John Paul Vann élete

Tavaly Daniel Ellsberg életrajza kapcsán már említettem valakit, aki az amerikai beavatkozás legaktívabb tíz évének fontos szereplője, emellett a konfliktus egyik legnevesebb ismerője volt, és akiről azt mondogatták, nem lehet elképzelni őt a vietnámi háború nélkül, ahogy a vietnámi háborút sem őnélküle. Egy ellentmondásos életű katonatiszt, aki civilként is visszatért Délkelet-Ázsiába, hogy aztán ilyen minőségében hadtestparancsnoki poszton is bizonyítson.

Alezredesként vietnámi szolgálata idején

John Paul Vann 1924. július 2-án született a virginiai Norfolkban. Első pár évében nagynénjei nevelték, csak akkor került vissza anyjához, Myrtle-höz, amikor az újra férjhez ment. Mostohaapja, a kétkezi munkás Aaron Frank Vann gondoskodó szülőnek bizonyult, viszont a gazdasági válság éveiben többször is munka nélkül maradt, így a kis John és féltestvérei sokat nélkülöztek, annak ellenére, hogy anyjuk igen szépen keresett prostituáltként. Myrtle emellett még a férj fizetését is elszedte, a gyerekeket pedig elhanyagolta és verte. 

Tablókép a gimnázium évkönyvből. John 19 évesen.

A kamaszkorba lépő John harcias szellemű srác és remek cserkész volt, de soha nem agresszív. Szülei viselkedése viszont nagyon nyomasztotta, és már a szökésen gondolkodott… Végül egy metodista kollégium fogadta be, ahol népszerű diák lett és kitűnt a sportokban is. Az 1941-es amerikai hadba lépés nyomán elhatározta, hogy vadászpilótának áll, de rábeszélték, hogy egyelőre tanuljon tovább, úgy jobb esélyei lesznek. 1943 márciusában végül jelentkezett a szárazföldi hadsereg légierejéhez. Kiváló képességeit elismerték, de mivel gondjai voltak a fegyelemmel, végül navigátor lett belőle, hadnagyi rendfokozattal. Bevetésre viszont ebben a háborúban már nem került. Közben megismerte későbbi feleségét, Mary Jane-t, akivel 1945 szeptemberében házasodtak össze, nemsokára pedig már első gyermeküket várták.

John Paul és Mary Jane esküvői képe 

A férfi első kiküldetése során eldöntötte, hogy a seregben csinál karriert. A tiszti rendfokozat, az egyenruha, a szervezeti támogatás, illetve a továbbtanulási lehetőségek egészen más hátteret nyújtottak neki, mint annak idején saját családja. Amikor pedig 1947-ben az amerikai légierő önállósult (vagyis leválasztották a hadseregtől), úgy határozott, hogy inkább a szárazföldieknél marad. Elvégezte többek között a gyalogsági és az ejtőernyős iskolát, ennek ellenére állandóan háttérfeladatokra osztották be, például logisztikai munkára. Szolgált néhány hónapig Koreában, de Japánba már feleségét és két gyermekét is áthozatta. Az idillt a koreai háború kitörése szakította meg 1950 júniusában…

Családi kép Japánból

Vann a 25. gyaloghadosztály tisztjeként a hadba induló alakulat szállításában, majd ellátásában vett részt – ez nagyon is komoly feladat volt, ugyanis az amerikai vezetés és a haderők nem álltak készen egy újabb háborúra, a szükséges hadfelszerelés elérhetősége és állapota számos problémát felvetett, de az egységek feltöltöttsége is hiányos volt, a katonák pedig elkényelmesedtek a hátországi szolgálat során. A koreai konfliktus ráadásul újfajta kihívásokat jelentett, különösen a hirtelen bekapcsolódó kínai kontingens túlereje vonatkozásában. A főhadnagy ekkor jutott arra a következtetésre, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad többé szárazföldi háborúba bonyolódnia Ázsiában…  

Kezdeményezőkészsége és teherbírása már ezen a hadszíntéren megnyilvánult. Az elszigetelt, körülzárt egységek támogatására például merész módszert ötlött ki: kis felderítő repülőgépekből akart utánpótláscsomagokat kidobni néhány méteres magasságból. (Helikopterek ugyanis ekkor még csak kis számban álltak rendelkezésre.) A pilóták ellenkeztek, sokan nem vállalták, ő viszont bebizonyította, hogy az eljárás működik. Volt olyan nap, amikor 27-szer dobott le hadianyagot egy szorongatott alakulatnak Maszan környékén. Koreai érdemei elismeréseként megkapta első Bronz Csillagját, és századossá léptették elő. 

