Ma szembejött velem egyik barátnőm posztja, aki, akárcsak én, gyermekkora óta súlyos terheket cipel a vállán, mindenféle betegségekkel kellett és kell megküzdenie. Arról írt, ismét elment egy szakrendelésre, hátha végre tudnak segíteni neki folyamatos fülcsengésén (lásd, tinnitus), amitől évek óta szenved. Nem sok remény volt benne, mert sok dokihoz elzarándokolt már bajával, akik mindig tehetetlenül széttárták a karjukat. Sajnos, a mostani orvosnő is, aki egyébként nagyon figyelmes és gondos volt, sokat beszélgetett barátnőmmel.
Nem volt benne sok remény, mégis csorogtak a könnyei, amikor eljött, és lehet, létezik valami telepátia, mert egy kicsit én is megrendültem ma, ha nem is ennyire. Mégis elgondolkoztatott, mennyire hisszük magunkat erősnek és harcedzettnek, és valójában mennyire vagyunk azok.

 Délelőtt egy hipermarketbe mentünk bevásárolni, próbáltam valami olcsóbb, de minőségi rizst találni. A polc előtt alacsony, kicsit dundi, fiatal lány pakolt vidáman, finom parfümillat lengte körül. Segített kibogarászni az árakat, elviccelődtünk arról, mi olcsóbb, a hús vagy a zöldség, és legalább majd most lefogy, akinek kell (itt magára mutatott).

Aztán hirtelen megkérdezte: "Megkérdezhetem, mi történt veled?"
Ha egy idegen fordul ezzel hozzánk, akkor talán nem is érthető azonnal, mire vonatkozik a kérdés. Kivéve, ha jól látható jegyeit hordozod magadon.

Én is rögtön kapcsoltam, habár szeretek megfeledkezni bajaimról; ja, persze, tudom jól, mire kérdezett rá pontosan.
Ó, hányszor föltették már ezt a kérdést! Mondhatni, hozzászokhattam már. Ám mégis, kicsit megdöbbentem és érzékenyen érintett, érzékenyebben, mint korábban gondoltam volna magamról. Pedig a lányban nem volt rosszindulat, inkább őszinte érdeklődés és törődés. Meg valami gyermekien naiv nyitottság, mert általában a gyerekek azok, akik rákérdeznek az ilyesmire hangosan, miközben a szülők szégyenkezve pisszegnek, nem szabad: „A bácsinak miért nincs lába? Miért kopasz a néni?”
És én ilyenkor mindig felelek, mert hivatásomnak érzem, hogy ezt lazán kezelve, tájékoztatva, informálva segítsek az embereknek, felszámolva a tabukat.

Mégis, ennyi év után is megrendíti lelkem a dolog, mert ilyenkor az jut eszembe, tök mindegy, mit csinálok, hogyan próbálom elleplezni a hegeim, a furcsa testalkatom, a merev tartásom és járásom, mégis látszik rajtam a betegség, szembe tűnik rögtön mindenkinek.

(Voltak persze vicces esetek is: egyszer az utcán egy fiatal srác azt kérdezte tőlem, ki szívta ki ilyen csúnyán a nyakamat. Őrültem, hogy ilyesmit feltételezett rólam, hogy valaki kiszívta a nyakam, mert addig inkább gúnyolódó beszólásokat kaptam a kinézetemre. By the way 23 éves koromig nem is randiztam.)

Az is érdekes, mennyire más az ember önképe, betegségtudata. A rokkantsághoz, fogyatékossághoz ugyanis bizonyos szinten hozzá lehet szokni. Van egy szint, amin az ember, ha korlátozottan is, de a helyzethez képest működni tud, és ilyenkor igazán akkor érzi betegnek magát, ha, ahogy másokat, leveri lábáról valami fertőzés, láz, fájdalom. Egyébként elvan a sok bajával is. Bizonyos dolgok "természetessé" válnak számára, pl. hogy nem tud 50 méternél többet megtenni, hogy kevesebb levegőt kap és konstans fájnak a nyaki csigolyák. Hogy megvan a napi gyógyszeradag, hogy gyakrabban jön a fáradtság, a fejfájás, a rosszullét. És épp ezért hajlamos megfeledkezni arról is, hogy a kivülálló emberek másként látják őt. Néha "nyomibbnak", mint amennyire érzi magát - néha pedig ellenkezőleg, nem látják a szenvedést, mert annyira nem szembetűnő, pontosan hány liter levegő is fér a tüdődbe, mennyire ver félre a szíved, és naponta hányszor kell szúrnod vagy katéterezned magad, hogy működni tudj.

Érdekes dolog ez, nem tudom, jó-e vagy rossz, mindenesetre tanulságos. Mert bármennyire is szeretném azt hinni, megkeményített a sors, belül, a mélyben, mint az öreg tölgyfa kérge, puha, sérülékeny benső rejtőzik.

Talán arra jó, hogy az ember figyelmeztesse magát: nem sebezhetetlen, nem bír ki mindig mindent, és tulajdonképpen nem is kell. Néha ér kicsit gyengének is lenni. Aztán újra kezdeni a harcot.

Tetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra, nézz bele Youtube-videóimba,  vagy írj rám e-mailben!

Instán is megtalálsz: @szondayszandra 

Képek forrása: 1. Szonday Szandra 2. Pixabay