az összes innivalót is, merthogy azokat sem lehetett bevinni.

Ezek után végre megérkeztem a stadion előcsarnokába, ahol ismételten mindenféle enni, innivalót kínáló helyek voltak. Vettem magamnak csillagászati áron egy félliteres colát (akciósan a Sainsburyben kettő darab két literes colát veszek ennyiért...), aminek a tetejét elvették. Megkérdeztem, hogy nem kaphatnám vissza? Nem akartam egyszerre meginni és gondoltam, azért csak jobb lenne lezárva. Nem, volt a válasz, merthogy néhány éve valami barom a kiürült és kupakkal lezárt palackkal megdobta David Bowie-t és csaknem kiverte a szemét. Azóta az ember vehet magának palackos üdítőt, csak elveszik a kupakját. OK...

Ezek után megkerestem a helyemet. Három igen méretes helyi mellé szólt a jegyem. Kicsit "csodálkoztam", hogy elférnek a három helyen ilyen szélességgel, de hát...

A nézőtér meglehetősen foghíjas volt még ekkor. Egy DJ el kezdett valami rémséges zenét játszani. Láthatóan senkinek nem tetszett, amit művelt, szóval leginkább magát szórakoztatta. Én mindig azt hittem, hogy a DJ-nek az a feladata, hogy felhangolja a közönséget a tényleges előadásra. Két ismert számot lejátszott, a nézők vevők is voltak rá, néhányan lent, a színpad mellett rögtön táncraperdültek, de aztán a DJ visszatért a rémséges dobzenére, mire a nézők is abbahagyták a táncot és inkább egymással társalogtak. Szóval a DJ remekül elszórakoztatta magát, miközben szép lassan érkeztek a nézők. Szerencsére az előttem lévő sorokba senki nem jött (szerintem ez a néhány hely maradt csak szabadon az egész épületben), így tökéletes volt a rálátásom mindenre. A DJ valószínűleg akkor lopta be magát leginkább a nézők szívébe, amikor sejtelmesen beledörmögte a mikrofonba: The Queen is in the building (A királynő - merthogy csak szimplán így hívják őt itt - már az épületben van). Na, erre mindjárt volt ováció és még több néző foglalta el a helyét. Aztán jött egy csajszi a színpadra és integetett a jóembernek, hogy hagyja abba, amit művel. Erre ő csak tovább nyomta a rémséges zenéjét, majd miután másodszor is szólt a csajszi neki, hogy húzzon már, akkor végre elköszönt. Kihurcolták a motyóját, aztán elsötétült minden néhány percre.

És akkor háromnegyed kilenckor feldübörgött az Iconic szám. Egy hatalmas kivetítőn mindenféle képeket vágtak be Madonnáról, majd a kivetítő elsötétült és szépen lefeküdt a színpadra. Mint kiderült a kivető gyakorlatilag a színpad padlózatának része. Később is vagy szimplán a színpad padlójaként használták vagy ismét felemelkedett, hogy kivetítőként funkcionáljon.

Miután a kivetítő "lefeküdt", megjelentek a leginkább japán harcosokhoz hasonló kosztümöt viselő táncosok kezükben alabárdszerű valamivel miközben néhányan betoltak egy pódiumot. Erre ereszkedett alá aztán Madonna a ketrecben.

Mindjárt az elején Madonna bemutatott egy bravúrt, fejjel lefelé ugyanis fellógatták az egyik keresztben tartott alabárdra, és miközben így cipelték, énekelt. Aztán persze leszedték és táncolt a táncosokkal egy jót, majd folytatta a táncot a következő számban is. Aztán egy kis szusszanásnyi idő következett, egy szál gitárral állt a kifutó közepén és elénekelte a felturbósított Burning Up-ot. Utána egy kicsit eltüntették őt, hogy átöltözzön.

