Párom évekkel ezelőtt a fejébe vette, hogy beutazza Európa összes mini államát, így került sor Monacora, Luxemburgra, Andorrára és most San Marinon volt a sor. Sajnos a miniállamok közös jellemzője, hogy minik és kevés kivételtől eltekintve nincs saját repülőterük, ezért csak úgy tudjuk meglátogatni őket, ha egy nagyobb utazás részeként teszünk egy kitérőt. Így kerültem Bologna repülőterére hajnali egykor,  hogy még éppen lássam az utolsó városba tartó buszt elhúzni...

Tudtuk, hogy necces lesz a bejutás a városba, mert menetrend szerint kicsivel éjfél előtt landoltunk volna, éjjel tizenegykor pedig leáll a pofátlanul drága, egy irányba 9€-ba kerülő metró, majd éjfél után elmegy az utolsó busz is. A British Airways egy negyven perces késéssel megoldotta a kérdést, hogy vajon elérjük-e az utolsó járatokat, így beálltunk a taxira várakozó sorba, mely pillanatok alatt végtelenre duzzadt - ez gondolom minden taxis álma. Lassan is haladt, mert összesen kb. tíz taxi forgott a város és a repülőtér között.

Hajnali kettőre értünk a szállodába, ahol azonnal el is dőltünk. Másnap nem lustálkodhattunk, mert csak egy szűk napunk volt városnézésre, ezért egy gyors reggeli után városnéző módba kapcsoltunk. A hotelünk stratégiai megfontolásokból a vasútállomás közelében volt, a mellette lévő utca egyenesen az óváros szívébe vezetett. Az utca teljes hosszán - mint sok máshol Bolognában - mindkét oldalon árkádos épületek állnak, így a legmelegebb időben is árnyékban lehet sétálni.

Az utca a Neptun térre fut be, melynek közepén egy reneszánsz szökőkút áll. A tér szomszédos a Piazza Maggiore-val, mely több szempontból is érdekes. A tér téglalap alakú, a közepe kicsit ki van emelve. A mondás úgy tartja, hogy a tér keresztezése balszerencsét hoz, szóval érdemes kerülni egy kicsit. Ha másért nem, hát azért, hogy árnyékban maradjunk.

A tér legérdekesebb épülete a déli oldalon álló San Petronio bazilika, melynek építése 1390-ben kezdődött, évszázadokon aktívan tartott és mind a mai napig nem fejeződött be. Ennek legszembetűnőbb jele a homlokzat nagyrészt hiányzó márvány burkolata. A 132m hosszú, 66m széles és 47m magas épület szorosan körül van véve épületekkel, ezért a méreteit belülről lehet igazán jól érzékelni. A belépés ingyenes, csak fényképező jegyet illik venni, de azt sem igazán ellenőrzik.

Odabent a főhajó bal oldalán érdekes asztronómiai eszközt láthatunk a padlóba süllyesztve. A közel 67m hosszú meridián vonal az egyik legnagyobb csillagászati eszköz a világon és 1655-ben a korszak legpontosabb méréseit tette lehetővé alkotójának, Giovanni Domenico Cassininak. A mennyezetbe vágott lyukon keresztül a fénysugár minden nap délben pont a meridián vonal adott pontjára vetül. Ennek helyéből és alakjából fontos számításokat tudott végezni és megerősítette Kepler bolygók mozgásának törvényeit.

A tér és a bazilika körbejárása után bevetettük magunkat a kis utcákba, hogy megnézzünk pár tornyot. Errefelé ugyanis erőd-építős farokméregetés volt a divat a gazdagok körében annakidején. Ezért meglehetősen keskeny, ablaktalan, ellenben magas torony-erődöket építettek, ki-ki a pénztárcájához mérten. Régebben sokkal több volt, hát elnézve az egykori festményeket, nagyon szép lehetett a városkép. Ha valakit érdekelnek a tornyok, a megmaradtak közül néhány látogatható, sőt az egyikben meg is lehet szállni. 

A leghíresebb a "Két torony", az Asinelli és a Garisenda. Bár mind a kettő meg van dőlve, az alacsonyabbik Garisenda toronyhoz képest a pisai ferdetorony kutyafüle. Konkrétan annyira dől, hogy én nem laknék a szomszédos házban. A magasabbik torony belépődíj ellenében látogatható, melyet előre kell megvásárolni, helyszínen nem lehet. Ezért mikor odamegy az ember, tucatnyi, telefont nyomkodó embert találni a bejárat mellett, akik nem tájékozódtak előre. Pffff, hihetetlen, hogy vannak ilyen emberek. Mi némi telefon nyomkodást követően elmentünk ebédelni egy eldugott kis utcában lévő étteremhez, ahol csak egy kicsit kellett sorbanállni. Az a baj az online felületekről kinézett "autentikus", "helyi" és "eldugott" éttermekkel, hogy mások is használnak internetet. Az étel finom volt, vastag, sok tojásos tagliatelle tésztából készült bolognait és lasagnát ettünk. Ebéd után sétáltunk kicsit a hangulatos kis utcákban, ahol kávézók, éttermek és látványos boltok váltják egymást. Utóbbiakban húsárut, különböző olivabogyókat, rengeteg féle sajtot és különböző töltött nyers tésztákat és gnocchit is lehet vásárolni. Kora délután, mikorra szólt a jegyünk, visszatértünk a toronyhoz.