Rangerek éjszakai bevetés előtt 

Ki akarta magát próbálni harcban is, így jelentkezett a megtizedelt 8. rangerszázad parancsnoki posztjára. Önkénteseket toborzott, a lehetőségekhez mérten kiképezte, majd harcba vezette őket. Szárnybiztosításra és az ellenséges területen végzett felderítésre vetették be őket. Vann azonban mindössze két és fél hónapot tölthetett ebben a beosztásban, mert harmadik gyermeke időközben agyhártyagyulladást kapott, visszarepült tehát Japánba.  

Végül nem térhetett vissza Koreába, családjával együtt hazarepítették. Elvégezte a gyalogsági továbbképzést, majd kiképző lett a rangeriskolán, illetve a Rutgers egyetemen szerzett főiskolai diplomát gazdálkodástudományból. Feleségéhez fűződő kapcsolata addigra megromlott, és emögött leginkább a férfi kielégíthetetlen szexuális étvágya állt, amit valószínűleg anyjához fűződő gyerekkori traumái tápláltak. Már Japánban is hűtlenkedett a helyi bejárónőkkel, és ezt Mary Jane is tudta, de férje nem is próbálta eltitkolni. Bár kettőjük szexuális kapcsolata megmaradt, és válásra nem gondoltak, a bizalom és az igazi meghittség odalett. Vann nagyon sok időt töltött házon kívül munkája és tanulmányai miatt, de felesége szerint jóval többet, mint kellett volna, és ezt a gyerekek is megsínylették.  

1954-ben a nyugat-németországi Schweinfurt lett az új otthonuk, ahol kapcsolatuk valamelyest javult, bár a férj itt sem hagyott fel a hűtlenkedéssel, de legalább diszkrét volt. Századparancsnok lett belőle, majd őrnaggyá léptették elő, aztán 1955-től logisztikai szerepkörben is kitűnt a heidelbergi helyőrségben. Fontos változásokat eszközölt az Európában állomásozó amerikai erők utánpótlás-rendszerében, ami azért is fontos volt, mert akkortájt a Pentagon elsősorban egy közép-európai összecsapásra készült. Minden oldalról elismerték szaktudását és teherbírását – egy jelentés szerint 3-4 ember munkáját volt képes elvégezni. Természet adta oktató és vezető volt, emellett gyakorlott szónok. Közben ötödik gyermekük is megszületett, és a család többször is utazgatott Európán belül.

A schweinfurti Ledward laktanya épületét még a német hadsereg építtette a harmincas években. Az amerikai haderők 2014-ig használták, utána visszaadták a német államnak. 

1957 nyarán tértek haza. Vann ősztől a parancsnoki és vezérkari iskolára járt, később pedig a syracuse-i egyetemen folytatta tanulmányait. Azonban 1959 májusában igen súlyos vád érte: egy 15 éves hölgy, aki korábban dajkaként dolgozott a családnál, azt állította, hogy a férfi megerőszakolta. Vann tagadott és a lány érzelmi labilitására hivatkozott. A jogi procedúra elhúzódott, de a vádat végül ejtették – többek között, mert Mary Jane kiállt férje mellett. 1961 májusában alezredes lett belőle, de ekkor már tudta, hogy a tábornoki csillagot nem fogja soha megkapni az említett jogi eset miatt.  

Önként jelentkezett vietnámi szolgálatra és 1962 márciusában érkezett Saigonba. A háború amerikai szemmel ekkor még csak egy egzotikus kis kalandnak tűnt – legalábbis talajszinten, mert a Fehér Házban egyre kevésbé... Kennedy elnök utasítása nyomán éppen ebben az évben négyszereződött meg az amerikai katonai tanácsadók száma; az esztendő végére meghaladta a 11 ezret. Ironikus, hogy az az ember, aki ikonikus alakja lett a konfliktusnak, csak híres szerencséjének köszönhette, hogy egyáltalán odaért: mivel útlevelét elfelejtette megújítatni, egy nappal később indulhatott el. Ez mentette meg az életét, mivel a korábban felszállt repülőgép eltűnt a Csendes-óceán felett.  