Reggel apuka mondta, hogy jövő hétfőre nem sikerült kaja kiszállítási időpontot foglalnia. Mint kiderült, még mindig éjfél környékén fel kell kelnie, hogy időpontot tudjon foglalni. Csak a click and collect variációnál tudott időpontot foglalni. Ez azt jelenti, hogy neki kell majd elmennie (vagy nekem?) és begyűjteni a kaját, amit rendelünk. Szóval ez, hogy még mindig éjszaka kell a következő hétre időpontot foglalnia, még mindig azt jelenti, hogy az emberek többsége nem elmegy a boltba vásárolni, hanem változatlanul online rendeli meg a kaját. Nem mellékesen a tonhalkonzerv és a liszt megint hiánycikk.

A reggeli sétát simán megúsztuk eső nélkül a kutyával, de nem sokkal hazaérkezésünk után kitört a vihar. Volt villámlás, dörgés a kutya meg úgy remegett, mint a kocsonya félelmében. A nagyobbik gyerek ott ült mellette és próbálta őt vigasztalni, nem sok sikerrel. Jó kis zuhi volt, utána párás volt a levegő és pillanatok alatt felszáradt minden.

Ma érkezett a suliból ismét egy emil, hogy hogyan is lesz a következő hét. Mivel továbbra is bubble-okban lesznek a gyerkőcök, ezért sajnos egyszerre nem lehet az összes gyerek a suliban. Éppen ezért a hatodik évfolyamot is, amibe a gyerkőc jár, két részre osztják és vagy délelőtt vagy délután fog járni a gyerkőc suliba. A pontos időbeosztást később küldik majd el. A lényeg, hogy jövő héttől a gyerek csak félnapig lesz suliban. Mit ne mondjak, nem nagyon örülök neki. Apuka megjegyezte, hogy akkor ő most fizethet fél tandíjat, hiszen a gyerek csak félnapig lesz suliban? A kérdés teljesen jogos. A reggeli időszak 9-től fél 1-ig fog tartani, a délutáni 12.30-tól 16.10-ig. Ez igen érdekes lesz. Ez magyarul azt jelenti, hogy minden nap csak kb. 3 órájuk lesz. Azt hiszem, megint vissza kell majd térni az itthoni tanuláshoz, hogy egyáltalán valami megmaradjon a gyerek fejében. Hurrá! 🙁

Apukának úgy mellékesen megjegyeztem, hogy mi a fenét fogunk csinálni a két gyerekkel, ha kitör a tényleges szünet? Sehova nem lehet menni, változatlanul minden be van zárva, úgyhogy javasoltam, hogy esetleg félnapig változatlanul tanulhatnának. Azt mondta, nem rossz ötlet, azt ő is el akarja kerülni, hogy egész nap a tévét nézzék.

A kiállítás plakátján Vivien Leigh van Titániaként, így aztán nem volt kérdés, hogy ezt a kiállítást meg "kell" néznem. Azért persze meglepett, hogy őt választották, merthogy ugyebár hites ura, Laurence Olivier volt a nagy Shakespeare színész.

A kiállítás a British Library galériájában van. Mindjárt az épületnél hatalmas plakáton fogadott Vivien és a könyvtár aulájában is volt egy hatalmas plakát róla.

Sajnos odabent nem lehetett fényképezni, pedig volt egy-két kiállított tárgy, amit szívesen megörökítettem volna. A legelső teremben magáról Shakespeare-ről volt szó, az életéről, családjáról. Kiállítottak egy első kiadású Shakespeare kötetet - szép, termetes jószág, illetve egy Shakespeare által írt eredeti kézirat egy oldalát - egyetlen szót sem tudtam kibetűzni a macskakaparásból.

A kiállítás nem csak magáról Shakespeare-ről szólt, hanem a műveiről, azokat hogyan fogadták a saját korában, illetve a későbbi korokban. Természetesen szó volt a Globe-ról, hol építették, hogyan építették és volt két alapító levél is, amin ott virított Shakespeare 6 eredeti aláírásából kettő. Csakhogy akkor még nem Shakespeare-ként írta le a nevét, hanem rövidebben és megmondom őszintén, hogy én hiába bogarásztam az aláírásokat, bizony nem találtam meg az övét. De hát az okosok szerint ott van az övé, hát higgyük el nekik.

