Kontent • 10 nap
(A Felvidékről kitelepítettek, forrás: Gömörilap)
1947. április 12-én kezdődött meg a Felvidéken élő magyarok kitelepítése az anyaországba, amely számtalan életet, karriert és családot tett tönkre! Azért kellett ezeket az embereket kitelepíteni, mert magyarok voltak! Más bűnök nem volt, csak a származásuk! A cikk erre a szomorú időszakra emlékezik!
1918-ban alakult meg új államalakulatként a határainktól északra a Csehországot és Felvidéket magába foglaló Csehszlovákia. A mesterségesen létrehozott államalakulat területén jelentős számban éltek magyarok és németek és ezt a Trianonban meghúzott politikai és nem etnikai határok csak tovább fokozták.
(A trianoni békeszerződés, forrás: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történelemtudományi Intézet)
A határmeghúzás következtében több mint 1 millió magyar és több mint 3 millió német került határokon kívülre. A csehszlovák kormány pedig mindent elkövetett annak érdekében a két világháború között, hogy az ott élő nagy számú kisebbségeket beolvassza vagy elüldözze. Ennek a politikának a fő értelmi szerzője egy bizonyos Edvard Benes volt, aki magyarellenes nézetei által befolyásolta a nyugati közvéleményt is.
(Nemzetiségi megoszlás Csehszlovákiában, forrás: Mert így KEREK a világ!)
(Edvard Benes, forrás: Wikipédia)
Ez az államalakulat azonban a náci Németország és Hitler nagyratörő terveinek köszönhetően eltűnt a térképről 1939-re. A Cseh-Morva Protektorátus náci irányítás alatt működött, Szlovákia pedig a németekkel szövetséges bábállamként. A csehszlovák kormány emigrált külföldre.
Az Edvard Beneš vezette csehszlovák emigráció a németeket és magyarokat tette felelőssé Csehszlovákia felbomlásáért, egyben elhatározta a német és magyar kisebbség kitelepítését és az ország szláv nemzetállammá alakítását. A csehszlovák emigráns kormány célkitűzésével, hogy a nemzetiségi kérdést kitelepítés útján „oldja meg”, a szovjet vezetés 1942-től egyetértett, a nyugati szövetségesek a konkrét lépések kidolgozását a béketárgyalásokra kívánták bízni. A kollektív bűnösség alapján a háború után megkezdődött a németek egyoldalú kitelepítése. Csehszlovákia vezetői meg voltak győződve arról, hogy az ország déli részén, Szlovákiában élő mintegy 600 ezres magyarság akadályozza a szláv nemzetállamiság kiteljesedését.
(A németek elűzése és kitelepítése Közép-Kelet Európából, forrás: Kuruc.info)
Eduard Beneš és londoni kormánya a moszkvai kommunista emigráció tagjaival együtt 1945. április 3-án érkezett Kassára, ahol megalakult az új csehszlovák kormány, egyben nyilvánosságra hozták a szovjet vezetés által jóváhagyott kormányprogramot. Az ún. kassai kormányprogram megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól a németeket és a magyarokat, kilátásba helyezte felelősségre vonásukat, vagyonuk elkobzását, iskoláik bezárását. Ezt követően rendeletek sora látott világot, amely kimondta a magyar egyesületek feloszlatását, kizárták a magyarokat az egyetemekről, főiskolákról, betiltották a magyar nyelvű könyvek és újságok kiadását és behozatalát, mindemellett több helyen a magyar nyelv nyilvános használatát is tiltották.
A kassai kormányprogram elemeit Benes-dekrétumoknak is nevezzük. Az 1946-ban törvényerőre emelt dekrétumok közül 33 közvetlenül vagy közvetve e két nemzetiség alapvető jogait korlátozta. A 88. számú rendelet lehetővé tette a közmunkaszolgálatot az ország teljes területén, e dekrétum nyomán 1945-46 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre, ahol sokszor rabszolgaként bántak velük. A rendeletek emellett lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, de történtek magyarok ellen elkövetett gyilkosságok is.
E dekrétumok kiadásában nagy szerepet játszott, hogy az 1945. júniusi potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét, a tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormánynak ezért más módszereket kellett találnia a magyar kisebbség felszámolására.
Beindult a reszlovakizáció, amely lehetőséget adott "az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való visszatérésre", azaz a gyakorlatban a felvidéki magyaroknak a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől való megmenekülésre, az állampolgári jogok megszerzésére. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak.
A nagyhatalmak magyar szempontokat elutasító álláspontja és a felvidéki magyarokat sújtó "nyomásgyakorlás" révén a prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosságcseréről.
Csehszlovákia és Magyarország 1946. február 27-én lakosságcsere-egyezményt kötött, amely lehetővé tette a csehszlovák kormány számára, hogy annyi – a Beneš-dekrétum alapján csehszlovák állampolgárságától megfosztott – szlovákiai magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény nem két egyenlő fél között köttetett, ez abban is megmutatkozott, hogy míg a magyarországi szlovákok önként jelentkezhettek, addig a csehszlovák hatóságok maguk határoztak arról, mely magyarokat kényszerítik az áttelepülésre.
