Bombázás békekötés előtt

Karnyújtásnyira a békétől

1972 júliusában az észak-vietnámi küldöttség kénytelen volt visszatérni Párizsba, hogy folytassa a félbeszakadt béketárgyalásokat. A tavasszal megkezdett Nguyen Hué offenzívájuk csak részsikereket hozott, Dél-Vietnámot egyelőre nem sikerült legyűrni, az utánpótlásuk pedig az amerikai bombázás és aknazár miatt akadozott. A bombázó hadjárat emellett Nixon elnök elszántságát is bizonyította,  ráadásul a nyár folyamán már látható volt, hogy a novemberi választásokat is szinte bizonyosan ő fogja megnyerni, vagyis az amerikai Vietnám-politikában nem volt várható döntő változás. A Fehér Ház nyitása Kína és a Szovjetunió felé pedig ugyancsak hátrányos helyzetbe hozta a hanoi vezetést. Diplomatáik így enyhébb feltételekben egyeztek ki, és kompromisszumos megállapodást terveztek. 

kissinger_w_tho_1972.jpg

Henry Kissinger és Le Duc Tho a párizsi béketárgyalások szünetében

A dél-vietnámi Thieu elnök ekkortájt azonban vonakodott a kompromisszumos béke megkötésétől, mert látta, hogy az amerikai kivonulás után ugyanúgy szembe kell néznie az északiak országegyesítési törekvéseivel. Ugyanakkor már jóval magabiztosabban állt a harc folytatásához, bízva abban, hogy az Egyesült Államok által nyújtott támogatás a végleges csapatkivonásuk után is folytatódni fog. Ezzel szemben Nixon és Kissinger egymás közt ekkorra lényegében már lemondtak arról, hogy hosszú távon is biztosítsák Dél-Vietnám fennmaradását. Nekik elég volt egy “vállalható intervallum” (a sokat emlegetett “decent interval”), amely után nem lesz jelentősége annak, ha az északi országrész legyűri a délieket, mert az már nem az amerikaiak felelőssége lesz. A Fehér Házban rögzített magnószalagok mindezt alátámasztják: 

NIXON: Legyünk teljesen tárgyilagosak. Ha a szovjetekkel és a kínaiakkal folytatott játszmánk szemszögéből nézzük ezt, vagy az országunk vezetése szempontjából, akkor szerintem szinte bármit megtehetünk, hogy ráerőszakoljuk mindezt Thieura. Szinte bármit. Erre jutottam. Tudja, hogy értem…? Mert a történelem sodrásában Dél-Vietnám valószínűleg amúgy sem maradna fenn. És most csak őszinte vagyok… 
KISSINGER: A kivonulás kapcsán…
NIXON: Nem felejthetjük, Henry, hogy a választás megnyerése iszonyú fontos. És idén iszonyú fontos – de lehet-e életképes külpolitikánk, ha egy vagy két év múlva Észak-Vietnám felfalja Dél-Vietnámot? Ez itt a kérdés. 
KISSINGER: Ha egy-két év múlva Észak-Vietnám felfalja Dél-Vietnámot, a mi külpolitikánk még akkor is életképes lesz, amennyiben úgy néz majd ki, hogy a dél-vietnámi inkompetencia vezetett odáig. Ha most szállnánk ki, mondjuk 3-4 hónap múlva, azzal viszont Thieu elnököt rögtön kicsinálnánk… Belpolitikailag és hosszú távon nem fog rajtunk segíteni, mert az ellenzék azt mondja majd, hogy három évvel korábban kellett volna ezt megtenni.
NIXON: Tudom.
KISSINGER: Szóval kell valamilyen receptet találnunk, ami egy-két évig egyben tartja a dolgokat, azután pedig… Egy év kell, elnök úr, és a vietnámi téma lecseng. Ha rendezzük az egészet mondjuk idén októberben, akkor ‘74 januárjában már a kutyát sem fogja érdekelni.

kissinger_w_nixon.jpg

Nixon és Kissinger

A novemberben esedékes elnökválasztás előtt Nixonnak ráadásul óvatosan kellett manővereznie belpolitikai téren, hiszen mind a békepártiak, mind a konzervatívabbak felé azt kellett kommunikálnia, amit hallani akartak: egyfelől azt, hogy a békekötés sínen van, másfelől, hogy a dél-vietnámiakat nem hagyják cserben. A szenátusban közben élénk viták folytak a békeszerződésről, ideértve például azt, hogy a végleges amerikai kivonulás előtt van-e szükség tűzszüneti egyezményre, illetve a hadifogolycseréről, amelyet egyesek a feltételek közé soroltak, mások a hanoi vezetés jóindulatára bíztak volna. 

george_mcgovern.jpg

Demokrata oldalról George McGovern szenátor indult Nixon ellen
az elnökválasztáson, ám már 1972 nyarán látszott, hogy nincs esélye...