Shakespeare korában minden szerepet férfiak játszottak, 1660-ban fordult elő először, hogy egy női szerepet nő játszott. Erről is volt néhány szó, hogy hogyan fogadták ezt az újdonságot, illetve mikortól terjedt el az, hogy nők is szerepeltek a színpadon.

Az egyik vitrinben Shakespeare kötetek voltak különböző nyelvre lefordítva. Az, hogy volt kínai meg japán, vagy lengyel és cseh nem lepett meg, de a mongol és a bengáli... Mi több, kiderült, hogy már a 17. század végén Dél-Afrikában tartottak Shakespeare előadást a helyi törzsek vezetőinek. Arról nem írtak, hogy hogyan fogadták ezt a helybéliek.

Othello  kapcsán volt egy összeállítás a fekete színészekről. Itt volt egy fotó Laurence Olivier-ről, de semmi több róla. Az viszont érdekes, hogy 1807-ben játszotta először a mórt fekete bőrű színész. Addig kizárólag feketére festett fehér bőrű színész játszotta a szerepet.

Egy másik teremben kiállították Vivien Leigh Lady Macbeth ruháját. Mindjárt egy kis történetet is meséltek hozzá, miszerint a darabban egyre sötétebb és sötétebb kosztümöket viselt. A ruha egyébként nagyon szép, mélyzöld színű, aranycsillogással és a szegélyén piros díszítéssel. Arról is írtak, hogy Vivien milyen nagyszerű Lady Macbeth volt (azt viszont meg sem említették, hogy hites ura volt Macbeth).

Azért nem hagyták teljesen figyelmen kívül Laurence Olivier-t, egy tárlóban az V. Henrik filmjének készítéséről mutattak be fotókat. Meglepett, hogy nem a Hamletet választották, merthogy azért ütötték lovaggá. Mi több Olivier Hamlet filmjét csak úgy említették meg, hogy az indiaiak az alapján készítették el a saját Hamlet filmjüket. Az indiaiak egyébként több Shakespeare adaptációt készítettek, a Vízkeresztből egy egészen fura verziót: az ikrek indiaiak voltak, Orsino fekete volt, Olivia pedig fehér - szóval az egész darabot valamiféle rasszista színezettel töltötték meg. Hm... Nem biztos, hogy meg akarnám nézni ezt.

Kiállították azt az eredeti emberi koponyát, amit Sarah Bernard használt, amikor Hamletet játszotta (kicsit foghíjas a jószág). Érdekesség, hogy a koponyát Victor Hugótól kapta.

Egy másik tárlóban ismét egy Vivien ereklye volt: az a fejdísz, amit Titániaként viselt (a kiállítás plakátján látható fotón is ezt viseli).

Volt egy érdekes táblázat is a Shakespeare színművek halottainak számáról. Verhetetlenül a Titus Andronicus az első a 16 halottjával. Ha már Titus, akkor ismét Vivien. Kiállítottak egy fotót róla, mint Lavinia és ennek kapcsán elemezték, hogy az idők folyamán milyen Lavinia jelmezeket terveztek. Az övé egy hatalmas lepelszerű valami volt a kezénél vörös leplekkel, amik a levágott kezét szimbolizálták.

Aztán volt egy rövid bemutató egy 2012-es Globe színházbeli darabból. Akkor a Vízkeresztet hagyományos módon dolgozták fel, vagyis a női szerepeket is férfiak játszották. Azt a részt mutatták be, amikor Malvolio megjelenik a sárga harisnyájában Olivia előtt. Valami fergetegesen jó volt! Ennek a feldolgozásnak is kiállították néhány kosztümjét: az ikrek ruháit, illetve Olivia ruháját.

Volt még egy tárló Richard Burton Hamletjéről és aztán ezzel vége is volt a kiállításnak. A shopban mindenféle ereklyéket lehetett beszerezni: volt ott Shakespeare filmplakát, könyvjelző egy nagyon szép kiállítású könyv a kiállításról csillagászati áron (50 font volt a keménykötésű, 25 a papírkötésű változat, én aztán itthon megrendeltem 12-ért az amazonon), aki akart még fekete koponyát is vehetett.