Vann rövid ideig Saigonban maradt, és már az első nap lenyűgözte parancsnokát: feladatul kapta, hogy az ottani számítógép (amely a kornak megfelelően egy hatalmas és érthetetlen gépezet volt, de amúgy a logisztikai igények rögzítésére szolgált volna) működését sajátítsa el, ugyanis a törzsben senki nem tudta értelmezni a gépkönyvet. Az alezredes pár óra alatt átrágta magát a használati utasításon, majd összefoglalta és legépelte a legfontosabb tudnivalókat a többieknek. A következő hetekben pedig több bevetésen is részt vett a III. katonai körzet területén, de a logisztikai és hírszerző részlegen is kapott munkát. 

Terepen 

Idealistaként bízott országa erejében és eszméiben, abban, hogy mindaz, amit az Egyesült Államok mozgósítani képes, elegendő a győzelem kivívásához. Ekkortájt, több kortársához hasonlóan a katonai megoldásokban látta a győzelem kulcsát. Az ellenséges erők felőrlésében, ezáltal az általános biztonsági helyzet javításában hitt. A lakosságról úgy gondolta, hogy kényszerűségből állnak a gerillák oldalára, de amúgy nem érdekli őket a politika, csak arra vágynak, hogy békében élhessenek, így ha a Vietkong befolyása megtörik, a pacifikálási erőfeszítések, például a falvak modernizálása is zöld utat kap, ami a kormány oldalára állítja majd az ott lakókat. Kedvelte az egyszerű dél-vietnámi katonákat, értékelte a szívósságukat és a vidámságukat. Kimondottan segítette a kapcsolatépítést, hogy ő maga sem volt magas és nagydarab (160 centiméter és talán 70 kilogramm), így sok más amerikaitól eltérően fizikailag is közelebb érezhette magát hozzájuk, bár nyelvüket nem tudta megtanulni. Az ördögtől sem félt: gyakran egyedül száguldott keresztül az ellenséges területen, sokszor éjszakázott elszigetelt dél-vietnámi őrposztokon, de ha ostromlott helyőrségekbe kellett eljutnia, akkor sem habozott, illetve ha egy adott területet meg akart ismerni, nem helikopterről nézett körül, hanem talajszinten is vizsgálódott. Nem csoda, hogy legendák szövődtek a szerencséjéről, vagy inkább a halhatatlanságáról. Elképesztő fizikai és szellemi munkabírása pedig negyven felett sem hagyta el. Figyelt a részletekre, minden érdekelte, és kiváló memóriája volt. Napi négy óra alvás elegendő volt neki, de szükség idején napi kettővel is beérte. Amikor tehette, sportolt, és akrobatikus ügyességét jellemzi, hogy álló helyzetből is képes volt szaltót ugrani. Nem dohányzott és ritkán ivott, akkor se sokat. 

Tanácsadóként

Május végén beosztották a Mekong-delta északi részén működő 7. hadosztályhoz, My Thóba rangidős tanácsadóként. Több mint 15 ezer négyzetkilométernyi terület és kétmillió lakos tartozott az alakulat műveleti területéhez, nem beszélve a Nádas-síkságról, amely a Vietkong egyik erőssége volt. Nagyjából 38 ezer köztársasági katona állt itt szemben körülbelül 15 ezer gerillával, és a kezdeményezés egyértelműen az utóbbiaknál volt, emellett a lakosság nagy része is hozzájuk húzott. A Vietkong szemében az amerikai tanácsadók ekkor még nem számítottak elsődleges célpontnak, ugyanis nem akarták az Egyesült Államokat provokálni és még inkább bevonni a háborúba; ez azon is látszott, hogy addig mindössze húszegynéhány amerikai esett el ott. Az ellenük irányuló akciók inkább zavaró vagy megfélemlítő jelleget hordoztak. (A másik oldalról pedig Kennedy elnök utasítására az itt szolgáló amerikaiak egyelőre nem vehettek át harci tevékenységgel összefüggő kitüntetéseket – még sebesülés vagy halál után járó Bíborszívet sem –, ugyanis ő sem akarta reklámozni, hogy szerepvállalásuk milyen ütemben növekszik odaát. Mindez csak 1962 végén változott meg.) 

