Apuleius • 4 nap
Ha az ember csak kincstári sajtót olvasna, azt hinné, karnyújtásnyira van a békekötés Ukrajnában, mindenhol békegalambok burukkolnak, épp csak pár formalitást kell aláírni, és a két hadsereg kézen fogja egymást, úgy indulnak a nyírfásba virágot szedni egymásnak és egymással. Nos, erről szó sincs: sőt, tulajdonképpen a diplomáciai szószaporításon kívül semmi érdemlegesben nem egyeztek meg a felek, az amerikai közvetítés dacára (vagy esetleg épp amiatt).
(Képünk illusztráció)
Nem lehet az energetikai infrastruktúra bombázásának szüneteltetéséről beszélni, hiszen erre sor sem került, nem érdemes a Fekete-tengeren zajló harci cselekmények beszüntetését emlegetni, ugyanis azok ütőképes orosz flotta hiányában már egy ideje nem zajlottak, és egyáltalán, hogy néz ki az olyan fegyverszüneti tárgyalás, amelyen az ajánlatokat egy harmadik, egyre kevésbé jóindulatú fél hozza-viszi az érintettek között? Nyilvánvaló, hogy ebből csak a közvetítőnek lehet és lesz haszna, neki is csak ideig-óráig. De hogyan nézhetne ki – így, feltételes módban – Ukrajna sorsa egy békekötés után?
Nem tudjuk, azt viszont igen, hogy mi lett a sorsuk az eddig ilyen formátumban, külső közvetítéssel megkötött tűzszüneteknek és békéknek. Nem voltak túl sikeresek. Az ukrajnai „megoldás” négy lehetséges, történelmi analógiákra épülő forgatókönyvét állította össze az orosz ellenzéki Versztka című lap – nem azért, mert ezeket a lehetőségeket elfogadhatónak találta volna a szerkesztőségük, inkább ellenkezőleg, azért, hogy bemutassa, a jelenleg elérhető, ajánlható „béketervek” miért tökéletesen elfogadhatatlanok. Lássuk hát a négy „békeverziót”.
A koreai forgatókönyv: állandó várakozás egy új háborúra
Koreát a második világháború előtt Japán annektálta, Tokió kapitulációjának egyik feltétele éppen a Koreai-félsziget feladása volt. A 38. szélességi kör mentén osztották fel a győztes országok egymás között: északon a Szovjetunió, délen az Egyesült Államok.
A Moszkva és Washington által létrehozott helyi kormányok az egész Koreai-félsziget egyedüli legitim hatóságának tekintették magukat, és a status quo megváltoztatását követelték. 1948-tól a két fél tüzérséggel és légierővel vívott fegyveres határvillongásokba kezdett, délen pedig elhúzódó gerillaháború folyt.
A dél-koreai kommunisták és Kim Ir Szen észak-koreai vezető nyomására Észak-Korea Moszkvától és Pekingtől jóváhagyást kapott egy teljes körű katonai invázió megindítására. Ez 1950. június 25-én kezdődött.
A háború első szakaszában az észak-koreai csapatok gyorsan elfoglalták Dél-Korea nagy részét, beleértve Szöult is. A Pak Hong-yong dél-koreai kommunista vezető által megígért, őket támogató felkelésre azonban nem került sor. Az Egyesült Államok vezette ENSZ-csapatok már szeptemberben csatlakoztak a harcokhoz a déliek oldalán (a Szovjetunió bojkottálta az ENSZ Biztonsági Tanácsának üléseit, és nem élt vétójogával, és ekkor még a tajvani kormányt, nem pedig a kommunista Pekinget tekintették Kína legitim vezetőjének).
Az észak-koreai erők vereséget szenvedtek és visszavonultak a 38. szélességi körön túlra, de Kína az ő oldalukon avatkozott be a háborúba. A harcok 1953-ig folytak, Dél-Korea mintegy 140 000, Észak-Korea körülbelül 315 000, Kína 148 000, az USA pedig nagyjából 36 000 fős emberveszteséget szenvedett.