Ami engem nagyon meglepett, hogy Laurence Olivier-t mintha hanyagolták volna. Annak idején őt tartották a legnagyobb Shakespeare színésznek és ezt meg sem említették. Mi több félistenként tisztelik őt, de mintha veszített volna ebből a pozícióból. Amin persze nem csodálkozok. Tényleg jó színész volt, és egyes filmekben kimondottan brillírozott, de szerintem a nagy többségében elég modorosan és színtelenül játszott. Jó volt látni, hogy Vivien Leight, akit saját korában nem annyira tartottak nagy színésznőnek, inkább elismerik ma, hiszen sokkal élvezetesebb a játéka. 

Reggel anyuka elment tornázni. Az a konditerem, ahova a nagyobbik lány járt, kitalált egy újfajta mozgáslehetőséget. Az órát a szabadban tartják, a távolságot betartva és ott tornáznak. Anyuka kicsit szemrehányóan közölte, hogyhát az edző mondta neki, hogy megérti, miért akar járni. 😉 Na, ja. Anyuka is felszedett a fenekére néhány kilót. De látványosan ám! 😄

Miután elvittem a kicsit a suliba, egy jó nagyot sétáltunk a kutyával. A végére rendesen elfáradt, csak lihegve kullogott mögöttem. Nagyon öregszik! Miután hazaértünk, egész nap csak aludt.

A nagy matekkal kínlódott - hát nem csodálom! Valami egészen rémes szörnyűség felett ült fél napon keresztül. Tegnap este érkezett egy könyv - iszony vastag, kézifegyvernek is beillő jószág - abban nem csak példák vannak, hanem magyarázatok is. Nem tudom, mennyire volt segítségére a dolog, mindenesetre elég elkeseredett képet vágott.

Apuka ma bement dolgozni. Később indult, hogy elkerülje a csúcsot, bár nem tudom, hogy jelen pillanatban van-e olyan, hogy csúcs. A vonaton megint szinte senki nem volt és nem csak az itteni, de a londoni vasútállomás is teljesen kihalt volt. Annak ellenére, hogy hivatalosan tegnaptól a boltok nyitva lehetnek, ahogy írtam, azt mondta, hogy az irodája környékén változatlanul minden be volt zárva és változatlanul minden kihalt. Azt mondta, szerinte ez azért is van, mert a környéken csupa olyan iroda van, amelynek alkalmazottjai simán dolgozhatnak otthonról.

Ma érkezett egy levél a suliból, hogy hétfőtől a többi évfolyam is visszamegy, de továbbra is megpróbálják betartani a bubble szisztémát, hogy el legyenek különítve a gyerkőcök. Na, ez érdekes lesz, hogy fogják tudni megvalósítani!

A Jermy Street Theater a Green Park közelében található egy csendes kis mellékutcában. Maga a színház is nagyon kicsi. Olyannyira, hogy elsőre nem is találtam meg a bejáratát, egy cipős bolt eladójától kellett megkérdeznem. Majdnem az üzlettel szemben volt a bejárat, de valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki nem találta ezt meg, merthogy az eladó nevetve mondta, hogy nagyon "elbújt".

Mint kiderült, pinceszínház, ugyanis egy lépcső vezetett lefelé. A nézőtér kb. 6 sorból állhatott, egy-egy sorban olyan 20-25 szék lehetett. Kivéve az első sort, abban mindössze kb. 10 szék volt. Az én jegyem az első sorba szólt, és eléggé meghökkentem, ugyanis nem volt színpad. Pontosabban a színpadként használt terület egy szinten volt az első sorral. Mi több, ha az ember ki akart menni a mosdóba, akkor a "színpadon" keresztül kellett átmenni. Aztán az előadás kezdete előtt kb. 3 perccel bemondták, hogy innentől kezdve a mosdó nem használható az előadás végéig.

A Letter to Larry című előadást néztem meg.