Az észak-vietnámi békedelegáció tisztában volt azzal, hogy amerikai kollégáik az elnökválasztás miatt is sietnek majd, azonban még így is a korábbiaknál békülékenyebb és engedékenyebb hangulatban ültek le tárgyalni. A megbeszélések hosszabb-rövidebb szünetekkel augusztustól egészen december közepéig tartottak. Az egyik fő téma az átmeneti kormányzat volt (ezt később nemzeti tanácsra módosították), melyben egyenlő, vagyis harmadrészben kapnának helyet saigoni vezetők, kommunista képviselők, illetve semleges elemek, és az ő közös feladatuk lenne a következő választások megszervezése. Fontos változás volt, hogy Hanoi már nem ragaszkodott Thieu azonnali távozásához, a dél-vietnámi kormány legitimitását elismerték, illetve nem tiltakoztak a Saigonnak nyújtott amerikai katonai támogatás folytatása ellen, viszont a déli országrészben állomásozó észak-vietnámi erők (nagyjából 150 ezer katona) helyben maradását kikötötték. Az elgondolásuk szerint a békekötés után a Nemzeti Felszabadítási Front, illetve a déli kormányzat megtartaná az éppen az ellenőrzése alatt álló területeket.  

Bár az átmeneti kormány, illetve a nemzeti tanács ötlete igen sok kérdést felvetett, és a néphadsereg alakulatainak déli állomásoztatása komoly veszélyeket jelentett, Kissinger mindenbe beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy a délen maradt észak-vietnámi alakulatok nem kaphatnak utánpótlást. A hanoi küldöttség rábólintott, bár elég egyértelmű volt, hogy nem gondolják komolyan. Nixon eközben attól tartott, hogy Thieu árulásnak fogja beállítani az egyezményt, ami rossz fényt vetne az amerikai vezetésre – Kissingerrel ezért még egy saigoni puccs gondolatával is eljátszadoztak, végül azonban letettek róla. Thieu elnököt táviratban buzdították, hogy minél gyorsabban minél nagyobb területeket foglaljon vissza a majdani tűzszünet aláírásáig (ellenfeleik ugyanezen munkálkodtak). 

kissinger_w_thieu.jpg

Kissinger és Thieu tárgyalása

Október 18-án Kissinger Saigonba repült, hogy személyesen is egyeztessen a déli miniszterelnökkel a tűzszünet kapcsán. Thieu elnök elégedetlen volt, sőt őrjöngött: felhozta, hogy a feje felett hoztak döntést, hogy az ideiglenes kormány felállítása csak megkönnyíti a kommunisták hatalomátvételét, de északi csapatokat sem akart a határon belül tudni. Kissinger egyik könyvében úgy fogalmaz:  

“Thieu és kormánya egész egyszerűen nem állt még készen a tárgyalásos úton elérhető békére. Volt ugyan pár homályos elképzelésük, de ezek nagyjából kimerültek Hanoi feltétel nélküli megadásában. A puszta túléléssel nem elégedtek meg; garanciát akartak a hatalmuk megőrzésére. Jobban szerették volna folytatni a katonai küzdelmet, mint részt venni a politikai csatározásban. Ahogy azt Bunker [a saigoni amerikai nagykövet] megfogalmazta augusztus 31-én, amikor ő, az elnök és én Honoluluban találkoztunk, hogy áttekintsük az alkudozás állását: »Attól tartanak, még nem elég szervezettek ahhoz, hogy politikailag versenybe szálljanak egy ilyen elszánt és fegyelmezett szervezettel.«
[...]
Nyolcévnyi amerikai részvétel után a dél-vietnámiak egyszerűen nem érezték magukat felkészültnek arra, hogy közvetlen amerikai részvétel nélkül szembenézzenek Hanoival. Nem a szerződés egyik vagy másik kitétele okozta, hogy rémálmaik voltak, hanem a félelem, hogy egyedül maradnak. A saigoni vezetők számára a tűzszünet egyet jelentett megmaradt erőink távozásával, miközben nem hittek benne, hogy lankadni fog Észak-Vietnámnak az a csillapíthatatlan törekvése, hogy uralma alá hajtsa Indokínát. Nagyon is valós értelmet nyert számukra, hogy jövőjük a saját kezükbe kerül, és valahol mélyen ez a gondolat rettentő pánikot gerjesztett bennük, noha túl büszkék voltak, hogy mindezt elismerjék. Ráadásul még csak nem is tévedtek. Az amerikai erők dél-koreai jelenlétét például Washington is elengedhetetlennek vélte ahhoz, hogy a Koreai-félszigeten fenn lehessen tartani a katonai és lélektani egyensúlyt.” 