A fegyverszüneti tárgyalások 1951 júliusában kezdődtek. Dél-Korea az északiak végleges legyőzését követelte a szövetségesektől, emellett nézeteltérések merültek fel a hadifoglyok cseréjéről és a demilitarizált övezet státuszáról. 1953. július 27-én Panmindzsonban fegyverszünetet írtak alá, amely megállapította a határt nagyjából a 38. szélességi kör mentén, és egy 4 km széles demilitarizált övezetet hozott létre. Békeszerződés megkötésére az országok között nem került sor. Észak- és Dél-Korea hivatalosan továbbra is háborúban áll; 1991-ig el sem ismerték egymás létezését.
Hogyan nézhet ki az ukrajnai háború vége a koreai forgatókönyv szerint?
Nem kerül sor békeszerződések aláírására. A felek megállapodnak a harci cselekmények befagyasztásában, miközben az érintkezési vonal mindkét oldalán több kilométer széles demilitarizált övezetet hoznak létre. Ezt az egyik oldalon az orosz, a másikon a nemzetközi adminisztráció kezeli, semleges országok közvetítésével.
Politikai rendezés sem lesz. Ukrajna továbbra is saját területének tekinti a megszállt területeket, bár elutasítja, hogy „szuronyok erejével” állítsák vissza fölöttük fennhatóságát.
Kijevben továbbra is nyugatbarát kormány marad, amely nyugati országok segítségével építi újjá az országot. Ukrajna szabad hozzáférést kap az európai piachoz. Ez beruházásokkal és kemény korrupcióellenes politikával párosulva segíti a háború sújtotta gazdaság újjáépítését, majd gyors GDP-növekedést eredményez.
A harcok békés rendezés nélküli beszüntetése óriási erőforrásokat igényelne. A frontvonal befagyasztásához több tízezer nyugati katonát kellene Ukrajna területére telepíteni. Míg Koreában a demilitarizált övezet hossza csak 241 kilométer, addig Ukrajnában meghaladná a 2000 kilométert. Egyelőre nem világos, hogy a felek készen állnak-e erre a lehetőségre.
A háború kitörése előtt Koreában két legitim kormány alakult, amelyek 1953 óta irányítják az általuk ellenőrzött területeket. Az orosz invázió idején Ukrajna már független állam volt, Oroszország által is elismert kormánnyal és határokkal, és az oroszbarát szeparatistáknak nem sikerült életképes állami struktúrákat kialakítaniuk.
A finn forgatókönyv: semlegesség és ígéret arra, hogy nem ingerlik az agresszort
A Szovjetunió az 1930-as évek közepétől kezdve úgy tekintett Finnországra, mint Németország potenciális szövetségesére egy jövőbeli európai háborúban. Moszkva megpróbált szerződést kötni Helsinkivel a katonai-politikai együttműködésről és megállapodni egy területcseréről, de mivel ez nem sikerült, katonai invázió mellett döntött, és finn kommunistákból álló bábkormányt állított fel Finnország számára.
Az 1939. november 30-án megkezdett invázió nem hozott gyors sikert a Szovjetunió számára. Moszkva rosszul volt felkészülve a háborúra, és nem számított jelentős nehézségekre. A valóságban a Vörös Hadsereg heves ellenállásba ütközött, és a számbeli fölény ellenére elakadt a finn védelmi rendszerben. A szovjet hadsereg fő problémái közé tartozott a parancsnoki kar hozzá nem értése és az egyenruha – különösen a téli egyenruha – hiánya.
A több mint 120 000 elesett és több százezer sebesült katona elvesztése dacára 1940 márciusára a szovjet csapatoknak sikerült áttörniük a védelmet a karéliai földszoroson, és teljes vereséggel fenyegették Helsinkit. Berlin ekkorra már aláírta a Moszkvával kötött szövetségi szerződést, Nagy-Britannia és Franciaország nem küldött csapatokat, a skandináv országok pedig semlegesek voltak. Finnország, felismerve, hogy nem kap közvetlen támogatást, március 12-én aláírta a moszkvai békeszerződést a Szovjetunióval.
