Már megvan az idei jelölti lista is, és itt is jön mindjárt, de még ez s elég hiányos, szóval fog még bővülni. Addig is amik vannak:
Ne nézz fel (Don't Look Up) - Két csillagász (Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio) fölfedez egy, a Föld felé tartó üstököst, ami becsapódáskor várhatóan minden életet el fog pusztítani a bolygón. Erről próbálják első körben értesíteni az amerikai elnököt (Meryl Streep - a kabinetfőnöknek betolt fia meg Jonah Hill), de őt a világvégénél jobban lefoglalja az aktuálpolitika, és csak akkor mutat némi érdeklődést, amikor személyes üzleti és technikai guruja (Mark Rylance) meggyőzi: a becsapódó üstökösben található ásványi anyagokból még profitálhat is, eltekintve attól az apróságtól, hogy mindmeghalunk. A médiát pedig jobban érdekli az aktuális celebpár szakítása (Ariana Grande kiválóan parodizálja a saját világát, elismerés érte - a szenzációhajhász riporternő szerepében pedig Cate Blanchett), meg a szokásos öncélú majomkodás, mint hogy fél éven belül mind meg fogunk halni. A két tudós tehát megpróbálja fölnyitni az elbutult világ szemét, és talán valahogy rávenni a hatalmasokat a bolygó megmentésére. Ehelyett viszont csak politikai kampányok indulnak: a "Nézz fel!" és a "Ne nézz fel!" (utóbbi az üstököstagadók jelszava), az emberiség - kiváltképp az amerikai társadalom, annak választott vezetőivel együtt - pedig elég csúnyán leszerepel intelligenciából és felelősségtudatból.
Nagyon jó filmszatíra, ami remekül összefoglalja világunk jelenlegi állapotát. A sztori állítólag már a Covid-járvány előtt megvolt, szóval valószínűleg leginkább a globális felmelegedésről és a természetpusztításról szól, de igazát bizonyítja, hogy a vírus- és háborús helyzetre is kiválóan működik. Talán kicsit túlságosan is szájbarágós, nem hagy a nézőnek elég gondolkodást - és a Trump-párhuzamok is kirívóan egyértelműek, ami egy évvel a bukása után már inkább a döglött oroszlán rugdosása. (Habár a Biden-kormányzaton is minden bizonnyal van mit számon kérni.) És persze a sztárokkal teletűzdelés sem mindig tesz jót egy filmnek, Cate Blanchett pár jelenetnyi szerepére például nyugodtan lehetett volna valaki kevésbé ismert arcnak is lehetőséget adni. Egyébként egy abszolút nézhető, aktuális, a XXI. század második évtizedfordulójáról az utókornak (ha lesz olyan) is remek keresztmetszetet adó, Oscar-esélyes alkotás. (Michigan, Illinois, Washington D.C.)
Izgalom: [***] Érzelem: [* ] Humor: [** ] Mondanivaló: [***]
A kutya karmai közt (The Power of the Dog) - Két testvér igazgat egy marhatenyésztő ranch-et, a múlt század húszas éveiben: a jólelkű George (Jesse Plemons), valamint a durva, ápolatlan Phil (Benedict Cumberbatch). Mint kiderül: Philnek is meglett volna a lehetősége a feljebb jutásra, de ő inkább a cowboy-életet választotta. A mogorva és bántó homlokzat nála is gyenge, esendő, a testvérétől nagyon is függő alakot takar - ezért is érinti negatívan, amikor George asszonyt hoz a házhoz: az özvegy Rose-t (Kirsten Dunst), és az ő érzékeny, félénk nagykamasz fiát, Petert. Amíg Peter egyetemen tanul, addig kiéleződik Phil féltékenysége és ellenérzése Rose-zal szemben, amikor pedig Peter is megérkezik, akkor ő válik a helyi macsóvilág céltáblájává. Rose mentálisan összeomlik, Peter viszont nem adja fel, ellenkezőleg: fejébe veszi, hogy ő is kitanulja a marhagazda mesterséget, és Phil mellé szegődik. Phil lassan megbarátkozik Peter-rel, és még imponál is neki, hogy valaki mesterként tekint rá. A helyzetben rejlő feszültségre azonban egyre sűrűsödik, és a nagy barátkozás kimenetét is csak találgatni lehet - de aki jól figyel, annak a végkifejlet is összeáll. (A cím egy bibliai idézet, ami szintén a végén nyer értelmet.) A sík préri és a kopár hegyek kiválóan leképezik a karakterek kiüresedett életét, akik viszont kellően izgalmas struktúrába állnak össze, és a jellemfejlődésük is jó dinamikus.