Már korábban láttam ezt az előadást a Victoria és Albert Múzeum színháztermében, és mivel nagyon tetszett, gondoltam, megnézem még egyszer. Arról szól, hogy Vivien Leigh hogyan reagálhatott Laurence Olivier válást kérő levelére. A színésznő ugyanaz volt, mint korábban. Szegény rém csúnya, olyan mint egy piszkafa és semmiben, de semmiben nem hogy nem hasonlít, de meg sem közelíti Vivien Leight. Viszont nagyon jól játszik és a rémes kinézete ellenére eléri azt az illúziót, amit azt hittem soha, senki nem tud elérni nálam: olyan érzése van az embernek, mintha Vivien Leight látná. (Nem csak nekem ez a véleményem, a kritikusok is ezt írták!) A hanghordozása, a fejtartása, ahogy jár, a mozdulatai - mintha csak Vivien lenne a színpadon.

Elképesztő volt ilyen közelről látni a darabot. Gyakorlatilag fél, egy méterre sétált tőlem a nő. (Kettővel mellettem egy magas pasas ült, aki az egész idő alatt pánikszerűen húzta maga alá a lábát, amikor a színésznő előttünk lejtett el, nehogy véletlenül kigáncsolja őt.) Ennyire közelről nézni valaki játékát - hihetetlen érzés volt.

A korábbi előadáshoz képest csak apró változásokat hajtottak létre. A díszlet nem volt sok: egy karosszék (előttem), egy öltözőasztal a színpad másik végében és középen egy asztal. Háttérként időnként egy-egy épületet, szobát vetítettek oda. Amikor például "Vivien" a tüdőbetegségéről mesélt, hogy Notley Abbey-ban lábadozott, akkor az ottani hálószobája volt a háttér, és az asztalra pont az ágy képe vetült, így olyan volt, mintha "Vivien" az ágyából mesélne azokról az időkről. Nagyon tetszett ez a megoldás!

A színésznő, mint ahogy mondtam, tökéletes Vivien volt. Ahogy tartotta a cigarettáját, ahogy a hangját hol egészen mélyre levitte, hol egészen magasan, szinte énekelve beszélt, ahogy picit oldalra fordított fejjel mosolygott - tényleg tökéletesen olyan volt, mint Vivien.

A darabot egyébként Vivien által írt levelek alapján állították össze, tehát tényleg csaknem minden alkalommal az ő szavait idézik. Ismét nagy élmény volt az egész, másfél órás előadás. A színésznő a végére láthatóan rettenetesen elfáradt - meg is értem. Annak idején a múzeumban az előadás után volt egy kis beszélgetés vele. Akkor kiderült például, hogy a saját hangja teljesen eltér attól, amit használ a darabban és hát érzelmileg is eléggé megviselheti ez a produkció.

Korábban olvastam, hogy egyik előadásra Laurence Olivier családja is ellátogatott. Kíváncsi lennék, hogy a harmadik feleség mit érzett/gondolt, amikor "Vivien" arról beszélt, hogy "találkoztak" és milyen negatív volt a véleménye róla.

A mini sorozat harmadik, befejező kötete. Hála a jó égnek, hogy a szerző nem folytatta, mert ez a kötet még rémesebb volt, mint az előző.

Az első 2-300 oldalon gyakorlatilag semmi nem történik. Ennek ellenére bíztam abban, hogy talán ezek a történések megalapozzák a későbbieket. Hát nem így történt. Volt egy-két fejezet, amikor csak lestem ki a fejemből, hogy ez vajon mi célból került bele a könyvbe? Merthogy előbbre nem vitte a történetet, hozzá nem adott és sehova nem vezetett. Egyes helyeken az volt az érzésem, mintha a szerző próbálkozott volna ilyen-olyan sztori megírásával, aztán ezeket a történet-kezdeményeket rakták volna egybe. 