A mászásról csak annyit, hogy gyötrelmes. Hihetetlen, de a torony 97m magas, amit jó, hogy csak utólag tudtam meg, mert neki sem vágtam volna a kb. 30 emeletnyi mászásnak. Komolyan azt hittem, hogy begörcsöl a lábam és kiköpöm a tüdőmet. Sem klausztrofóbiásoknak, sem tériszonyosoknak nem ajánlott, mert az alsóbb részeken a szűk kőlépcső két fal között halad, később viszont a torony nyitott belsejében falépcsőre vált, ami ráadásul lejt a mélység felé. Összesen talán három pihenő emelet van, ahol a szembejövőket kell elengedni. Aztán kifulladva, leizzadva lehet a rekkenő napsütésben csodálni a panorámát, ami azonban csodálatos. Nemcsak az egész várost, hanem a déli domboldalakra épült középkori villákat és a város egyik jelképének számító, XVIII. századi San Luca templomot is lehet innen látni. Ide érdemes ellátogatni ha időnk engedi, mert az épület is és a kilátás is páratlan.

Az ereszkedés után volt még egy látnivaló, amit meg akartunk nézni. A város középkori csatornarendszerének néhány darabja a mai napig fennmaradt, ami természetesen nem kerülte el az instahuszárok figyelmét sem. Ezért a Via Piella utcában mindig sor kígyózik egy falba vágott kis ablak előtt, amin bekukkantva látható a házak között húzódó Canal Finestrella csatornadarab. Érdemes ide ellátogatni, már csak azért is, hogy kiröhögjük a sorban állókat, ugyanis az utca túloldalán zavartalan a kilátás a csatorna folytatására, de ezt valamiért nem hajlandóak az emberek tudomásul venni. További vicc, hogy egy utcával odébbról szintén gond nélkül be lehet látni ugyanarra a szakaszra. A sor elejére sétálva  belestem az éppen ott pózolók feje felett és megnyugtatok mindenkit, hogy semmiről nem marad le az ember.

Ezután ideje volt visszatérni a hotelbe, mert délután már vonatoztunk is tovább. A visszaúton még beültünk a sétálóutcán álló Szent Péter katedrálisba hűsölni egy kicsit, majd tettünk egy kis kitérőt a Parco della Montagnola, egy XIV. századi erőd romjain épült park felé, melynek legfőbb nevezetessége az erődből fennmaradt díszes bejárata. A bőröndök felnyalábolása után áttoltuk őket a szemben lévő pályaudvarra ahol - potom 40 perc késés után -  a Trenitalia Frecciarossa vonatára szálltunk Riminibe.

Mivel a másod- és a business osztály között minimális különbség volt, nem tiltakoztam a kényeztetés ellen, ezért párom az utóbbira foglalt jegyeket. Gondoltam próbáljuk ki, hogy csinálják a nagyok, ha már a MÁV-nak nem ment. A Frecciarossa vonatokon már a másodosztályon is jobb ülések találhatóak, mint az átlagos vonatokon, a business osztályon pedig egy sorban 2+1 kényelmes, dönthető fotel van elhelyezve. Az egymással szemben lévő négyes ülések üvegfallal vannak elválasztva, így nincs termes érzése a kocsinak. A plafonon kijelzők mutatják az állomásokat, a sebességet, időjárást és a következő állomás csatlakozó járatait. A jegyhez jár enni- és innivaló is, melyet kiskocsiból szolgálnak fel. A mogorva bácsi nem nagyon beszélt angolul, így kézzel-lábbal mutogatva egyeztünk meg mit szeretnénk.

Az út során átnéztem az első osztályú, jobban mondva "executive" kocsiba, ahol a kocsi egyik felében egy tárgyalóterem található, a másik felében pedig az első osztályú székek trónszerű fotelek. Ezek 1+1 elrendezésben állnak, azaz mindenki a folyosó és az ablak mellett ül egyszerre, a lábtér pedig akkora, hogy esély sincs hozzáérni az előttünk lévő ülés hátához. Az üléshez oldalsó asztalka, tároló rekeszek, olvasólámpa és a szék mozgató funkciók járnak. Nem rossz, de páros vagy csoportos utazáshoz nem túl praktikus. Ezen kívül a padlószőnyeget hiányoltam, mert az executive áráért, egy ilyen tágas kocsiban már nem igazán mutat jól a linóleum padló.

Bologna és Rimini között gyakorlatilag nyílegyenes a pálya, így onnan lehet tudni, hogy végéhez közeledik az egy órás út, hogy a vonat kanyarogni kezd Rimini előtt. Tudtuk volna még élvezni a kényelmet az egész napos városnézés után, de már várt a következő város.

 < Előző bejegyzés          Következő bejegyzés >

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még többet megtudni, kövesd a blog Facebook oldalát és Instagram profilját is, ha pedig van blog.hu felhasználói fiókod, a jobb felső sarokban beállíthatod követésre a blogomat, így értesítést kapsz, ha új cikk jelenik meg.