A 7. hadosztály parancsnoka, Huynh Van Cao ezredes volt. Vezetői géniusznak tartotta magát, még egy önfényező könyvet is írt, és már 29 évesen hadosztály-parancsnoknak nevezték ki, de nem volt sem kezdeményező, sem elég harcias tiszt. Diem elnök viszont kedvelte, és ez sok mindenhez elég volt. Vann abban reménykedett, hogy ha Caóra sikerül ráerőltetni a tigris szerepét, akkor az ezredes puszta hiúságból kénytelen lesz ehhez felnőni. Ennek érdekében gyakran dicsérte, illetve a kritikával mindig négyszemközt élt. Ezek a módszerek valamennyire működtek is, bár Cao rettegett a jelentős emberveszteségtől, ahogy a dél-vietnámi hadsereg tisztjei általában.

Vann és Cao – látszólag – teljes egyetértésben

Vann július 20-án hajnalra egy jelentős helikopterdeszant-támadást tervezett egy vietkong tábor ellen. A hat óra körül földet érő első hullám átkutatta a célkörzetet, de a gerillák többsége már előző nap odébbállt. A helikopterek segítségével azonban a felsült katonákat máris tovább lehetett indítani, és délelőtt tíz óra körül az észak irányban átdobott alakulatok rátaláltak egy vietkong egységre, akikkel tűzharcba keveredtek. A gerillák látták a hajnali akció fényeit, de nem gondolták volna, hogy ezek után a köztársasági erők feléjük indulnak majd, így csak késve fogták menekülőre. A kambodzsai határ pár kilométerre volt, és arrafelé próbáltak áttörni – Vann azonban számított erre a manőverre: a készenlétben álló csatagépek lecsaptak a nádason átgázoló partizánokra, és szörnyű vérfürdőt rendeztek közöttük. A tartalék révén ráadásul példaszerűen meg lehetett volna valósítani a “kalapács-és-üllő” taktikát a túlélők üldözése során. Azonban az erre kijelölt egység nem mozdult. Vann hiába próbált több szinten is tenni valamit – közben a menekülő vietkongok eltűntek a sűrűben. Cao később ezt azzal magyarázta, hogy a szóban forgó ezred parancsnoka nem kívánta megosztani a dicsőséget egy másikéval. Pitiáner, önző húzás volt, ami egy jelentős győzelmet tört ketté. Az eredmény így sem volt csekély, de agresszívabb hozzáállással sokkal többet elérhettek volna. Vann állítása szerint 90 gerillát öltek meg (parancsnoka 131-et említett, ami a háború ezen szakaszában rekord volt), jó párat fogságba ejtettek, és számos harceszközt zsákmányoltak – de durván 300 vietkong megugrott. Cao ezredes így is hatalmas ünnepi parádét és kitüntetést kapott a teljesítményéért. 

Dél-vietnámi katonák indulnak bevetésre. A helikopterek 1962-ben átmeneti taktikai előnyhöz juttatták a köztársasági erőket...

Az alezredes tisztában volt az egész VKH-t átható problémával, a kellően agresszív fellépés hiányával, jelentéseiben pedig hangot is adott ennek. Tudta, hogy hosszú távon csak akkor lesz változás, ha sikerül ezen változtatni, ám parancsnokai nemigen törődtek ezzel, csak a hullaszámlálási adatokat böngészték, amelyről már ekkor is úgy tartották, hogy frontvonalak híján ez a siker egyetlen igazi fokmérője. Vann első négy vietnámi hónapjában a 7. hadosztály és a környék milicista erői több mint 4000 megölt gerillát jelentettek. Ő tudta, hogy az összesítések túlzók is lehetnek, így magában megfelezte a számot, de 2000 halott is tekintélyes eredménynek számított akkoriban, úgyhogy végső soron elégedett volt. A modern amerikai haditechnika, a helikopter, a kétéltű páncélozott szállító harcjármű és a légi támogatás ráadásul komoly taktikai előnyt biztosított az (akkor még) könnyű fegyverzetű gerillák ellenében. Cao azonban rendre megakasztott egy sor jól haladó akciót: rendszerint a menekülők útját elvágó mobil tartalék bevetését akadályozta meg, így akarta elkerülni a komolyabb összecsapásokat, minimalizálni a saját veszteséget, és megelégedett a korlátozott sikerrel. Katonáinak továbbképzését nem tartotta fontosnak, emellett sokszor szándékosan olyan körzetbe küldte őket, ahonnan a gerillák már biztosan távoztak. Vann a végén már azt gyanította, hogy az ezredes a Vietkong ügynöke, valójában viszont Diem elnök utasította tisztjeit arra, hogy fogják vissza az agresszív harctevékenységet: ő jobban félt egy puccstól, vagyis belső ellenfeleitől, mint a “kommunista felforgatóktól”, és haderejét saját védelmére tartalékolta.