Finnország elvesztette Karélia Ladoga-tóótl északra fekvő részét (ezzel a tó határvidéki tóból belföldivé vált), egy félszigetet a Barents-tengeren, és számos szigetet a Finn-öbölben.
1941-ben Helsinki belépett a második világháborúba Németország oldalán, hogy visszaszerezze az elvesztett területeket. A Szovjetunió 1944-es offenzívája a finn hadsereget közvetlen megsemmisüléssel fenyegette, és az új elnök, Carl Gustav Emil Mannerheim, aki korábban az orosz cári hadsereg tábornoka volt, beleegyezett az azonnali fegyverszünetbe.
Az 1947-es békeszerződés értelmében Finnország ismét lemondott a Szovjetuniónak átengedett területekről, és átengedte neki ezeken kívül Pecsengát. Helsinki beleegyezett abba is, hogy „semleges” státuszt kapjon, és így ne csatlakozhasson politikai-katonai szövetségekhez.
Az ország vállalta továbbá, hogy a hadsereg és a haditengerészet létszámát 42 000 főre csökkenti, korlátozza a haditengerészet tonnatartalmát és a harci repülőgépek számát. Eltiltották számos fegyvertípus birtoklásától, beleértve a nukleáris fegyvereket is. Mindezeken túl Finnországnak jóvátételt is kellett fizetnie.
Emellett a Szovjetunió ellenőrizte a közoktatást és a médiát. A keleti szomszéd „barátságtalan” cselekedeteire való utalásokat kizárták az iskolai tantervekből. A Szovjetunióval és más ENSZ-országokkal szemben ellenséges szervezeteket betiltották.
Bár Finnország megőrizte függetlenségét, külpolitikáját évtizedekig a Szovjetunió befolyásolta, ami „finlandizáció” néven vált ismertté – ez kényszerű politikai manőverezést jelentett a Nyugat és Moszkva között.
Hogyan nézne ki az ukrajnai háború vége a finn forgatókönyv szerint?
Ukrajna megtartaná demokratikus rendszerét és viszonylagos külpolitikai szabadságát, de köteles lenne betartani a semlegességet és korlátoznia kellene a fegyveres erők létszámát és a nehézfegyvereinek mennyiségét.
Kijev elismerné a status quo-t az oroszok által ellenőrzött területeken, de belpolitikai retorikájában nem mondana le róluk, ahogyan Finnország sem ismerte el Karélia elvesztését a második világháború végéig. Oroszország viszont nem avatkozna a továbbiakban Ukrajna belügyeibe, lehetővé téve számára, hogy fejlessze gazdaságát és fenntartsa kapcsolatait a Nyugattal.
Valójában ez volt az a „finn” opció, amelyet a soha alá nem írt Isztambuli Megállapodásokban rögzítettek. Ukrajna elutasította a NATO-csatlakozást, csökkentette hadseregének állományát, és vállalta, hogy nem tart semmilyen gyakorlatot külföldi katonák részvételével a területén. Ugyanakkor az Orosz Föderáció beleegyezett Ukrajna EU-csatlakozásába. Hasonlóképpen, Finnország 1995-ben csatlakozott az EU-hoz, de csak 2022-ben, az ukrajnai teljes körű háború kitörése után kérte NATO-tagságát.
A finn modell hosszú távú stabilitása két dologtól függ: attól, hogy Oroszország képes lesz-e betartani a megállapodásokat, és magától az ukrajnai belső helyzettől.
A háború kimenetelétől függetlenül Kijev sokkal nagyobb ellenállásra képes, mint a háború utáni Finnország a maga 3,7 milliós lakosságával, Oroszország pedig sokkal kisebb nyomást tud gyakorolni, mint az éppen egy világháborút megnyert Szovjetunió.
