Az egyik legfurcsább „aranyláz”, mely okafogyottá vált, mire megindult, és maga alá temette a legkisebb magyar bányát is.
A "majdnem arany", ahogy a földből előkerül
A földből bányásszák, sárga és nagyon értékes, mi az? Ha ezt a kérdést így feltesszük valakinek, az szinte biztosan rá is vágja, hogy arany. Pedig van egy másik sárga érc, ami egy időben – ha nem is az aranyhoz mérhetően, de – komoly értéket képviselt. Ez pedig nem más, mint a limonit vagy másnéven az (vas)okker. Ha ismerős ez a név, az nem a véletlen műve, ugyanis az okker színt már az őskorban is ennek az ércnek a felhasználásával keverték ki.
A második világháború előtt és közvetlenül utána Magyarország komoly mennyiségben importálta az ún. festékföldet vagy a kész okkerfestéket, lévén nekünk nem volt okkerbányánk, ám a festék víztaszító tulajdonságát már akkor is (el)ismerték. Már nem tudni pontosan, hogy ki figyelt fel a legrégebbi leírásokban említett, Keszthely környéki sárga gejzírekre, ám a drágán beszerezhető import-okker kiváltására végzett kutatások hamar a környékre koncentrálódtak. Egészen pontosan a volt Tomaj család birtokának egyik településére, mely Cserszeggel való egyesülése nyomán, 1846 után már, mint Cserszegtomaj szerepelt a térképeken. A keresgélés pedig hamar eredményre vezetett.
Az okker vastartalmú agyag, amelynek színe a vas mennyiségétől függően világossárga és sötétbarna között váltakozik. Ennek megfelelően különféle nevek alatt fordult elő akkoriban a kereskedelemben: sárgaokker, szatinóber, vörösokker, stb. Nem mérgező hatású, olcsó, jó festékek voltak ezek, melyeket szinte minden olyan helyen használtak, ahol az esztétika mellett a vízállóság is fontos volt. Cserszegtomajon pedig könnyen hozzáférhető helyen nagy mennyiségben találták meg az érceket, így 1949-ben megindult a bányászat. Az ország hivatalosan legkisebb bányája (a csúcsidőben sem dolgoztak itt 40-nél többen) többféle ércet adott a tűzálló agyagtól, a bécsi fehéren át egészen az okkerig (ez utóbbit egész Közép-Európában kizárólag itt termelték ki). A bánya bőséges hozama akár 2-500 tonna is lehetett volna, de ennyit szinte soha nem termeltek ki.
Az okker bányászatát ún. dolinákban, szinte alig szűkülő, függőleges gödrökben ásták ki, melyek gyakran 20-30 méter mélyek és 15-20 méter átmérőjűek voltak.
Az ötvenes évek második feléig minden csodásnak is tűnt, hiszen az ezernyi színben játszó csodás dolinák bőven termelték az addig méregdrága külföldi importból beszerzett ásványi anyagokat. Ezeket többnyire a nemesgulácsi ásványörlőben készítették elő, majd a Tiszamenti Vegyiművek olaj- és porfesték alapanyagául használta fel. Csakhogy mégsem volt minden olyan csodás, mint ahogyan azt a korabeli propaganda állította!
Jöhet még pár érdekes sztori és rejtély a Balatonról is? Olvasson bele a Tó-retró blog szerzőjének új könyvébe! Minden, amit nem tudott a magyar tengerről, de nem volt kitől megkérdezni. Lebilincselő olvasmány… Részletek, megrendelés
Először is az iparilag szükséges tűzálló agyagnak legfeljebb 2,5 százalékos vastartalma lehetett, míg az okkernak legalább 8 százalékos. Tehát mindaz az agyag, amelynek vastartalma 2,5—8 százalék között volt — a meddőre került. Azt, hogy mekkora pazarlásról is beszélünk, jól szemlélteti, hogy két dolina meddőjéből könnyedén be lehetett temetni egy kimerült másikat. Emellett az ilyen bányászat igen nehéz, veszélyes és sajátosságai folytán túlságosan kitett az időjárásnak is. Noha az előírás szerint az üregek fala 80 fokban állt (nem teljesen függőlegesen) az omlásveszély már a kisebb szerszámok miatt is folyamatos volt. A munkát minden harmadik napon leállították és kötélen lógva, légkalapáccsal próbálták végig a dolina falait, megelőzendő a balesetet. Emellett egy komolyabb esőben vagy havazásban már nem lehetett a kútszerű üregben dolgozni, míg nyáron a hőmérséklet gyakran ötven Celsius fok fölé emelkedett a dolinában.
Nem túlzás azt állítani, hogy a bányászok folyamatosan kockáztatták az életüket havi 2-3 ezer forintért, ami alig 500-1000 forinttal haladta meg az átlagbért. Könnyebbséget csak az jelentett, hogy a bánya soha nem működött több műszakban, így délután kettőtől foglalkozhattak a környéken kiválóan működő szőlőtermesztéssel. Ezek nyomán két dolog is azonnal nyilvánvaló: a bányában szinte a kezdetektől a bezárásig ugyanazok az emberek dolgoztak (a kevés új, aki érkezett, szinte azonnal balesetet okozott vagy szenvedett) és az, hogy az okkerbánya soha nem közelítette meg a kitermelés lehetséges maximumát. Azonban nem ez vetett véget a cserszegtomaji „aranyláznak”.
Valójában mire megindult a hazai okker kitermelés, a műanyag alapú festékek már a boltokba is kerültek. A hatvanas évek elején, vagyis egy évtizeddel a termelés megindulása után már megkezdték a vasokker kiszorítását a festékalapanyagok közül. Az újfajta alapanyag minősége ugyanis jóval kiegyensúlyozottabb volt, gyártása pedig sokkalta egyszerűbb. A festékföld csupán azért tudott versenyben maradni, mert ennek színe jóval tovább megmaradt és eleinte ára is csak az ötöde volt a műanyagfestékének. Az érte fizetett 280 forintos tonnánkénti ár azonban lassan már a bányászok fizetésére, felszerelésére sem volt elég. Végül azonban nem ez lett az okkerbánya veszte.
A végső szeg a koporsóban egy 1973-as rendelet lett, mely a Balaton közeli bányák működésének betiltását mondta ki. Az összes ilyen üzem közül talán éppen a cserszegtomaji bezárása váltotta ki a legkisebb visszhangot, hiszen ekkorra már a volt bányászok jó része is a közeli városokba járt át dolgozni. Az ország egyetlen okkerbányájára, mely egyben a legkisebb ilyen üzem is volt, így 23 évnyi működés után lakat került. A földben, az erdő mélyén pedig ma is ott található a milliónyi színben pompázó ércek sokasága, hiszen egy 1973-as vizsgálat még 10 dolinányira tette a maradék mennyiségét. Aki pedig olyan csodálatos és űrbéli tájat szeretne bejárni, mint egy okkerbánya, kénytelen egészen Provance-ig utazni....
Látványnak csodaszép egy ilyen bánya. A képeken a provence-i