Az elején van egy rövid történet, ami megelőzi az első kötet eseményeit, nevezetesen hogy a főhős hogyan ismerte meg a feleségét. Később kiderült, hogy az egész csak arról szólt, hogy egy szereplőt bemutasson, aki később része lesz a történetnek. Aztán jött maga az az esemény, amiért ez a karakter szóba került - szerintem nem kellett volna az a nagy körítés a bemutatásához, mert igazából semmit nem adott hozzá a történethez. Szóval ez az esemény New Yorkban játszódik - kicsit, kusza, nem jól kidolgozott és nekem nagyon sántított a végkifejlete is. 

A New Yorkban történtek hatására főhősünk összeomlik - ezt még valahogy el tudtam volna fogadni, de aztán ami ezután következett... Afganisztánban ügynek képeznek ki egy nőt? Egy ópiumfüggő, aki ügynököket képez ki? Afgánok, akik egy afgán nőt és egy gyereket kimenekítenek Afganisztánból? Az egész totálisan zavaros és elképzelhetetlen volt. 

És a vége... Megnéztem kétszer is, hogy nem hiányoznak lapok, nem ragadtak össze, biztos, hogy ez az utolsó oldal. Valami elképesztően hiteltelen és értelmetlen befejezés kerekedett a rémséges sztori végére. 

Miután - végre! - befejeztem a könyvet, erősen kételkedni kezdtem, hogy a sorozat első kötetének és a folytatásának a szerzője ugyanaz az ember volt. Az első kötet annyira alaposan össze volt rakva. Látszott, hogy a szerző kutatott, utánajárt dolgoknak, hogy minél hitelesebb legyen a történet. De a folytatásban messze nem láttam még a  nyomát sem ennek az alaposságnak.

A harmadik hét kezdete a suliban a kicsinek. Most az ő csoportja az utolsó, fél 4-kor lehet őt összeszedni.

Apuka azt mondta, hogy keddenként és szerdánként fog bejárni dolgozni, egyéb napokon változatlanul itthon lesz. Azért ma elment a konditerembe. A teremben változatlanul csak edző és egy fő tartózkodhat, de szabadban, megfelelő távolságtartással már lehet csoportos foglalkozásokat is végezni. A konditerem Tondbridge-ben van, szóval visszafelé jöve látta, hogy néhány üzlet előtt hosszú sorok kígyóztak.

Merthogy ugye mától nyithat minden üzlet, ami eddig szigorúan zárva volt (pl. könyvesbolt). Mondjuk érdekes, hogy ez hogyan fog működni, merthogy ha ruhát próbál az ember, akkor a próbálás után vagy fertőtlenítenie kell a boltnak a szóbanforgó ruhadarabot vagy pedig 24 (vagy 48 - nem emlékszem) órán belül nem próbálhatja fel újra senki. Szóval hogyan is fogják tudni ezt megvalósítani? Lesz egy ember, aki folyamatosan fertőtleníti a próbafülkéket és a ruhákat? Vagy a ruhákat félreteszik - de akkor egy idő után nem fognak kifogyni a készletből, merthogy több lesz, amelyik parkolópályán van? És ugye legálisan azt nem mondhatják, hogy kérem szépen ruhát nem lehet próbálni... És a próbafülkék. Sorban állás 2 méteres távolság betartásával és a bejáratnál ott áll egy jóember, aki minden próba után berobog a fülkébe, hogy fertőtlenítse? Hányan fogják egyszerűen feladni, mert annyit kell várakozni szimplán egy próbára? Na, mindegy, ez nem az én gondom, én biztos nem megyek most ruhát venni.

Az Imperial War Museumba már korábban el akartam menni, de akkor éppen zárva volt, mert készültek az első világháború évfordulójára. Most viszont már nyitva van, és a nagy tömeg is elvonult már (szerintem), aki kíváncsi volt az új kiállításra.

Az épület meglehetősen impozáns, bár az elnevezés egy kicsit sántít. Igazából az egész épületben első és második világháborús kiállítások vannak, valamint a hideg háborús korszakból származó kémkedéssel kapcsolatosan van még egy érdekes kiállítás (ez utóbbi helyen kicsit James Bondos érzésem volt a sok toll alakú lehallgató, poloska meg hasonlók láttán).

