venember83 • 3 nap
Ma újabb válogatást olvashattok, ezúttal azon országok közül szemezgetünk, amelyek méretükhöz képest viszonylag nagy és erős haderőt tartanak fenn (miután múltkor a hadsereg nélküli országok között néztünk szét, illik a mérleg másik nyelvére is tenni valamit).
Választásunk szubjektív alapon esett a posztban szereplő öt országra, az esetleges hiányzókért mi kérünk elnézést - s szeretnénk megjegyezni, hogy az említett fegyveres erőkkel kapcsolatban csak pár érdekesség felvillantására volt lehetőségünk, amiért szintén elnézést kérünk. Köszönjük.
A Koreai-félsziget nagyobb területű, ugyanakkor kisebb népességű nemzete (hivatalosan a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) valószínűleg vinne minden címet a "Világ legmilitarizáltabb nemzete" versenyben. A huszonötmillió lakosból több, mint egymilliót állandóan fegyverben tartanak (ez olyan, mintha Magyarországnak a mostani harmincezer helyett félmillió katonája lenne), amit a mintegy tízéves, részben a nőkre is érvényes sorkatonai szolgálattal tudnak biztosítani - bár a hadsereg egy részét a civil infrastruktúra működtetésére, fejlesztésére (ingyen munkaerő az építkezéseken, a földeken) alkalmazzák.
Hagyományos fegyverzet terén (mennyiségileg) az észak-koreai haderő simán felveszi a versenyt még az amerikaival is (több ezer harckocsi, tüzérségi eszköz, több mint ötszáz harci repülőgép, s a világ legnagyobb mennyiségű rendszerben tartott tengeralattjárója), ugyanakkor ezek harcértéke és bevethetősége minimum erősen kétséges.
Észak-Korea (mint írtuk volt) több, mint ötszáz harci repülőgépet és mintegy nyolcvan bombázót is rendszerben tart, de ezek többségét még az 1950-es években gyártották (például kiképzésre használják a koreai háborúban debütált és hírnevet szerzett MiG-15-ös vadászgép kétüléses verzióját).
Az utóbbi időben a nukleáris arzenál fejlesztésével próbálták meg az Egyesült Államokkal és Dél-Koreával szembeni zsarolási potenciált növelni (látszólag sikerrel), amelynek egyik alapja a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták tömeggyártása és telepítése volt - emiatt már nem csak a dél-koreai főváros húszmillió lakója (akikre a hagyományos tüzérség is komoly veszélyt jelent), de akár az amerikai nyugati parti nagyvárosokban élő milliók is veszélyben érezhetik magukat, ha Kim Dzsongun úgy gondolja.
A zsidó állam már 1948-as létrejötte óta kénytelen volt szembenézni a szomszédos arab államok folyamatos fenyegetésével (na jó, nem egyszer ez fordítva is fennállt). Emiatt a korábban a palesztinai brit csapatok és az arab milíciák elleni küzdelemben megedződött zsidó fegyveres szervezetek alapjain már a függetlenség kikiáltása előtt létrehozták az Izraeli Védelmi Erőket, amelyet azóta is a világ egyik legütőképesebb haderejeként tartanak számon.
Mivel mennyiségben nem vehették fel a versenyt az arabokkal, az izraeliek megpróbáltak a minőségre fókuszálni: a jobb, alaposabb kiképzés és a korszerű fegyverek alkalmazása végigkísérte az elmúló évtizedek háborúit. A napjainkban nyolcmilliós ország 176 ezer katonát tart folyamatosan fegyverben, hozzájuk jön még a körülbelül félmillió tartalékos, akik nem hétvégi fotelkatonák, hanem órákon belül mozgósítható terminátorok, alaposan kiképzett harcosok.
Izrael hagyományos szövetségese és fegyverszállítója az Egyesült Államok (a légierő vadászbombázóit immár évtizedek óta onnan szerzik be - a több, mint háromszáz gépes flotta az egyik legpotensebb és legkorszerűbb a világon), de saját fegyvereik (például a Merkava harckocsi, vagy az Uzi géppisztoly, esetleg az Iron Dome [Vaskupola] légvédelmi komplexum) is világszínvonalúak.
S nem mellékesen feltehetően Izrael is rendelkezik nukleáris fegyverekkel, habár a zsidó állam ezt soha nem ismerte el és nem is fogja.
Az országban kiterjedt sorkatonai szolgálat van érvényben - ez ugyanakkor csak az ország zsidó férfijaira és hajadon nőire (igen, a nem férjezett nők is kötelesek bevonulni, ha egészségi állapotuk ezt megengedi) vonatkozik; az arab, keresztény és drúz polgárok (akik együttesen a népesség mintegy húsz százalékát adják) önkéntesen csatlakozhatnak a fegyveres erőkhöz.