Nixon végül megelégelte Thieu elégedetlenkedését: táviratilag kilátásba helyezte az amerikai támogatás beszüntetését és egy különmegállapodást, amelyben a saigoni kormánynak nem lesz szava. Thieu azonban egyelőre hajthatatlan maradt, és október 24-én hivatalos felszólalásban fakadt ki a megállapodás tervezete ellen. Az amerikai késlekedésre reagálva az észak-vietnámi vezetés a nemzetközi sajtóban intézett kirohanást: közzétették a megállapodás részleteit, és azt állították, hogy az Egyesült Államok szabotálni akarja a békefolyamatot. Hanoiban most attól tartottak, hogy Nixon az elnökválasztást még ki akarja várni, és utána esetleg megint változtatásokat követel a feltételek kapcsán. Kissingernek lépnie kellett, így életében először sajtótájékoztatót tartott, illetve tévés beszélgetéseken vett részt, hogy biztosítsa az amerikai közvéleményt arról, hogy a megállapodás most már valóban “karnyújtásnyira van”. Ez a kijelentés azonban elsietett volt, mert további hetek teltek el, és a tűzszünet még mindig váratott magára. Ennek hatására egyes amerikai lapok, illetve a demokraták olyan vádakkal álltak elő, miszerint Nixonék valójában eszkalációra készülnek, vagy hogy ki akarják várni az elnökválasztás eredményét, és hogy a korábbi bejelentések csak azért történtek, hogy a republikánusok malmára hajtsák a vizet az elnökválasztás véghajrájában. 

kissinger_press.jpg

Kissinger sajtótájékoztatót tart. Egészen odáig még hírműsorokban is ritkán tűnt fel, és ha igen, akkor is csak arcát mutatták, a hangját nem hallhatták a nézők, ugyanis akcentusa miatt fenntartásai voltak.  

Ami a már említett elnökválasztást illeti, Nixon 1972. november 7-én elsöprő győzelmet aratott a demokrata George McGovern szenátor felett: a szavazatok csaknem 61%-át szerezte meg. Ezzel a diadallal a zsebében az elnök megint biztosította Thieut, hogy ha az északiak megszegnék a fegyverszüneti egyezményt, azonnali és komoly megtorló csapás következik majd (valójában ilyen garanciát kongresszusi beleegyezés nélkül nem adhatott volna). Emellett egy igen jelentős hadianyag-szállítmányt is útnak indítottak Dél-Vietnámba, benne több száz repülőgéppel és harcjárművel. 

nixon_re-election_win.jpg

60,7%-os többséggel Nixon elsöprő győzelmet aratott, azonban második elnöki terminusát már nem vihette végig, mivel belebukott a Watergate-botrányba… 

Kissinger feladata most az volt, hogy még a január 20-i elnöki beiktatás előtt pontot tegyen a vietnámi szerepvállalás végére, de közben a Thieu által felhozott (szám szerint 69) módosítási javaslatot (ideértve a teljes észak-vietnámi csapatkivonást) is meg kellett volna beszélnie Le Duc Thóval. November 20-án közölte tehát ezeket az észak-vietnámi diplomatákkal, akik ugyanúgy változtattak volna néhány ponton… Eltérő vélemények vannak arról, hogy mi okozta az újabb akadályt: Kissinger szerint a VDK küldöttsége az utolsó pillanatban újra mohó lett néhány pontot illetően, másutt arról olvasni, hogy a Dél-vietnámi Ideiglenes Felszabadító Kormány képviselői azzal keresték fel a hanoi vezetést, hogy ragaszkodnak Thieu eltávolításához és a politikai foglyok szabadon bocsátásához, vagyis ezúttal a kommunista oldalon okozott problémát az egyeztetés. Mindenesetre december 13-án Le Duc Tho hazautazott, és a megbeszélések ismét megrekedtek. Nixon már korábban kilátásba helyezte, hogy ha ez újra megtörténik, akkor a Fehér Ház súlyos válaszcsapással fog felelni, ezt az üzenetet pedig Kissinger át is adta Thónak. 