Az épület fő csarnokába belépve néhány mennyezetről lelógatott repülő fogadott. Ez is bizonyítja, hogy az épület mekkora. Gyakorlatilag az összes kiállítás innen nyílt a különböző mellékszárnyakba.

Elsőként az első világháborúst néztem meg. Érdekes volt, bár nem rágtam le a tíz körmömet az izgalomtól. Ami igazán tetszett, az egy színes, tájékoztató kis filmecske volt. Gyakorlatilag a háború előtti konfliktusokat, majd magát a háború kitörését mutatta be kicsit mókás formában. Európa térképére rárajzolták az egyes országok szimbolikus állatát, aztán azok "hadakoztak" egymással. A német sas, az osztrák-magyar kétfejű sas, velük szemben az orosz medve stb. Jópofa volt, ahogy a figurák acsarkodtak egymásra, szerintem laikusok számára igen szemléletesen mutatta be a háború kitörését.

Bemutattak néhány első világháborús fegyvert, díszes német rohamsisakokat, mi több egy korabeli tank alatt is át lehetett menni a "lövészárokban" - egy kis folyosón kellett áthaladni, és még katonák árnyékait is rávetítették a tetejére, hogy tényleg olyan érzése legyen az embernek, hogy egy lövészárokban masíroz.

Az, hogy a háború hogyan végződött, vagy egyáltalán Ausztria-Magyarország is benne volt - hát nem nagyon derült ki a kiállításból. Megemlítették, hogy az oroszok kiszálltak a forradalom miatt, de kb. ennyi volt, ami a keleti frontról származott, inkább a nyugati frontra koncentrálódott az egész kiállítás, illetve arra, hogy maga az ország hogyan élte meg a harcokat: jegyrendszer, hogyan spóroljanak az emberek propagandaplakátok.

Ami még érdekes volt, hogy egy család történetén keresztül is bemutatták az eseményeket. Egy szobában a család személyes tárgyait állították ki. Egy falra felfestették a családfát, hogy a három fiú hol harcolt, mikor haltak meg a fronton vagy éppen melyikük élte túl az egészet, illetve hogy a lányok mit csináltak a háború időszakában. Ezen kívül természetesen itt is voltak propagandaplakátok, illetve néhány szobát is berendeztek a kornak megfelelően.

Ezt követően felmentem a negyedik emeleten található holokauszt kiállításhoz. Mielőtt beléptem volna, áthaladtam az üvegteraszon. A nagycsarnok felett, ahol a repülők lógtak ugyanis egy üvegtető van. Semmi extra, egy félköríves üvegboltozat, aztán ennyi. A holokauszt kiállítás előtt írásban és szóban is figyelmeztették a belépőket, hogy nem lehet fényképezni, illetve hogy a képek sokszor felkavaróak, éppen ezért 14 éven aluliaknak nem is ajánlják a kiállítást.

Belépve elsőként a zsidók helyzetét mutatták be a háború előtt meglehetősen hosszan. Nekem talán kicsit túl hosszan is. Aztán következett a náci párt megalakulása, sörpuccs, majd azt követően hogyan erősödött meg a párt. Itt már Hitler harsogott a hangszórókból. Az, hogy a nácik tulajdonképpen már a háború kitörése előtt támadták a zsidókat, nem igazán jól került bemutatásra. Mutattak egy-két képet a zsidó boltok elleni atrocitásokról, de igazából nem vitték túlzásba.

Aztán következett a háború kitörése, majd Göbbels szónoklataiba lehetett belehallgatni, aztán Hitler elméleteibe a zsidókról. Szó esett Terezienstadtról, mint a minta tábor, Dachau, mint az első "igazi" koncentrációs tábor, aztán természetesen Auschwitz is előkerült. Mi több, erről a táborról készítettek egy makettet is - a vasútállomást ábrázolja a barakkokkal (vagyis Auschwitz II.). Kiállítottak egy-két felkavaró képet is a halottakról, illetve egy-két tárgyi emléket: rabruha, milyen jelzéseket viseltek a rabok, levelek stb. Találtam egy Celldömölkről származó lány által írt képeslapot. Meglehetősen nehéz volt kibogarászni a sorokat, mert ceruzával írta és eléggé elmosódtak a sorok. Az biztos, hogy a mellékelt fordítás nem a teljes képeslap szövegét tartalmazta.