(A magyar és a szlovák lakosság kitelepítése, forrás: Történelmi atlasz középiskolásoknak)
A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat ingóságaikkal együtt Magyarországra.
A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián még azt is el akarta érni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt, mintegy 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthesse, de ezt az amerikaiak megvétózták.
Kiss Vendel visszaemlékezése alapján kaphatunk hű képet a kitelepítés formájáról. Vendel 12 éves volt, amikor családjával kitelepítették őket a Felvidékről a Nyírségbe:
1945-ben Andód községből – szinte minden felvidéki magyar községet és várost megelőzve – igen hamar megindultak a deportálások. De a köztudattal ellentétben nem Csehországba, hanem igen meglepő módon Magyarországra. [Ekkor a] község 262 házából mindössze 5 családot akartak deportálni Magyarországra. A deportáló hatóságok érsekújvári parasztgazdákat köteleztek arra, hogy nagy szekerekkel az andódi hatóságok rendelkezésére álljanak, mivel a deportálás Magyarországra szekéren történik. A deportálást megelőzően ki volt hirdetve, hogy mindenki fejenként csak maximum 30 kg-os csomagot vihet magával. A mi családunk héttagú volt. Összes csomagjainkkal együtt el kellett férnünk egy közepes méretű parasztkocsin. Így kellett megindulnunk Magyarország felé. Minden ingóságunk lakásunkban maradt.
(Kitelepített magyarok, forrás: MTI)
(Az ingóságaikat pakoló magyarok, forrás: Delta - A komáromi régió hetilapja)
Az ajtókat leplombálták. Az istállóban minden állományunk ott maradt. Lovaink, teheneink a borjakkal, a malacok, az udvaron a hízott libák és csirkék. Az állatokra vonatkozóan az intézkedő csehszlovák hatóság elrendelte, hogy ezeket a hátrahagyott állatokat a rokonság, illetve a szomszédok lássák el. De nekik tilos volt a lakásba bemenniük. A házat felügyelő cseh katona a távozásunkkor kérte, hogy a nálunk lévő értéktárgyainkat (ezek voltak pár arany ékszer, gyűrű, nyaklánc, s némi készpénz) adjuk át neki, mivel azokat a határon úgyis elveszik tőlünk. Holott tudták, hogy a pénzt majd a határon át tudjuk váltani, s arra nagy szükségünk lesz további életünk folytatására. Édesanyám a felszólítás ellenére sem adta át. Azokat néném ablakába tette nővérem. Csak búcsúzáskor tudták odasúgni, hogy mit is tettek az ablakukba.
(Felvidéki magyarok kitelepítése Galántáról, forrás: Fortepan)
Ezt követőben kocsikaravánunk megindult Komárom felé. Éjjel-nappal mentünk. Szüleim, szegények, folyton sírtak. A komáromi hídnál a magyar katonák visszafordítottak bennünket, mivel ők semmi utasítást nem kaptak a deportálással kapcsolatban. Így visszafordultunk Andódra, s mily meglepő, hazamehettünk saját házunkba. De félelemmel vártuk, hogy mit hoz a ’46-os esztendő.
Aztán eljött 1946 nyara. Riadtan szaladt hozzánk a szomszédasszony, hogy ismét deportálás lesz, de most már nem öt, hanem tíz családot fog érinteni. Nem harminc kilogrammos, hanem ötven kilós csomagokkal lehet majd felpakolni. Estére készüljünk el, mert itt lesznek a szekerek, s nekünk újból útra kell indulnunk. Ekkor már minden gondolatunk arra összpontosult, hogy minden mozdíthatót elvigyünk a házból. Ne hagyjuk ,,ebek prédájára”, mint az bekövetkezett volna az 1945. évi deportálásunk során.
Jól emlékszem, két hízót Bartal Lajos bácsiékhoz hajtottunk át. De ide cipeltük a hízott libákat, a kacsákat és a tyúkokat is. Mindent széthordtunk rokonoknak, ismerősöknek. Cseri Kati nénihez vittük át a befőtteket, a sonkát és a zsírt. A mi kitelepítésünkre ugyanaz az érsekújvári fiú jött, aki 1945-ben is, mert mi népes család voltunk, s úgy kellett felrakodnunk, hogy a szülők és a nagyobb gyerekek a kocsi mellett gyalogolnak, mert ezúttal már csak két családnak jutott egy-egy szekér. A közös kocsikon így tíz gyermek helyezkedett el, a két családra való csomagokkal és élelemmel együtt.