Az egykori szovjet tagköztársaság már a függetlenné válásakor, 1991-ben egy echte háborúban találta magát: a szomszédos Azerbajdzsán örmény kisebbségének függetlenségi háborúját támogatták aktívan - a karabahi háborút végül az örmények nyerték meg (a számbeli hátrányuk ellenére), de úgy, hogy komoly azeri területeket sikerült elfoglalniuk. Emiatt Azerbajdzsán és Örményország (valamint az örmény Arcahi Köztársaság) azóta is kvázi hidegháborúban áll egymással.
Örményország (amelynek jól képzett tisztjei a Szovjetunió fegyveres erőiben is fényes karriert futottak be) tehát közel ötvenezer főt kénytelen fegyverben tartani az azeri fenyegetés miatt (az országot alig hárommillió ember lakja, így a sorkatonaság itt is létező intézmény), méretéhez képest jelentős tüzérséggel és páncélos erőkkel (Made in Soviet Union, Made in Russia) amelyet szükség esetén a kétszázezer fős tartalékos haderő is tud kezelni. A jelentős páncélos erők és tüzérség alatt egyébként arra gondoltunk, hogy az mennyiségileg már összevethető a komolyabb NATO-tagállamok (például Németország) hasonló rendszerben tartott eszközeivel.
Örményországban állomásozik egy dandár méretű orosz katonai alakulat, valamint az egyik légi támaszponton MiG-29-es vadászrepülőgépek települnek az örmény légtér védelmére - az örmények csak csapásmérő repülőgépekkel rendelkeznek.
A lila tehén, a precizitás és a bankok hazája még manapság sem úgy él a köztudatban, mint az európai kontinens egyik legmilitarizáltabb társadalma. Pedig másként nem igazán lehet jellemezni egy olyan országot, ahol a nyolcmillió lakosból több, mint százezer ha nem is folyamatosan, de az év egy részében fegyverben áll, hogy a hivatásos tiszti állomány utasításait követve megakadályozza szeretett hazája ellenséges megszállását.
Minden arra alkalmas, 19. életévét betöltött svájci férfi köteles 260 napos katonai szolgálatot eltölteni, amelyből 18 hét alapkiképzést jelent, a fennálló napokat pedig a következő tíz évben, háromhetes frissítő gyakorlatokon való részvétel formájában lehet letudni.
A svájci haderő a területvédelemre épül, vagyis szükség esetén azon a terepen vetik be a katonákat, amelyet a legjobban ismernek, azaz lakhelyük közvetlen közelében. Ehhez a korszerű fegyverek (német Leopard 2 harckocsik vagy éppen amerikai M109-es önjáró tarackok, hogy a közeljövőben leváltani tervezett F/A-18-as vadászbombázókról ne is beszéljünk) biztosítottak - ezek többségét licenc alapján Svájcban szerelték össze, habár a svájci hadiipar nem csak a svájci bicskáról és a külföldi fegyverek összeszereléséről híres, de nem ám...
El is érkeztünk mai posztunk utolsó szereplőjéhez, amely nem csak gazdasági teljesítménye miatt érdemelte ki az ázsiai kistigris megjelölést: az ötmilliós, kevesebb mint nyolcszáz négyzetkilométeres városállam hetvenezer (!) katonát tart fegyverben (a hasonló lélekszámú Szlovákia tizenötezret, Norvégia húszezret), akikhez hozzájön még a gyorsan mozgósítható háromszázezer kiképzett tartalékos is.
Tehát még egyszer: egy Budapestnél másfélszer nagyobb területű, fél Magyarországnyi népességű államról beszélünk.
A szingapúri haderő alaposan fel van szerelve (több száz harckocsi, tüzérségi eszköz, több mint száz korszerű vadászbombázó), a fegyverek egy részét azonban a helyhiány miatt kétoldalú szerződések alapján tartósan külföldön kénytelen állomásoztatni.
A légierejük egy jelentős részét amerikai, ausztrál és francia légi támaszpontokon állomásoztatják, s a kiképzés is főként ezeken a helyeken folyik. A nagyszabású szárazföldi hadgyakorlatokhoz pedig gyakran indiai gyakorlótereket vesznek igénybe.
Mivel a világ egyik legforgalmasabb tengeri kereskedelmi útvonala mentén fekszik, és mivel ez (a kereskedés) adja az ország bevételeinek nagy részét, Szingapúr a méretéhez képest jelentős haditengerészeti erőt tart fenn: ez praktikusan hat tengeralattjárót és ugyanennyi nagyobb hadihajót (fregattot) jelent, amellyel a szomszédos, jóval nagyobb Malajziát is lekörözi.