Időről-időre egy-egy sarokban bele lehetett nézni túlélők visszaemlékezéseibe, amit folyamatosan vetítettek. Volt egy nagyon érdekes szoba, ahol a fekete falra felrajzolták a harmadik birodalom irányítási rendszerét, minisztereket, a csatlós államok rendszerét - mi is ott voltunk Horthyval és Sztójayval. Meg Eichmann is (ez azt jelentette, hogy a 44-es állapotoknak megfelelő volt az ábra). Érdekes volt látni, hogy mennyire összefonódtak az egyes hatóságok.

Összességében érdekes volt a kiállítás, de nagyon látszott rajta, hogy ők csak külső szemlélői voltak ennek az egész őrületnek. Valahogy túlságosan távolságtartó volt az egész, nem igazán lehetett érezni, hogy ezt a saját bőrükön megtapasztalták.

Ezután stílusosan a második világháborús kiállítást néztem meg. Megint nem volt valami mélyreható a dolog, de azért lehetett látni egy-két érdekességet. Egy japán kamikaze repülő roncsait - meglehetősen kicsi gép volt, aztán egy Sherman tankot, a náci sast átlőtt szárnyakkal, a dunkerque-i menekítésből származó csónakot, német motoros rohamkocsit stb., stb. Itt is voltak vetítések Berlin ostromáról, amint az oroszok kitűzik a vörös zászlójukat (mi persze tudjuk, hogy ez megrendezett volt).

A következő teremben titkos háború címszó alatt a kémkedés és kódolás művészetébe lehetett belepillantani. Volt több Enigma is kiállítva a kódkönyvvel egyetemben.

Aztán voltak régebbi, második világháborús rádiókészülékek majd újabbak, volt ami a hidegháború korából származott - mindenféle álcával látták el ezeket. Aztán jöttek az egész modern lehallgató készülékek: toll meg olyan poloskák, amiket a filmekben mindig megtalálnak és vagy egy pohár vízbe dobják, vagy nagy vehemensen eltapossák őket. Ezzel a kiállítással az volt a bajom, hogy nagyon, nagyon sok mindent zsúfoltak be egy-egy tárlóba, sokszor elvesztem a sok tárgy között, hogy most melyik micsoda - merthogy számokat tettek mellé, aztán a tárló alján ott voltak a magyarázatok. Persze a számok sokszor nem teljesen a tárgy mellett álltak, így aztán előfordult, hogy pl. egy toll mellé tett 3-as szám magyarázata szerint egy gépfegyvert nézek.

Ennek a szobának a végén volt egy érdekes bemutató. 1979-ben a teheráni amerikai nagykövetséget megszállta néhány iráni fiatal. A falon felülnézetben ott volt az utcasor makettje, ahol a követség állt, az egyes épületeken belül pedig feltüntették a helyiségeket. Emellett aztán levetítették a túszdráma eseményeit a korabeli híradós felvételeket összevágva, illetve emellett ott volt a követség épületének a rajza, és mindig rávetítették, hogy a híradós felvételeken látottak éppen melyik emeleten, melyik szobában zajlottak. Nagyon érdekes volt az egész, az egyetlen baj az volt, hogy egy folyosóról lehetett az egészet végignézni, ami azt jelentette, hogy aki nem volt kíváncsi a vetítésre, annak át kellett haladnia azokon, akik ott álltak és nézték a felvételeket. Hogy itt miért nem lehetett leülni úgy például, ahogy le lehetett ülni a holokauszt kiállításon a túlélők visszaemlékezéseit nézni, ez rejtély volt számomra.

Gyakorlatilag ezzel ki is végeztem a múzeumot. Még volt egy kiállítás a háborús divatról, de az nem igazán érdekelt, szóval azt kihagytam.