"Az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges." Ezek a megállapítások jellemzik leginkább Stumpf-Bíró Balázs összeomlás-kutató jövőképét, melyet mostanság számos beszélgetős műsorban előad. Szerinte már a következő évtized is tragikus lehet; olyan sebességgel éljük fel erőforrásainkat, hogy megszokott jólétünknek igen rövid időn belül búcsút kell intenünk. A meredek zuhanást csakis úgy kerülhetnénk el, ha most azonnal hatodára fognánk vissza a fogyasztásunkat, majd ezt követően évről évre a felére csökkentenénk. Mivel erre szinte senki sem hajlandó, így együtt száguldunk a szakadék felé...

Stumpf-Bíró Balázs szerint az egyik kulcsfogalom az ENERGIAHATÉKONYSÁG (energy return on investment - EROI), vagyis hogy mennyi energiát használunk fel ahhoz, hogy biztosítsuk önmagunk számára a túléléshez szükséges energiamennyiséget. Ez az érték az élőlények mindegyikénél 1 és 2 között mozog. Ha 1 alá esik, az az éhezés állapotát jelenti, ha a kettőhöz közelít, úgy képesek tartalékot képezni és ráfordulni a második számú evolúciós küldetésre, a fajfenntartásra. A homo sapiens őskorát - az állatvilággal megegyező módon - ez az energiahatékonyság jellemezte. Úgy tízezer évvel ezelőtt a mezőgazdaság feltalálása jelentette az első áttörést, melynek eredményeképpen már többet termeltünk annál, mint amit azonnal elfogyasztottunk, így az ókor végére ez az érték 5-re emelkedett, s a középkor során gyakorlatilag nem is igen változott. Az ipari forradalom, illetve a szénhidrogének felfedezése és kiaknázása hozta el az eddigi legjelentősebb változást, mely az emberiség energiahatékonyságát évtizedek alatt 5-ről 100 fölé emelte. A 20. század második felében azonban e trend megfordulni látszik, s manapság a 20 körüli értéknél tartunk. Az összeomlás-kutató szerint ennek az az oka, hogy a könnyen kitermelhető energiaforrásokat és nyersanyagokat már kibányásztuk, a meglévő készletek felszínre hozása pedig egyre költségesebb; hamarosan eljutunk arra a pontra, hogy egyenesen gazdaságtalanná válik. Stumpf-Bíró úgy látja: a komplex rendszerek felépülése mindig lassú folyamat, a pusztulás azonban rendszerint gyors és kíméletlen. Először a gazdaság roskad össze, majd a kereskedelmi ellátó láncok, ezt követi a politikai, a társadalmi, illetve a kulturális összeomlás.

Most képzeljük el azt, hogy Stumpf-Bíró Balázs egy korabeli - úgy 10-12 ezer évvel ezelőtt élt - kollégája elemezni kezdte volna az ősember helyzetét! Mit mondott volna? Nyilván azt, hogy menthetetlenül itt a vég. A Föld népessége ekkorra már közel ötmillióra duzzadt, így egyre csökkent az egy főre jutó levadászható vad, begyűjthető gyümölcs. A homo sapiens e történelmi ponton már túl volt a neandervölgyi emberrel vívott hosszú háborúján, melyből győztesen kikerülve egyeduralkodó fajként népesíthette be a bolygót - már a földrajzi terjeszkedés sem jelentett valódi lehetőséget a területi-gazdasági gyarapodásra. Az őskor végének összeomlás-kutatója - még ha ismerte is a történelem minden addigi lényeges mozzanatát - aligha látta előre, hogy a vándorló-vadászó-gyűjtögető emberiség rövidesen életmódot vált majd, letelepedik és földművelésbe kezd. Stumpf-Bíró Balázs - a Future Talk podcastban - elmesél egy történetet, mely az Alaszka melletti Szent Máté-szigeten játszódik. 1944-ben az USA haditengerészete egy (Japánra fókuszáló) lehallgató állomást épített fel e helyen, és a katonák mellé 29 rénszarvast is telepítettek, arra az esetre, ha bármikor elfogyna az ellátmány. A világháború nem sokkal később véget ért, így a katonák hazatérhettek, ám a rénszarvasok maradtak, s a bőséges táplálékforrásnak köszönhetően egy ideig remekül érezték magukat. 1957-ben egy expedíció érkezett a szigetre, felmérni az akkorra már 1350 egyedet számláló szarvasállományt. 1966-ban tértek vissza legközelebb, ekkor már hatezres szarvascsordát találtak, viszont a kilenc évvel korábbi, egészségesen kövér állománnyal szemben az állatok vékonyak és lepusztultak voltak. Másfél év múlva jött el a harmadik látogatás ideje, ekkorra már csupán 41 tehén és egyetlen, terméketlen bika maradt életben. Ez a példa remekül láttatja, mi történik a túlszaporodó, erőforrásait felélő populációkkal. Viszont nem számol az emberi kreativitással, amely újra és újra emelkedő pályára képes helyezni a civilizációt. A homo sapiens nem volt hajlandó kihalni, csak azért, mert elfogyott az alacsonyan lógó, természet adta gyümölcs, hanem a saját kezébe vette a sorsát. Vajon az ipari forradalom előestéjén - látva a rengeteg dologtalan, nélkülöző, föld nélkül maradt vidéki embert - mit mondott volna a jövőkutató? Természetesen ugyanúgy azt, hogy itt a vég. Eszébe nem jutott volna, hogy az emberiség legnagyobb technikai forradalma, majd népességrobbanása következik. 