supplies_to_rvn.jpg

Hatalmas mennyiségű hadianyag érkezett ezekben a hetekben Dél-Vietnámba. Mivel még nem volt biztosra vehető, hogy a békeszerződés aláírása után is folytatódhat-e az amerikai támogatás, a szállításokkal sietni kellett.

Nixon az elnökválasztási győzelme ellenére is aggódott: nem akarta, hogy második terminusát is Vietnám témája uralja, pontot akart tenni az ügy végére, méghozzá gyorsan. Ezt az is indokolta, hogy tudta, a továbbra is túlnyomórészt háborúellenes összetételű kongresszus nyomása is nőni fog a konfliktus lezárását illetően, ami azt jelentette, hogy 1973 első hónapjaitól már bizonyosan nem lesz módja katonai nyomás kifejtésére. Kissinger szerint az elnök egyébként soha nem is bízott a béketárgyalás sikerében: neki mindig is jobban tetszett a katonai megoldás, amely legalább az illúzióját megadja a győzelemnek. Nixon most úgy gondolta, hogy “visszabombázhatja a tárgyalóasztalhoz” az észak-vietnámi felet. Agresszív hozzáállását az a szeptemberi közvélemény-kutatási eredmény is alátámasztotta, amely szerint az amerikai választók 55%-a támogatja a VDK folytatódó bombázását (míg 32% ellenezte). Stanley Karnow szavaival élve az elnök “megint pattoni hangulatba került”, és december 14-én ultimátumot küldött Hanoiba, amelyben követelte, hogy 72 órán belül térjenek vissza a tárgyalóasztalhoz. Már korábban utasította Thomas Moorer admirálist, az egyesített vezérkar főnökét, hogy készítsék elő egy masszív, Észak-Vietnám elleni légi hadjárat terveit. Ez eredetileg háromnapos lett volna, és több, addig tiltott célpont került fel a listára, amely számos erőművet, rádióállomást, vasútvonalat, repteret és kikötői létesítményt tartalmazott. 16-án Kissinger a sajtónak bejelentette, hogy a megállapodás sínen van, de Hanoi ismétlődően újratárgyal egyes pontokat. Észak-vietnámi részről közben fokozták a harckészültséget az egész országban.

hanoi_families_evacuated_1972.jpg

Családokat evakuálnak Hanoiból

Nixon elnök parancsa nyomán 1972. december 18-án megindult a Linebacker II hadművelet. Éjszakánként főleg B–52-es bombázók, nappal vadászbombázók és könnyűbombázók (F–4-esek, F–111-esek, A–6-osok, A–7-esek és így tovább) támadták elsősorban a Hanoitól Haiphongig terjedő területet. Tizenegy nap és éjszaka alatt (amelyet egy 36 órás karácsonyi szünet szakított meg) majdnem 3000 bevetés során nagyjából 20 ezer tonna bomba hullott le. 

andersen_afb_1972.jpg

A guami Andersen légitámaszponton 1972-ben 150 B–52-es bombázó állomásozott. Innen, illetve a thaiföldi U tapaóból szálltak fel a Linebacker II napjaiban, hogy Észak-Vietnám fölé repüljenek.

A nemzetközi sajtó, a pápa és az ENSZ mélyen elítélte a bombázásokat, kihangsúlyozva a támadás barbár mivoltát. A svéd miniszterelnök, Olof Palme Guernicához, Lidicéhez és Oradourhoz hasonlította a történteket – válaszul a Fehér Ház megszakította velük a diplomáciai kapcsolatokat. A háborúellenes kongresszusi hangok ismét erősödtek, egyes amerikai lapok pedig ugyancsak kikeltek a bombázó hadjárat hírére. “Terrorbombázás a béke nevében” – fogalmazott a Washington Post; “Újabb vietnámi esztelenség” – írta a St. Louis Post-Dispatch; “Tényleg ez fog véget vetni a háborúnak?” – volt olvasható a Chicago Daily News címoldalán; “A világ szégyene” – összegezte a New York Times. Ehhez képest a szovjet és kínai sajtó csak kritikus, de nem elítélő volt: a moszkvai és pekingi vezetés a megállapodásban volt érdekelt, és diplomatáikat az amerikai és észak-vietnámi felek amúgy is beavatták. Ők most is arra ösztönözték Hanoit, hogy üssék végre nyélbe a megállapodást. 