A ciprusi forgatókönyv: megosztott ország el nem ismert területekkel
A Cipruson élő görög és török közösségek között évekig tartó feszültség miatt 1974-ben Törökország csapatokat vezényelt a sziget északi részére, válaszul a Görögország által támogatott katonai puccskísérletre. Ez a sziget de facto kettéosztásához vezetett: a nemzetközileg elismert Ciprusi Köztársaságra és a csak Törökország által elismert Észak-Ciprusi Török Köztársaságra.
A felosztást a lakosság tömeges kitelepítése kísérte. Mintegy 200 ezer ciprusi görög menekült el – vagy deportálták őket – északról, és 60 ezer ciprusi török délről. 1983-ban a török országrész kikiáltotta függetlenségét, amelyet azonban csak Törökország ismert el.
Az ENSZ által 2004-ben javasolt terv egyesíthetné a köztársaságot – eszerint Ciprus két autonómiából álló föderációvá egyesülne, a kormány élén felváltva hat, mindkét autonómiát képviselő személy állna, az elnök pedig 10 havonta változna. A tervet a görög közösség népszavazáson elutasította, így a sziget fél évszázad óta megosztott maradt.
2003-ban nyitottak először ellenőrzőpontokat az ütközőövezet határán, lehetővé téve a sziget egyes részei közötti korlátozott mozgást.
Hogyan nézhet ki az ukrajnai háború vége a ciprusi forgatókönyv szerint?
Ukrajnát az 1991-es határokon belül továbbra is egységes államként ismerik majd el nemzetközileg, de gyakorlatilag ketté lesz osztva. A határ mentén az ENSZ békefenntartó erői által őrzött ütközőzóna húzódik. A diplomáciai erőfeszítések nem vezetnek az újraegyesítéshez, de a határátkelés, a magánszemélyek szabad mozgása és a gazdasági együttműködés időszakosan szóba kerül.
A nemzetközi közösség nem ismeri el a Krím és más területek annexióját, támogatja az Oroszország és a megszállt területek elleni gazdasági szankciókat, ugyanakkor az ország együttműködési rendszereket alakít ki, például Törökországgal. Eközben Ukrajna megosztott részei között minimálisak a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok. Az orosz ellenőrzés alatt álló területeken maradt ukránok jelentős része az ország legálisan ellenőrzött területére vagy nyugati országokba távozik.
Egy ilyen forgatókönyv hosszú távú befagyasztott konfliktust hozna létre, amelyet időszakosan diplomáciai válságok súlyosbítanának. Ukrajna Ciprushoz nem hasonlítható gazdasági és katonai potenciálja miatt a helyzet kevésbé lenne stabil, mint Cipruson, ahol a felek soha nem tértek vissza a nyílt harcokhoz.
A Vichy-forgatókönyv: avagy a compiègne-i fegyverszünet Belovezsszkaja Puscsában
Franciaország 1939. szeptember 3-án lépett be a II. világháborúba, miután hadat üzent Németországnak Lengyelország lerohanása után. Hat hónapig azonban szinte semmiféle aktív harc nem folyt a nyugati fronton, bár a szövetségesek időnként német városokat bombáztak.
A francia hadsereg és a brit expedíciós erők a védelemre összpontosítottak, és a német határon kiépített erődrendszerbe helyezték reményeiket. A náci kormány a semleges Hollandián és Belgiumon keresztül kerülte meg őket, és azzal az ürüggyel szállta meg őket, hogy Hága és Brüsszel támogatta Németország ellenfeleit.
1940. június 14-én a német csapatok bevonultak Párizsba, a francia kormány pedig Bordeaux-ba menekült. Ott elvetette az egységes francia-brit unióra vonatkozó javaslatot, amely egyesítette a két ország parlamentjét és kormányát, közös valutát és közös vámövezetet hozott volna létre. Paul Reynaud miniszterelnök lemondott, és helyét Lebrun elnök javaslatára Philippe Pétain marsall vette át.