Vann a foglyok bántalmazása, kínzása és legyilkolása ellen is felszólalt (a probléma jelen volt a déli erők körében). Cao elvben egyetértett vele, a gyakorlatban viszont annyit tett csak, hogy tisztjeinek megparancsolta, ilyesmit kizárólag az amerikai tanácsadók háta mögött tegyenek. Vann a falvak légi és tüzérségi bombázása ellen is kikelt, jól tudta, hogy a lakosságot mindez csak a kormányzat ellen hangolja – a saigoni rezsim azonban nem törődött a parasztsággal. Ráadásul ‘62 végén már egyre több jel mutatott arra, hogy a Vietkong kitapasztalta az amerikai haditechnika gyenge pontjait, és ennek megfelelően megváltoztatták taktikájukat, méghozzá eredményesen. Ezt az 1963. január 2-i Ap Bac-i csata is bizonyította. 

A fokozódó amerikai támogatás nemcsak a köztársasági hadsereget erősítette; az általános korrupció miatt a fegyverszállítmányok egy része a Vietkong kezében kötött ki, akik gyorsan elsajátították a helikopterek és a páncélozott járművek elleni harceljárásokat.

Az amerikai hírszerzés bemért egy vietkong rádióadót, és ennek felszámolására kombinált akciót terveztek. Az ellenség azonban hírét vette ennek és felkészült: egyetlen századnyi gerilla helyett egy zászlóalj várakozott jól kiépített állásokban. Fegyverzetüket az előző évben zsákmányolt, modernebb harceszközök erősítették, parancsnokaik pedig a lehetőségekhez képest felkészítették őket a helikopterek és páncélosok elleni küzdelemre is. Így hát a Bac falucskához gyalogosan érkező milicisták, majd a járműveken érkező reguláris egységek összpontosított tűzbe kerültek, és a támadás gyorsan megakadt. Rövid időn belül öt helikopter kényszerült a földre, és hiába álltak rendelkezésre  PSZH-k, a köztársasági tisztek nem merték erőltetni a rohamokat, ráadásul az erősítésként bevetett légideszantot is túl későn és rossz helyen dobták le, a légi és tüzérségi támogatás pedig inkább a falusi épületekben, mint a gerillák állásaiban tett kárt. Vann, aki egy L–19-es repülőgépről kísérte figyelemmel a csatát, illetve a minden logikát és harciasságot hanyagoló döntéshozást, őrjöngött. A nap végére a gerillák felszívódtak, a dél-vietnámi egységek pedig súlyos veszteségeket szenvedtek. Saigonban így is győzelmet hirdettek, valójában azonban a Vietkong első jelentős diadala volt ez a háború amerikai szakaszának nulladik fázisában. 

David Halberstam leleplező cikke az Ap Bac-i vereségről

Vann nem bírta nézni, ahogy az amerikai misszió parancsnoka, Harkins tábornok kicsavarja a tényeket. Kiszivárogtatta ezért a sajtónak, hogy a valóságban mi történt Ap Bac-nál. Nemsokára pedig véget ért első vietnámi turnusa. A rá jellemző figyelmességgel négyoldalas búcsúlevelet írt és fordíttatott dél-vietnámi hadosztálya főtisztjeinek, illetve a tartományi főnököknek (kivonatát pedig elküldte beosztott tanácsadóinak). Minden nehézség és vita ellenére ez az üzenet meleg hangú és bátorító volt, emellett összefoglalta az elmúlt egy év tanulságait. Vann terve most az volt, hogy felrázza a Pentagont. Ennek érdekében Washingtonban több száz emberrel beszélgetett, illetve előadásokat tartott a vietnámi helyzetről. Kiemelte, hogy alapvetően rossz az amerikai megközelítés:  

“Ez egy politikai háború, vagyis nem ölhetünk válogatás nélkül. A legjobb fegyver a kés lenne, de attól tartok, ez szóba se jöhet. A legrosszabb a repülőgép. A második legrosszabb a tüzérség. A második legjobb fegyver a puska – mert úgy tudod, kit ölsz meg.”