antiwar_demo_europe.jpg

Az újabb bombázás hírére Európa számos városában
háborúellenes tüntetést szerveztek

Az amerikai közvéleményt összességében már kevésbé foglalkoztatta a vietnámi helyzet, mint korábban, hiszen a szárazföldi kontingens túlnyomó részét addigra hazahozták: 1972 utolsó napjaiban már csak nagyjából 24 ezer amerikai katona tartózkodott Dél-Vietnámban, június óta pedig sorozott legénységet sem vittek oda. Emiatt az Egyesült Államokban alig néhány háborúellenes demonstrációra került ezekben a napokban, például december 21-én este, amikor is nagyjából ezer tüntető lepte el a manhattani Times Square-t, és két órán át akadályozták a forgalmat. A különböző döntéshozók véleménye viszont igencsak eltért a bombázás kapcsán: a saigoni amerikai nagykövet, Ellsworth Bunker szerint nem lett volna szabad megtenni; Melvin Laird hadügyminiszter szerint szükségtelen volt; Henry Kissinger szerint viszont meg kellett volna hosszabbítani, hogy Hanoit még nagyobb nyomás alá helyezhessék.  

bombs_to_linebacker.jpg

B–52-esek felfegyverzése

De mi az igazság a “terrorbombázás” elmélete kapcsán? Valóban szőnyegbombázás történt az észak-vietnámi városok ellen? Valóban a lakosság volt a célpont? A sajtó jelentős része joggal gyalázta Nixont?  

Tény, hogy a Fehér Ház törekedett lélektani nyomást gyakorolni Észak-Vietnámra, de ha ezt nagyszámú civil áldozattal akarta volna elérni, akkor jóval többen haltak volna meg. Az amerikai fél saját elmondása szerint törekedett a precíziós csapásokra, bár köztudott, hogy ez a gyakorlatban soha nem garantálja a beígért sebészeti pontosságot, pláne hadászati bombázók esetében. Mindenesetre a számok őket igazolják, lásd például Stanley Karnow (köztudottan objektív) könyvét, amelyben ezt olvashatjuk:  

“A városba [Hanoiba] látogató amerikai békeaktivisták sürgették a polgármestert, hogy a bombázás áldozatait 10 ezer halottban állapítsa meg. Ezt elutasította, mondván a kormánya hitelessége forog kockán. A hivatalos állásfoglalás szerint ebben az időszakban 1318 polgár halt meg Hanoiban és 305 Haiphongban – ez aligha esik ugyanabba a kategóriába, mint Tokió 1945 márciusi bombázása, amikor a gyújtóbombák tüzében majdnem 84 ezer ember veszett oda egyetlen éjszaka alatt.”

Guenter Levy történész ugyancsak több összehasonlító példát hoz a terrorbombázások témájában, mondván minden ilyen esetben több tízezer ember szokott meghalni. Bár a civilek halálát nem akarja elbagatellizálni, idézi a London Economist folyóirat egyik korabeli cikkét, amely szerint a hanoi halottak száma “kisebb, mint azoké a dél-vietnámi civileké, akik az észak-vietnámi tüzérségnek estek áldozatul An Loc mellett 1972 áprilisában, vagy azoké, akik májusban a Quang Triből menekülők közül haltak meg egy lesállás következtében. Ennek fényében Mr. Nixont Hitlerként beállítani elég abszurd.” 

vietnamese_dead_linebacker_ii.jpg

A bombázás áldozatai

Mint utóbb kiderült, a településeket ért bombakárok sem voltak annyira súlyosak, mint ahogy egyes források sugallták. Malcolm W. Browne, a (közismerten liberális) New York Times munkatársa később például meglepődött azon, hogy “az amerikai bombázások okozta kárt az észak-vietnámi propaganda jelentős mértékben eltúlozta”. Peter Ward, a Baltimore Sun újságírója pedig ‘73 márciusában azt írta, “talajszinten a bizonyítékok ellentmondanak a válogatás nélküli bombázás elméletének. Egyértelmű, hogy több bombarakomány célt tévesztett, és civil lakóépületekre hullott, de az ottani kár elhanyagolható a kiválasztott célpontokat ért összesített kárhoz képest.”