Németország késlekedett ismertetni feltételeit, ám az offenzíva folytatódott, és Pétain vezetésével Franciaország 1940. június 22-én aláírta a fegyverszünetet. Hitler követelésére a dokumentumot a compiègne-i erdőben írták alá, ugyanabban a vasúti kocsiban, ahol Németország 1918-ban elismerte az első világháborúban elszenvedett vereségét. A fegyverszünet értelmében Franciaországot két részre osztották: az ország északi és nyugati része, beleértve Párizst is, német megszállás alá került. A déli rész formálisan független maradt a Pétain-rezsim alatt, amely a parlamenttől rendkívüli felhatalmazást kapott az új alkotmány kidolgozásának időtartamára. Franciaországot később teljesen megszállták, és a német vereség után Pétaint halálra ítélték, de kegyelmet kapott, és házi őrizetben halt meg.
Hogyan nézhet ki a béke Ukrajnában a Vichy-forgatókönyv szerint?
Az orosz megszálló hadsereg ellenőrzése alá vonja Ukrajna területeinek egy részét, és Kijevben bábkormányt hoz létre, amely formálisan független, de valójában Moszkva irányítása alatt áll. Ez a kormány az ellenzékkel szembeszállva kénytelen lesz elismerni a Krím és négy másik régió elcsatolását, lemondani a NATO-tagságról és elfogadni Oroszország állandó katonai jelenlétét.
A nyugati országok formálisan fenntartják a diplomáciai kapcsolatokat a kijevi kormánnyal, de a gyakorlatban figyelmen kívül hagyják azt.
Az Ukrajnán belüli ellenállás megmarad, beleértve a gerillaakciókat és a földalatti ellenzéki tevékenységet is. Az Európa-barát polgárok kivándorlása fokozódna, és ukránok százezrei hagynák el az országot az üldöztetéstől való félelmükben.
E forgatókönyv megvalósításához mindenekelőtt Ukrajna katonai vereségére és területeinek jelentős részének megszállására van szükség. Ugyanakkor a frontvonal 2022 ősze óta nem változott jelentősen. Ukrajna ellenállása nem hasonlítható a francia hadsereg 1940-es vereségéhez.
Ráadásul ez a forgatókönyv megkövetelné, hogy a Nyugat hajlandó legyen elismerni Ukrajna részleges megszállását és a kormányváltást a harcok beszüntetéséért cserébe. Az Egyesült Királyság és az Európai Unió már világossá tette, hogy Ukrajna politikai rendszerének megváltoztatása lehetetlen.
És kész, a végére is jutottunk a történelmi analógiáknak – világosan látható belőlük, miféle megoldásoktól kell minden áron őrizkedni. A fentiekben bemutatott „békék” mindegyike legalábbis sikertelennek bizonyult, hiszen átmeneti megoldásként született, egy krízishelyzet normalizálása céljából, csak aztán állandósult. A két Korea viszonya most is borzalmas, és egyre romlik, Finnország kénytelen volt felvételét kérni a NATO-ba, Cipruson még csak nem is látszik a megoldás, Pétain árulásból született Franciaországnak pedig el kellett buknia, hogy átadhassa a helyét de Gaulle Franciaországának. Ezekből a példákból az a tanulság, hogy kiáltóan igazságtalan helyzeteket nem lehet „közvetített békékkel” hosszú távon megoldani, ha egyébként a felek egyike sem akar magától békülni – és jelenleg Oroszországban vagy Ukrajnában erre senki sem volna hajlandó. Ezek a nagyon okosan összeállított szerződések csak konzerválni képesek a válságokat, hiszen nem szüntetik meg azok kiváltó okát – akárcsak az első világháborút lezáró békekötések. Amelyek egyenesen vezettek a második világháborúhoz.
Hogy mi lenne a megoldás? Okos ember lennék, ha tudnám, de azt tudom, mi nem az. Az oktrojált, igazságtalan állapotokat fenntartó, a sebeket behegedni nem hagyó, kizsarolt fegyverszünet nem old meg semmit, viszont diplomáciai szempontból remekül néz ki. „Jól mutat a híradókban, szeretik a kamerák” – mondanák Hollywoodban.
A fegyverszünet nem békekötés, a zsarolás sem közvetítés. Ukrajna békés jövőjének kulcsa nem Donald Trumpnál van.
Szele Tamás