Az első ipari forradalom óta eltelt több mint 200 esztendő, s ezalatt technológiai tekintetben többet fejlődött az emberi civilizáció, mint korábban százezer év alatt. Még ha igaz is, hogy a hagyományos energiahordozók és a különböző ásványkincsek kitermelése egyre költségigényesebb, azért az sem mellékes, hogy fajlagosan egyre kevesebbet használunk ezekből. Érdemes felemelni egy hagyományos tévékészüléket, majd rögtön utána egy ugyanakkora képátmérőjű laptévét. Azt fogjuk tapasztalni, hogy ez előbbihez nyolcszor annyi anyagot használtak fel, mint az utóbbi, korszerű termékhez. Vessük össze egy laptop energiafelhasználását egy asztali számítógépével, avagy egy múlt században gyártott gépkocsi fogyasztását egy mai, megegyező teljesítményű autóéval! De ne is ragadjunk le ezeknél, nézzük meg az emberi tevékenységek energiahatékonyságát is! Mekkora munka volt huszonöt évvel ezelőtt elintézni egy banki utalást, és mekkora ma? Mennyit vacakoltunk az ezredforduló táján a faxolással, míg napjainkban már gombnyomásra küldjük az üzeneteinket akár több száz címzettnek egyszerre! Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a hőskorban egy sima bankkártyás fizetés is mekkora adminisztrációval - többek közt három példányos űrlap kitöltésével - járt, szemben a jelennel, amikor érintünk és már távozunk is. De megemlíthetjük a sorban állást kiváltó ügyfélkaput is, vagy a home office munkavégzést, mellyel egy csomó utazás megspórolható. Ha semmi másra nem gondolunk, mint az elektronikus ügyintézés legkülönbözőbb formáira, már ennyi is elég hogy belássuk: energiamérlegünk a felhasználás oldalán elképesztően sokat javult. Stumpf-Bíró Balázs biztos abban, hogy drasztikusan össze kell húznunk a nadrágszíjat, de nem számol azzal sem, hogy kiaknázatlan energiatartalékaink csaknem korlátlanok. A nap tízezerszer annyi energiát sugároz a Földre, mint amennyi az emberiség teljes felhasználása. A geotermikus energia ugyancsak kifogyhatatlan, ráadásul tökéletesen környezetbarát is. Reykjavik valaha a világ legszennyezettebb városa volt, manapság - hála annak, hogy a háztartások 93%-ában geotermikus fűtést használnak - az egyik legtisztábbnak számít. Csupán idő és technológia kérdése, hogy a megújuló, zöld energiák a földlakók minden igényét kielégítsék. (És akkor még csak két fajtáját említettünk.)

Ezer oka van annak, hogy az emberiség miért nem fog önmérsékletet gyakorolni, visszafogva fogyasztását és szaporodását. Már önmagában az is döntő, hogy a zöldeken kívül egyetlen politikai tábor attitűdjébe sem fér bele ez a fajta gondolkodás. A konzervatívokat többnyire fogva tartja a vallás, márpedig az ábrahámi hitek mindegyike azt mondja: népesítsétek be a Földet, nemzzetek annyi utódot, amennyit csak lehet! (Egy térítő küldetéssel bíró felekezet nem is mondhat mást; a nyáj így bővül a leggyorsabb ütemben.) A klasszikus baloldal - mely egyenlőséget és jólétet hirdet a leszakadó rétegek számára - szintén nem állhat szavazói elé azzal, hogy ne is álmodjanak polgári életszínvonalról. A piacpárti liberálisoktól pedig végképp idegen az az elképzelés, hogy ne a növekedésben, a fejlesztésben, a profitmaximalizálásban utazzanak. 

"A remény azok mentsvára, akik képtelenek megbirkózni a valósággal" - idézi Stumpf-Bíró Balázs az angol mondást, önmagát realistának és hivatásos illúziórombolónak nevezve. Hitem szerint közel sem annyira drámai a helyzet, mint ahogyan ő azt lefesti. Valahogy nem látom magam előtt a képet, ahogy Európa közepén a vízért és az élelemért folytatnánk vérre menő csatákat. Mindenesetre nem árt odafigyelni szavaira: "Teszem, amit tudok; ott, ahol vagyok, azzal, amim van."  Oly módon biztosan nem okozunk kárt, ha tudatosakká válunk, ha helyesen sáfárkodunk erőforrásainkkal, ha véget vetünk pazarló életmódunknak, ha odafigyelünk a környezetünkre, ha csak annyi utódot vállalunk, amennyit tisztességesen fel is tudunk nevelni. Nehéz megmondani, mi a legjobb felkészülés a jövőre - saját veteményeskert, atombunker, vagy hosszútávú élelmiszerkészlet felhalmozása -, ha még az összeomlás-kutató is csak a buddhista megbékélést és elengedést tudja javasolni. Ami engem illet, jómagam azért őrzöm a reményt. Annyi negatív előrejelzést hallottunk már - talán ezt is túléljük valahogy.