kham_thien_street_hanoi_1972.jpg

A hanoi Kham Thien utca a bombázás után 

Számadatoktól és arányoktól függetlenül az észak-vietnámi lakosság egy része így is nagyon megszenvedte a támadásokat, amelyek emléke a mai napig kísérti a túlélőket. Egyikük, Duong Van Mai unokaöccsét vesztette el, pedig a bombázás nem is a kérdéses települést érte, hanem egy közeli erőművet:  

“A bombák nem rá vagy a házára hullottak, a családja mégis holtan találta, ahogy a lépcső alatt áll, még holtában is a kerékpárját szorongatva. A robbanás lökéshulláma fullasztotta meg. Hanoiban akkortájt a bicikli volt a legértékesebb vagyontárgy, ezért vitte be magával a kerékpárját, hogy megmentse.”

A Hearts and Minds című dokumentumfilm vonatkozó részlete

A támadások nemcsak a lakosságot, hanem a légvédelmet is komoly nyomás alá helyezték. Utóbbi legalább 1000 rakétát lőtt ki ebben az időszakban, és ezzel ki is merítették készleteiket. Amerikai oldalon 26 repülőgép (a hivatalos vietnámi történetírás szerint 81) került a veszteséglistára, ebből 15 B–52-es bombázó volt; a repülőszemélyzetek vesztesége 43 halott és 45 fogoly volt. (A bombázásról nemsokára külön cikkben írok majd.)

Az észak-vietnámi vezetés úgy értékelte a történteket, mint “egy levegőben vívott Dien Bien Phu”, amely Nixont visszakényszerítette a tárgyalóasztalhoz, ám a valóságban – légvédelmi kapacitásuk kimerülése és a súlyos csapásoktól szenvedő energiaellátás miatt, illetve kínai és szovjet ösztönzésre – ők kezdeményezték a megbeszélések folytatását december 26-án.  1973. január 8-án erre sor is került. Néhány nap alatt megszületett a megállapodás – lényegében ugyanazokkal a feltételekkel, amelyekben már októberben megállapodtak. A hatvanadik születésnapját ünneplő Nixon ekkor ultimátumot küldött Thieunak arról, hogy vagy elfogadja a feltételeket, vagy nélküle fogják aláírni a tűzszünetet. A dél-vietnámi elnök beletörődött. Nixon pedig elégedett lehetett: a karácsonyi bombázó hadjárat révén még utoljára jelzést küldhetett mind a hanoi, mind a saigoni vezetésnek arról, hogy mivel járna, ha az északiak megszegnék a tűzszünetet. (Erre azonban már nem került sor, hiszen a háború legvégén, 1975 tavaszán indított észak-vietnámi offenzíva idején már nem ő ült az elnöki székben, és ahogy a cikk elején is utaltam rá, kérdéses, hogy meddig ment volna el ilyen helyzetben az “elfogadható intervallum” után, bár az elnök erről aláírt dokumentumot küldött Thieu részére.)

lbj_1972.jpg

Johnson utolsó éveiben két könyvén dolgozott, köztük elnöki emlékiratain (The Vantage Point címmel), és sokak meglepetésére haját is megnövesztette, mintegy tiltakozásul, akárcsak a korszak lázadó generációjának tagjai. Ez a kép 1972 augusztusában készült róla. 

1973. január 22-én egy kisebb jelentőségű, mégis említésre méltó dolog történt: szívszélhűdés következtében elhunyt Lyndon Baines Johnson, az Egyesült Államok korábbi elnöke, aki 1964-ben háborúba vezette az országot. Éppen csak nem érhette meg a konfliktus amerikai részről való lezárását (viszont a békeszerződés anyagából Kissinger küldött neki egy példányt). 

le_duc_tho_w_kissinger_after_the_signing.jpg

Le Duc Tho és Kissinger a békeszerződés aláírása után. Később ezért mindketten megkapták a Nobel-békedíjat, de Tho nem volt hajlandó átvenni, mondván a megegyezés nem hozta el a békét Délkelet-Ázsiának. 