Tizenegy kategóriában jelölték Oscarra, ám ebből csak a legjobb rendezését kapta meg. Jane Campion a Zongoralecke után majd' harminc évvel valóban ismét nagyot alkotott. De az Oscart Kirsten Dunst is simán megérdemelte volna, és a máskor a finom piperkőcként látható Benedict Cumberbatch-et is nagyon izgalmas volt eddigi karakterei ellenkezőjeként látni. Igaz, az érzelemmentes világban kemény álarc mögé bújás nem új téma, nemrég a Holdfény nyert is erre Oscart, de ez most itt csak abszolút mellékszál, a cselekmény ennél jóval többrétű. (Montana)
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Belfast - Észak-Írország fővárosában él Buddy (alighanem az író-rendező Kenneth Branagh gyererkkori alteregója), aki kisfiúként kénytelen átélni, ahogy a hatvanas évek végén kitör az aztán harminc évig tartó konfliktus, és az addigi békés együttélést fölváltja annak a firtatása, hogy ki a katolikus és ki a protestáns. Buddy egy protestáns környék katolikus utcájában lakó protestáns családban növekszik, és míg apja Angliában jómunkásember, addig édesanyja próbálja őt távol tartani minden balhétól, és nagyszülei (Judy Dench és Ciarán Hinds) is igyekeznek neki megadni a csodás gyerekkort. Ám a buborékon kívüli világ durvulásával a "menni vagy maradni?" kérdése is egyre inkább fölmerül.
A fekete-fehér alkotásba csak olykor úszik be szín, jellemzően amikor Buddy filmmel vagy színházzal találkozik, és olyankor a két világ találkozása tényleg ötletesen is lett megoldva. Cselekményben viszont nem nagyon avat be a háttérbe, ami nem is baj, hiszen Buddy gyerekszemén keresztül látunk, aki jogosan nem érti, hogy mi miért történik körülötte. Ám az ezen kívüli jelenetekben sincs semmi olyan, amitől Buddy élete különösen érdekes vagy eseménydús lenne. "Gyerek a történelemben" és "gyerek a háborúban" témakörben van pár mestermű (Iván gyermekkora, A faun labirintusa, vagy ha már brit film, akkor a Liam) - de északír témákban is készültek már jóval ütősebb alkotások. Erősen túl lett hájpolva, amit az is alátámaszt, hogy a hét jelölés közül csak a legjobb forgatókönyvét kapta meg.
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [** ]
Az elveszett lány (The Lost Daughter) - Amerikai professzornő (Olivia Colman) a görög tengerpartra érkezik alkotói szabadságra, ám hamar világossá válik számára, hogy ez itt nem a hőn áhított nyugalom szigete. Ráadásul az állandóan bulizó és csinnadrattázó helyiek még őt tartják ünneprontónak, csak mert szeretne magának olykor egy kis nyugalmat. Viszont egy fiatal kisgyerekes anya (Dakota Johnson) fölkelti a figyelmét, sőt fiatalkori önmagára emlékezteti, amikor is ő foglalkozott egyedül két kislányával, és rájött, hogy nem akarja az otthon hagyott, gyakorlatilag egyedülálló anya szerepét viselni. A két idősíkon játszódó cselekmény egy középkorú nő portréját rajzolja le, aki a saját jóléte és a családi felelősség közül az előbbit választotta, de a hosszútávú következményeivel nem tud megbirkózni. Olivia Coleman megkapta a jelölést, és a forgatókönyv is, ami pedig Maggie Gyllenhaal munkája. A három jelölésből azonban egyet sem kapott meg, ami nem is baj.
Izgalom: [* ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Coda - A nagykamaszlány Ruby családja egyetlen halló (és beszélő) tagja, középsuli mellett apjának és bátyjának segít halászhajójukon, többek között a külvilággal folytatott kommunikációban. Egyszer brahiból jelentkezik a gimi kórusába, ahol kiderül: Istenáldotta tehetsége van az énekléshez, de olyannyira, hogy tanára zenei irányú továbbtanulásra is javasolja. Családja nem túl támogató, egyrészt mert a zene örömét nem tudja hová tenni - de még inkább azért, mert a halászok éppen föllázadnak a felvásárló cég ellen, és ebben a harcban Ruby családjának is vezérszerep jut. A konfliktusnak elég kiszámítható és érzelgős kimenetele van, és hát természetesen a szerelem is beúszik Ruby életébe. Ám ennél jóval fontosabb a mindebből kirajzolódó, izgalmas, kétoldalú felnövéstörténet: egyrészt Ruby ki tud-e törni a család tolmácsának rákényszerített szerepéből, és elkezdi-e végre a saját útját járni - illetve a család is le tud-e válni Ruby állandó segítségéről, és megtanulja-e önállóan is képviselni a saját maga, valamint a közösség érdekeit a halló emberek világában.
A 2006-os A tégla után a második legjobb filmes Oscart elnyert mű, ami valójában egy remake: az eredetije a 2014-es francia A Bélier-család. Talán az a fő különbség, hogy abban nem szerepeltek siket színészek, míg ez a film megnyitotta a teret. Olyannyira, hogy az apát alakító Troy Kotsur a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat is elnyerte. Az anya pedig az a Marlee Matlin, aki az Egy kisebb isten gyermekeivel 1987-ben már elnyerte az aranyszobrot. Egyébként is egy érzékeny és élevezhető, humoros és megható, családi, de egyáltalán nem gagyi alkotás, ami ráadásul a fogyatékkal élő emberek fókuszba helyezésével még jó ügyet is szolgál, szóval a három jelölésért a három Oscar, köztük a legfontosabb, ha remake is, de jó helyre ment.