Akkor este sötétben indultunk el, hogy ne találkozzunk – amíg a határig érünk – falubeli emberekkel, és a szomszéd községek megriadt magyarjaival. De nem így lett. Mindenütt együtt érző, síró emberekkel találkoztunk, hisz az andódi – idő előtti – deportálás híre körbejárt a vidéken. Kocsijainkat a cseh katonák – nem úgy, mint 1945-ben – végigkísérték Párkányig, mivel itt kellett volna bennünket átadniuk. Azonban ezúttal sem fogadtak bennünket a magyarok, mert ekkor a két ország között még nem létezett államközi egyezmény a kitelepítéseket illetően. Ezért újra megindultunk haza, ugyanúgy, mint 1945-ben, immáron másodszor. Meglepetésünkre azonban a kocsikaraván nem Andód, hanem Érsekújvár felé vette útját. Kiderült, hogy itt kell majd bevárnunk harmadik útra kelésünk hírét.
(A Felvidékről Kitelepített Magyarok Emléknapjára készített dokumentumfilm, forrás: Youtube)
Érsekújváron egy lebombázott iskolában szállásoltak el bennünket. Az épületben egyetlen ép ablak vagy ajtó sem volt. Az első éjszakát a földön töltöttük. Másnap – a kisgyermekekre való tekintettel – a cseh katonák szalmát hordattak a bennünket szállító gazdákkal, hogy majd arra fekhessünk. Az épületet köröskörül csehszlovák katonák vigyázták. Se ki, se be nem léphetett senki engedélyük nélkül. Másnap délben az udvar közepén konyhát állítottak fel a katonák. Ott étkeztünk az udvaron. Csodánkra jártak az újvári emberek. Kérdezték is folyton: kik vagyunk mi, és hová valók vagyunk. Nagyon segítőkészek voltak. Rajtuk keresztül jutott el a hír Andódra, hogy a falubeliek Érsekújvárban vannak, és milyen körülmények között!
Még aznap erre a hírre az egész falu megmozdult, és jött is szinte mindenki. Jó szívvel hoztak nekünk kenyeret, szalonnát, kolbászt, pokrócot stb. Ki mit tudott. Beszélgetni velünk nem lehetett, csak távolról. Ez a zaj egyre kellemetlenebb lett a bennünket őrző katonáknak, és közülük a jobb érzésűek megengedték, hogy a falubelijeink az ablakokhoz menjenek. Így kaptunk tiszta ruhaneműt és andódi vizet, ami akkor nagy kincs volt. A katonák később ennek beszerzésében is segédkeztek, a maguk módján: katonásan. Parancsszóra, hogy „sorakozó vízért!” Felsorakoztunk az udvaron, s jobb- és baloldalt vigyázva ránk katonai kísérettel indultunk Újvárban a Széchenyi utcába, ahol egy pumpás artézi kút állott. Itt tudtuk azután feltölteni jó friss vízzel kannáinkat és az edényeket.
(A vonattal elszállított magyarok, forrás: Tata.hu)
Arra már nem emlékszem, hogy az újvári iskolában mennyi ideig tartózkodtunk. De a szüleim visszaemlékezései szerint tudom, hogy egyre fogytak körülöttünk a katonák. Később már arra sem figyeltek, hogy hol vagyunk, mit csinálunk. Végül szép csendesen mindenki hazapakolhatott.
Senkit nem kerestek, egészen 1947. május 27-éig, amikor – immár harmadszor – újra nekiindultunk Magyarországra, ezúttal végleg. Ekkor már nyolcvan andódi családot jelöltek ki.
(Kitelepített felvidéki magyarok érkezése, forrás: Filmhíradók Online)
Magyarországot összesen 71 787 szlovák hagyta el, Csehszlovákiából pedig 89 660 magyart telepítettek ki, tehát nem volt arányos, mint amiben megállapodtak 1946-ban. Ugyan a magyar kisebbség teljes felszámolása nem sikerült, a magyarság egy részének kitelepítésével, a helyükre betelepített szlovákokkal jelentősen megváltoztatták a magyarlakta területek etnikai összetételét, amely a két világháború közötti időszakban meglehetősen homogén volt. A Beneš-dekrétumok pedig napjainkig nem veszítették érvényüket.
(A Képes Figyelő száma 1947-ből, forrás: Reformatus.hu)
A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam nem tűzte napirendre. A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a dekrétumokból "eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok".
Ez a cikk valós információkon és adatokon alapszik, de a szubjektív véleményem nem megkerülhető, hiszen egy blogról van szó!
Felhasznált források:
- Lakatos Dorina: „Magyar voltál, ezért” – A felvidéki magyarok kitelepítése. Terror Háza Tudástár. https://www.terrorhaza.hu/hu/tudastar/magyar-voltal-ezert-a-felvideki-magyarok-kitelepitese (2025. 04. 12.)
- 74 éve kezdődött a felvidéki magyarok kitelepítése. Új Szó - A szlovákiai magyar napilap és hírportál. https://ujszo.com/kozelet/74-eve-kezdodott-a-felvideki-magyarok-kitelepitese (2025. 04. 12.)
- Máthé Áron (2022): A felvidéki kitelepítések 75. évfordulója. Huszárvágás blog. https://huszarvagasblog.hu/a_felvideki_kitelepitesek_75_evforduloja.html (2025. 04. 12.)