Júliusban az egyesített vezérkar is meghallgatta volna – azonban az eseményt pár órával előtte lemondták. Sokak szerint ez a mellőzöttség vezette arra, hogy 1963. július 1-jén, húsz év katonáskodás után leszereljen, valójában azonban az nyomasztotta, hogy korábbi botlása miatt sosem érhetné el a tábornoki rendfokozatot, és addig akart váltani, amíg nem túl idős ehhez. Civil munkájában azonban nem tudott kiteljesedni, érdeklődött ezért az AID-nél (Agency for International Development: Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség), amely nagyon is aktív volt akkoriban Délkelet-Ázsiában. 1965 márciusában érkezett Saigonba, és a következő hét évet Vietnámban töltötte, csak hosszabb-rövidebb szabadságokra repült haza. Ahogy munkához látott, megdöbbentette, mennyivel rosszabb az általános dél-vietnámi helyzet, mint pár évvel korábban. A köztársasági katonák demotiváltsága elképesztő volt, a Vietkong tovább erősödött, de a hihetetlen mértékű korrupcióval Vann csak most szembesült. Egy barátjának írt levelében egyértelműen megfogalmazta, hogy nem is látja a győzelem esélyét: 

“A dél-vietnámiak erkölcsi romlása és a Vietkong kiváló fegyelme miatt fogunk veszíteni. Ez az ország olyan régóta vesztegeti a lehetőségeit, hogy most már a szokás irányítja – és a jelek szerint ezen semmi nem fog változtatni.
Megkeseredtem… nem ezek miatt a távol-keleti játékkatonák miatt, hanem a saját istenverte katonai géniuszaink és politikusaink miatt, akik nem akarnak szembenézni a tényekkel, és ez alapján cselekedni – átvenni mindenestül az irányítást –, inkább fenntartják a látszatot a vietnámi bábjaikkal. Annyira reménytelen az egész, hogy semmi nem fog működni. Az a kis görény, Ky tábornok ma beszédet tartott, azt követelte, hogy rohanjuk le Észak-Vietnámot és szabadítsuk fel őket. Az istenverte idiótája Saigonon túl egy kilométert se tudna hajtani fegyveres kíséret nélkül, és ő akarja felszabadítani az északi országrészt!”

Pár hónapig Hau Nghia tartományban dolgozott. Kezdeményezte új falusi iskolák létesítését, de például a nyúlszájjal született helyi gyerekek műtéti kezelését is elérte, sőt a tartományban betiltatta az amerikaiak által gyakran alkalmazott célzatlan tüzérségi zavarótűz használatát. Mindennek később az életét is köszönhette, ugyanis a környékbeliek nagy része annyira tisztelte, hogy többször is figyelmeztették őt a közeli csapdákra vagy lesállásokra. Ugyanakkor szembeszállt az építőanyagokon nyerészkedő vietnámi összekötővel, akit végül sikerült kiebrudalnia a rendszerből. Az említett alak azonban bosszút állt, legalábbis sejthető, hogy ő szervezett meg egy vietkong lesállást az autóval utazó Vann ellen, akit viszont szerencséje és szakértelme ezúttal sem hagyott cserben. 

Baráti felettese, Weyand tábornok mellett
a II. tábori hadtest parancsnoksága előtt 

A konfliktus ebben az évben amerikanizálódott igazán. A létszám és a haditechnika mellett sajnos a civil áldozatok és földönfutók száma is nőtt, és nemcsak az amerikai tűzerő miatt: a Vietkong hadianyag-ellátása is egyre jobban megszilárdult, és az ő akcióik is fokozottabban veszélyeztették őket. Vann és kollégái több javaslatot is tettek a pacifikálás kapcsán, mert már látták, hogy nem a katonai küzdelem a háború legfontosabb vonulata. Az egyik legfontosabb felismerése egyébként az volt, hogy a Vietkong kezéből ki kell ragadni a forradalom eszközét, és ezzel a címszóval véghezvinni a rég esedékes társadalmi reformokat. Az amerikai és dél-vietnámi haderők összevont vezetése mellett is kiállt, de Westmoreland tábornok minderről hallani se akart: a pacifikálás nem érdekelte, a katonai megoldást erőltette, azt viszont az amerikai erőkre támaszkodva akarta véghezvinni.

