Így lettünk a barnító olajoktól, -krémektől és a kvarcolástól bronzistenek helyett kanárik, párducok vagy éppen rákok.
Fotó: Fortepan/ MHSZ
Nap nélkül vagy minimális napfürdőzéssel barnulni vágyók kiszolgálása a hatvanas-nyolcvanas években a szépségipar Szent Gráljának számított. Akkoriban mindenki bronzbőrű, olümposzi félistennek vagy csokoládéárnyalatú szirénnek szerette volna magát látni és a KGST ipar – a maga lehetőségeihez mérten – mindent elkövetett, hogy lehetővé tegye ezt a számunkra, akár a nyári időszakon kívül is. Persze - ahogy ez lenni szokott – a napnélküli vagy kevésnapos barnulás esetében is kiderült, hogy nehéz jobbat kitalálni a természet adta lehetőségeknél, és a kerülőutak jobb esetben csak szépséget, de néha egészséget is érintő katasztrófát okoztak. Nézzük hát a nap mellett mitől barnultak (foltosodtak, sárgultak, égtek szénné) a proletárok a Kádár-korban!
A barnító olajok és -krémek sokak fejében ugyanazt jelentik egy kicsit más formában, holott eleinte két nagyon is különböző hatású szert takartak ezek az elnevezések. Bár barnító olajokat már az 1920-as években is forgalmaztak Zelina néven, az igazi hisztéria a bergamott olaj ötvenes évekbeli elterjedésével vette kezdetét. A hasonló nevű citrusféléből kinyert olajat már régen használják a szépségiparban, lévén kiváló illatanyagnak minősül a parfümök esetében. Az ötvenes évek bronzbőrhuszárai azonban korántsem illatozni akartak, így nem is ezért kaptak rá az elhíresült olajra. A napozás szempontjából a bergamott legfontosabb hatása, hogy fényérzékenyíti az emberi bőrt. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy jóval kevesebb napfény hatására lehet elérni azonos bőrszínt. Ugyanakkor már az ötvenes évek elején, a bergamotthisztéria kitörésekor felmerültek a súlyos ellenérvek. A megfelelően előállított olajok, melyeknek legfeljebb 3-4 százalékát tette ki a fényérzékenyítő összetevő, többnyire „csak” erős foltosodást okoztak. A felvitel előtt szappanozott területeken az olaj kevésbé fejtette ki a hatását, így ott világosabb, míg az átfedéseknél (ahol egymásra került több réteg) sötétebb foltok alakultak ki. Ráadásul ezek a szerek bőr pigmentjeit, a természetes napvédelmet aktiválták, így hosszú ideig, akár évekig (sőt ritkán egy életen át) megmaradt a „párduchatás”.
Az emberek azonban nem tanultak, sőt még többet akartak a csodaszerből (tudjuk a gondok csak másokkal fordulnak elő, mi sokkal okosabbak vagyunk ennél), így az ötvenes évek közepén megjelent a tiszta bergamottolaj. Az üvegenként 10 forintba kerülő (valószínűleg házi pancsolású) „napmágnest” a Bergamottos Ember árulta, elsősorban a Margit-szigeti Palatinus strandon. Ő, mint a terméke mozgó reklámja, egyenletesen bronzbarna bőrével nem a napot, hanem a barnulni vágyókat vonzotta mágnesként. Az emberek tülekedtek a kis üvegcsékért. Sok évnek kellett eltelnie, és még több kárvallottnak kellett megégnie — olykor súlyos égési sérüléseket szenvedve —, amíg végre egészségügyi rendelkezés tiltotta meg a bergamottolaj kozmetikumba keverését vagy patikai árusítását. Persze ez nem állította meg az őrületet, sőt!
A hatvanas évek elején egy még eszementebb irányzat ütötte fel a fejét, amikor a „Venus” Kozmetikai Gyár piacra dobta a Creola „napnélküli barnítóolajat”. Az új csodaszer első hatása a sápadás volt, ugyanis 28 forintért kellette magát, amikor egy márkás dezodor alig 17 forintba került.