Tho és Kissinger másnap írták alá a megállapodást, az összes fél (a Vietnámi Köztársaság, a Vietnámi Demokratikus Köztársaság, a Dél-Vietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány és az Egyesült Államok) pedig január 27-én látta el kézjegyével a dokumentumokat. Nixon elnök még 23-án este a televízióban jelentette be, hogy sikerült “tisztességgel lezárni a háborút és békét hozni Vietnámba és Délkelet-Ázsiába” (ez a valóságban nem így történt sem Vietnám, sem Laosz, sem Kambodzsa vonatkozásában), illetve, hogy két hónapon belül minden amerikai hadifogoly hazatérhet, és az utolsó amerikai alakulatok is távoznak Dél-Vietnámból. 

Nixon elnök bejelentése

A békeszerződés a következőket tartalmazta: 

  • tűzszünet beállta mindkét országrészben; 
  • az összes hadifogoly és politikai fogoly szabadon bocsátása; 
  • a harcok során eltűntek kapcsán a felek segítik egymást az azonosítás, az exhumálás és a repatriálás terén;
  • az amerikai és más külföldi erők teljes kivonása Dél-Vietnámból (ideértve a tanácsadókat, szakértőket és pacifikálási munkatársakat), illetve támaszpontjaik leszerelése 60 napon belül; 
  • az észak-vietnámi partoknál lerakott aknákat az amerikai fél eltávolítja; 
  • az amerikai fél többé nem avatkozik be Dél-Vietnám belügyeibe, katonai szerepet nem vállal; 
  • Dél-Vietnám önállóságát mindegyik fél elismeri; 
  • a déli országrészben létrejön a Nemzeti Megbékélés és Egyetértés Országos Tanácsa (amely nem azonos egy koalíciós kormánnyal); 
  • Dél-Vietnám önálló külpolitikát folytathat, de külföldi katonai támogatást csak az új vezetés egyetértésével kaphat; 
  • a dél-vietnámiak nemzetközi ellenőrzés mellett szabad és demokratikus választásokat tarthatnak, emellett biztosítják nekik a szólás-, gyülekezési, mozgási stb. szabadságot; 
  • a délen állomásozó észak-vietnámi csapatok helyben maradhatnak; 
  • a déli területen az új kormányzat felállásáig egyik fél sem kaphat utánpótlást, később viszont a tönkrement, elpusztult vagy elhasznált hadianyag mennyiségi alapon pótolható; 
  • a két országrészt elválasztó ideiglenes határt, a demilitarizált övezetet a felek tiszteletben tartják; 
  • egyik országrész sem csatlakozhat katonai szövetséghez, területükön külföldi katonai erőket nem állomásoztathatnak, számukra bázisokat nem biztosíthatnak; 
  • a két országrész egyesítését fokozatosan, békés úton valósíthatják meg; 
  • a felek tiszteletben tartják Laosz és Kambodzsa függetlenségét, csapataikat és hadianyag-készleteiket onnan végleg kivonják; 
  • az indokínai felek között fennálló problémákat a másik szuverenitásának tiszteletben tartásával oldják meg; 
  • az Egyesült Államok újjáépítési segélyt nyújt Észak-Vietnámnak. 

5th_wave_kissinger_1973_hun_small.jpg

Kissinger teljesítményét nem mindenki ismerte el… 
Rich Tennant karikatúrája.

Mindezek ellenőrzése érdekében három bizottság jött létre: egy kétoldalú, illetve egy négyoldalú Egyesített Katonai Bizottság (előbbi dél-vietnámi és észak-vietnámi képviselőkkel, utóbbiban helyet kaptak az Ideiglenes Forradalmi Kormány és az Egyesült Államok is), továbbá egy Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB), amelyben kanadai, magyar, lengyel és indonéz stáb működött (erről részletesebben egy másik cikkben írok). 

Forrásjegyzék:
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• America in Vietnam (írta: Guenter Lewy; Oxford University Press 1980)
• Fehér házi éveim (írta: Henry Kissinger; Antall József Tudásközpont 2019)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Operation Linebacker II 1972 – The B-52s are sent to Hanoi (írta: Marshall L. Michel III;  Osprey 2018)
• Public Affairs: The Military and the Media, 1968-1973 (írta: William M. Hammond; Government Printing Office, 1996)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam: The Ten Thousand Day War (írta: Michael MacLear; Thames/Methuen 1981)
• https://www.nytimes.com/1972/12/22/archives/traffic-disrupted-in-antiwar-protest.html
• https://www.theatlantic.com/politics/archive/2018/08/lbj-long-hair-photo/568447/