Körzeti pacifikálási igazgatóként

A következő években a pacifikálási projekt (CORDS) körzeti igazgatója lett (a III., a IV., végül a II. katonai körzetben), és egyre nagyobb (a végén már több mint 2000 főnyi) civil és katonai személyzet tartozott alá. Közben megismerkedett a Vietnámba érkező Daniel Ellsberggel is, akivel jó ideig dolgoztak együtt és szoros barátságot kötöttek. Később, amikor Ellsberg kiszivárogtatta a Pentagon-iratokat, nagyon megharagudott rá, de nem azért, mert szembeszállt a rendszerrel, hanem mert a vietnámi beavatkozást, az ő személyes ügyét is veszélyeztette ezáltal. Barátságuk végül kiállta ezt a próbát: Vann megígérte, hogy akár a bíróság elé is kiáll barátja védelmében. 

Szemlekörúton: Vann és Ellsberg egy dél-vietnámi tisztségviselő oldalán

Persze a vietnámi hölgyek sem hagyták hidegen, de ennek kapcsán fontos tisztázni, hogy korábban, katonatisztként sohasem fogadta el az egyes vietnámi tisztségviselők által “szívességként” felajánlott hölgytársaságot. Sok kollégáját le lehetett ilyesmivel kenyerezni, ő viszont úgy gondolta, ez elfogadhatatlan, mivel a korrupciót csak erősíti, az amerikaiak renoméját pedig tovább rontja. Civilként és szigorúan munkán kívül azonban számos futó kalandja volt (akár napjában több is), emellett pedig két saigoni nővel is szorosabb kapcsolatban állt. Őket el is jegyezte, de úgy, hogy hosszú ideig nem is tudtak egymásról. Mindeközben nem is próbálkozott a válással, ugyanis úgy vélte, amerikai oldalon jót tesz a hírnevének a családapa imázsa, illetve adott esetben ez megfelelő kifogás volt. Csak 1971 végén, felesége kérésére egyezett bele a válásba, és ezután vette el fiatalabbik vietnámi kedvesét, Annie-t, akitől már 1967-ben gyereke született. Másik partnere, Lee, belenyugodott abba, hogy második legyen a sorban... Ebből is látszik, hogy a munka, a teljesítmény és a kaland Vannt jobban motiválta, mint saját hozzátartozói, akiket nagyon is elhanyagolt, illetve adott esetben félrevezetett.  

A ‘68-as Tet-offenzíva után jól látta, hogy a Vietkong milyen súlyos veszteségeket szenvedett (főleg vezetőkben), illetve, hogy az északi káderek nem fogják olyan könnyen átvenni a déli gerillaerők vezetését, illetve a gerillataktikához nem tudnak olyan gyorsan alkalmazkodni, és ez milyen lehetőségeket jelent. Most először Washingtonban is jobban figyeltek a mondandójára a bürokraták. Lényegében ugyanazt javasolta, ami a vietnamizálással nemsokára amúgy is megindult: egyfelől az otthoni közvélemény megnyugtatására és a hadi kiadások csökkentésére amerikai csapatkivonást (bár ő először a kiszolgáló és támogató alakulatok, illetve a katonai bürokrácia leépítését javasolta), másfelől a dél-vietnámi erők bevonását a harcokba, ugyanakkor meghagyva egy 100 ezer fős amerikai kontingenst (tanácsadókkal, technikai személyzettel és légierővel) a VKH támogatására. Remélte, hogy a saigoni kormányzat is észbe kap és végre szembeszáll a korrupcióval, illetve az inkompetenciával, és ezzel végre megteremti a győzelem feltételeit. Elgondolása összecsengett Kissingerével és Nixonéval; utóbbi ‘69 decemberében személyesen is fogadta őt. Emellett a hadügyminiszter, Melvin Laird is meghallgatta, amikor Vann az Egyesült Államokban járt, ahogy katonai intézményekben is tartott előadásokat ezekben az években. 