Izgalom: [** ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
The Eyes of Tammy Faye - Életrajzi mű a Baker-házaspárról (Jessica Chastain és Andrew Garfield), akik a hatvanas-hetvenes években induló tévés evangelizáció világát olyannyira tökélyre vitték, hogy a vallási alapokra felépítettek egy saját médiabirodalmat. A magyar tévénézőknek ismerős 700-as klub is az ő nevükhöz fűződik. Szóval a politika keményvonalasabb republikánus oldalán helyezkedtek el, de nem teljesen fogadták ott el őket, mivel Tammy, a pár női tagja nyíltan hirdette és tanította a melegek elfogadását. A vesztük is ez lett: amikor kellően magukra haragították a befolyásosakat, hirtelen kiderült, hogy a befolyó adományokat leginkább a saját luxusukra költötték. Ekkor meg persze jött a csúfos bukás. A film az ő pályafutásukat járja végig, hogy fiatal, tehetséges hittanosokból hogyan váltak sikeres előadókká, és közben a fény és a pénz hogyan vette el a józan ítélőképességüket és a hitüket. A versenyen két Oscart kapott: a máskor halovány Jessica Chastain most végre megmutatta önnön tehetségét, amihez a kiváló maszk és smink is nagyban hozzájárult.
Izgalom: [* ] Érzelem: [** ] Humor: [** ] Mondanivaló: [* ]
Dűne (Dune) - A sivatagos Arrakis bolygó bennszülöttei sikeresen elűzik az ásványi kincseket gátlástalanul kitermelő Harkonnen családot, az űrbirodalom császára pedig a jóval békésebb és emberségesebb Atreides családot küldi oda rendet tenni (Arra kis időre). Ám a cudar körülmények, az extrém nappali hőség, a dűnék alatt élő óriásférgek, és a visszatérő Harkonnenek igencsak megnehezítik a dolgukat. Így a család örököse, a fiatal Paul (Timothée Chalamet) felelőssége is megnő, aki éppen kezdi felismerni különleges képességeit, és a nemsokára eljövendő messiást is egyre többen látják benne. A dolgok aztán a vártnál is negatívabb fordulatot vesznek, aminek következtében tényleg Paul lesz az, aki családja, és tán az egész Arrakis megmentőjévé avanzsálhat.
A legendás fantázia-regényből ezúttal az Érkezéssel és a Szárnyas fejvadász 2049-cel sci-fis irányt vett Dennis Villeneuve rendezett filmet. Az 1984-es David Lynch-félével való összehasonlításra külön poszt kéne - annyi mindenesetre elmondható, hogy míg a régiben szinte minden karakter fehérbőrű amerikai volt, az újban a paletta ennél jóval változatosabb. (Itt egy rövid lista a régi és új karakterekkel.) Talán így még kicsit jobban is szájbarágós a mondanivaló: a sivatagban bányásznak egy energiahordozót, ami a közlekedés és a kereskedelem fő kelléke, ám a helyiek teljes semmibe vételével. Az őslakosok meg bár jobban kiismerik magukat a saját otthonukban, győzni igazán onnantól van esélyük, ha a gyarmatosítók ifjú reménysége átáll hozzájuk vezérnek. Ezt a klisét nemrég az Avatar is ellőtte, szóval kíváncsian várjuk, hogy a Dűne második részében ettől hová fognak fejlődni, mert elég sok maradt az elvarratlan szál, szóval van hová.
Tíz kategóriában jelölték Oscarra, ebből hatot meg is kapott, például Hans Zimmer a legjobb a zenéét. A többi leginkább technikai jellegű, de közte van a legjobb díszlet is, amivel Sipos Zsuzsannának köszönhetően megvan az ötödik magyar Oscar. Gratulálunk és köszönjük!
Izgalom: [***] Érzelem: [* ] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
Vezess helyettem (Drive My Car) - A legjobb filmes jelölések közé olykor egy nem angol nyelvű alkotás is betüremkedik: ezúttal ez a japán alkotás, ami a nemzetközi filmes Oscart ezzel gyakorlatilag jó előre megnyerte. Pedig a sztori nem valami különleges: híres színházi rendező vidéki társulathoz megy vendégrendezni, és arra az időre kap egy autót sofőrrel. A nagy műveltségű, művészetének élő szakember, és a tanulatlan, mindennapi túléléssel elfoglalt sofőrlány egymástól nem is állhatnának távolabb, de magányuk összeköti őket, szóval a közös utazás abszolút metaforikusan is értendő. A legjobb nemzetközi Oscarban már jobban körülírtam,
Izgalom: [ ] Érzelem: [***] Humor: [ ] Mondanivaló: [* ]