Na de a csokibarnasággal semmilyen finom illat sem vehette fel a versenyt! Azonban volt itt egy kis bökkenő. Ez az olaj ugyanis már kémiai reakcióba lépett a bőrben található sejtekkel és anyagokkal, így ez okozta az elszíneződést. A télen is latino árnyalatra áhítozók ezt még simán be is nyelték volna, azt azonban már nem tudták, hogy az aranyárban mért Creola az ígért bronz helyett kanárisárga színt kölcsönzött a bőrnek. Így valóban úgy érezhették, hogy a Venus madárnak nézte őket. A dolog egyetlen pozitív oldala a készítmény alig 5-7 napos hatása volt, ami következtében egy betegszabadsággal is elkerülhető volt a rettenetes munkahelyi lebőgés. Értehető okból a Creola így nem élt meg túl hosszú pályafutást. Alig tűnt el azonban a „kanáriolaj”, máris feltűnt az új, hatékonyabb trónkövetelő, a Cecília barnítókrém...
Megszoktuk, hogy a kozmetikai festékek nyoma rögtön meglátszik. A rúzst, a szemfestéket felkenjük, s ha nem tetszik, letöröljük. A barnító krém esetében egészen más történik. Aki használja, annak a bőrében egy kémiai folyamat zajlik le.
A barnító krém hatóanyaga ugyanis egy fehér vegyület (betacukor), ami a bőrfehérjék szabad aminosavjaival kémiai reakcióba lép, ennek eredményeként a bőr felszínén barna vegyület keletkezik. A mesterséges színezékekről, festékekről elterjedt, hogy az egészségre ártalmasak. Ennél a készítménynél ettől nem kell tartani, a minőségvizsgáló intézet szerint azonban a nyolcvanas években 160 forintos Cecília ártalmatlan volt. Legalább is mérgezést nem okozott. Azonban gyakorlatilag mindent összefogott: ruhát, bútort, hajat és minden egyebet, amivel kapcsolatba került. Emellett a krém esetében a foltosodás ugyanolyan intenzíven jelentkezett, mint bármilyen más készítmény esetében, ami különösen a hajlatokban felszaporodott krém hatására volt igen látványos, de szépen festett a körmök alatt és a hajtőben is! Ennek ellenére a barnítóolajok és krémek még mindig kevesebb embernek okoztak komoly károsodást, mint a legendás „kvarcolás”.
Ha keresi az év strandkönyvét, szívesen olvasna meglepő tényeket, izgalmas, rejtélyes sztorikat a Balatonról, nézze meg a Tó-retró blog szerzőjének új könyvét! Minden, amit nem tudott a magyar tengerről, de nem volt kitől megkérdezni. Lebilincselő olvasmány... Részletek, megrendelés
Meglepő, de a szolárium ősének tekinthető kvarclámpa „naphelyettesítő” orvosi használata már az előző század harmincas éveiben megindult. Ezek a szerkezetek a napban is megtalálható UV sugárzást bocsátottak ki, a bennük található higanygőz lámpák segítségével. A nagy találmány a lámpa (fénycső) búra alapanyaga, a kvarcüveg volt, amely átengedte ezt az UV sugárzást (a sima üveg ezt elnyeli, ezért nem lehet az ablaküveg mögött barnulni). A szoláriumhoz képest a különbséget az jelentette, hogy utóbbinál már egy speciális bevonatot kapott a fénycső, mely a legártalmasabb sugarakat kiszűri. A lámpák azonban sokáig csak kórházakban, majd később óvodákban működtek az őszi-téli időszakban. Bár az Irodagépipari és Finommechanikai Vállalat(!) 1960-ban két aránylag könnyen mozgatható kvarccal jelentkezett, azok még mindig nehezek és drágák voltak. Az igazi áttörést (és az égéses esetek jelentős elszaporodását) a Medicor 1966-ban bemutatott Q-125 és a nagyobb felületet bevilágító Q-250 otthoni lámpái okozták.
Bár ezek 1000 forintos ára egy mai szolárium árával vetekedett, sikerük így is elsöprő volt. Különösen akkor váltak a mindennapok részévé, amikor a Kölcsönző Vállalat heti 40 forintért bérelhetővé tette őket. Ezt már néhány család össze tudta dobni, így egyre szaporodtak a bronzfejű proletárok. Persze a kvarcolás sem volt fenékig tejfel. A lámpák sugárzása (különösen télen) percek alatt égési sérüléseket okozott, míg a védőszemüveg nélkül még csukott szemmel is garantált volt a lassan gyógyuló szemgyulladás. Ezek mellett nem sokakat érdekelt, hogy a mélyre hatoló UV sugarak rombolták és öregítették a bőrt, hiszen az csak jóval később jelentkezett, míg a csokiszín (ha sikerült) azonnali volt. De hát tudjuk: a szépségért már a Kádár-korban is meg kellett szenvedni...