A civil tábornok

Amikor 1971 májusában kinevezték a II. katonai körzet amerikai parancsnokának, hivatalosan igazgatójának, ő lett az első olyan civil, aki vezérőrnagyi rendfokozattal bírt és csapatokat is vezényelt. Ehhez viszont továbbra is polgári öltözéket viselt, általában rövidujjú inget és civil nadrágot. Az 1972-es Nguyen Hué offenzíva során ismét szükség volt katonai tudására, hiszen a Vietnámi Néphadsereg a Közép-vietnámi-felföldön is támadást indított. A legveszélyesebb pontokon tűnt fel, és koreai kezdeményezéséhez hasonlóan most is merészen részt vett elszigetelt bázisok ellátásában vagy éppen lerohant alakulatok kimentésében. Ugyanakkor ez volt az a pont, amikor saját halhatatlanságában már ő maga is elkezdett kételkedni… 

Vann Nguyen Van Toan dandártábornok mellett tart eligazítást
a kontumi csata napjaiban

Ironikus, bár az események ismeretében érthető, hogy noha tíz évvel korábban még azt állította, hogy Vietnámban a bombázó a legrosszabb harceszköz, most megkapta helyi beoszottjaitól a “Mr. B–52” nevet: május közepétől június elejéig ugyanis Vann majdnem 300 légi csapást vezetett az ostromlott Kontum környékén (nemegyszer helikopterével körözve a célkörzet közelében). Egyfelől az könnyítette meg a dolgát, hogy a Vietnámi Néphadsereg immár hagyományos módszerekkel és nagy létszámmal támadott, másfelől az amerikai légierő már ‘68 óta alkalmazta az óriásbombázóit taktikai szerepkörben is. A VNH alakulatai így is betörtek a város keleti részébe, de a dél-vietnámi egységek végül kitartottak. Pleiku védelme fontos lélektani tényezőt jelentett a köztársaságiak számára. Vann tehát győzelmet hirdetett, bár az, hogy ő vette kezébe az irányítást és ilyen mértékben támaszkodott a légi támogatásra, megint csak rámutatott arra, hogy amerikai asszisztencia nélkül a déliek önmagukban vereségre vannak ítélve… 

A B–52-esek Khe Sanh ostromakor vettek részt
először taktikai légi csapásokban

A kontumi diadal után, június 9-én Saigonba repült. Beugrott ottani szerelméhez, Lee-hez, utána két másik vietnámi hölgyhöz is, majd részt vett egy tábornoki megbeszélésen, egy díszvacsorán, aztán jó hangulatban helikopterre szállt, hogy visszatérjen Kontumba. Új pilótája viszonylag tapasztalatlan volt, valószínűleg egy nagyobb ködfolton átrepülve a műszerekre hagyatkozás helyett érzésből repült, és emiatt csapódhatott a gép egy facsoportba. Mindketten szörnyethaltak. 

 A pleikui reptérről útnak indítják Vann koporsóját 1972. június 11-én

Vann jelentőségét többek között az bizonyította, hogy a hanoi rádió – sok más magas rangú amerikaitól eltérően – megemlítette halálát a hírekben, alaptalanul hozzátéve, hogy a helikoptert a néphadsereg légvédelme lőtte le. A temetésre június 16-án került sor az arlingtoni temetőben. A szertartásra számos barátja és ellenlábasa eljött, Dan Ellsbergtől William Westmoreland tábornokig. Utána, a Fehér Házban Nixon elnök átadta a családnak az apa tízéves vietnámi szolgálatáért a posztumusz Szabadság Érdemérmet, illetve a Kiváló Szolgálatért Érdemkeresztet. (A vietnámi elesettek 1982-ben felavatott washingtoni emlékművére Vann neve egyébként nem került fel, mivel polgári személyként halt meg.) 

A Vann-család Nixon elnök irodájában 

Barátja, az újságíró Neil Sheehan a temetésen határozta el, hogy könyvet ír róla és a vietnámi amerikai szerepvállalásról. A gigantikus kötet A Bright Shining Lie címmel 15 éven át íródott, és a szerző később Pulitzer-díjat kapott érte. Ebből 1998-ban játékfilm is készült Bill Paxton főszereplésével.

Forrásjegyzék:
• A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
• A Bright Shining Lie: John Paul Vann and America in Vietnam (írta: Neil Sheehan; Vintage Books, 1989)
• A Soldier Reports (írta: W. C. Westmoreland; Dell 1980)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)