„Akadt köztünk pár kemény fickó, de csak egyvalaki volt brutálisan kemény: William Smith, aki úgy tudott fejjel lefelé motorozni a plafonon, hogy közben üveget evett és mindkét kezével arcokat vert szét.” E komikusan túlzó kijelentést Fred Williamson, a retro akciófilmek egyik legnagyobb sztárja tette kollégájáról, William Smithről. Ki a fene az a William Smith (Szexi pincérnők életveszélyben)? Jó kérdés, máris megválaszolom...
William Smith, a 70-es évek egyik legnépszerűbb zsánerfilmes pofonosztója
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
William Smith 1933. március 24-én született a Missouri állambéli Columbiában, a Vadnyugat két legendás alakjának, Kit Carsonnak és Daniel Boone-nak a leszármazottjaként. Miután marhatenyésztő szüleivel Dél-Kaliforniába költözött, Hollywood hamar felfedezte magának: 1942-től gyerekszínészként szerepelt olyan filmekben, mint a horrorklasszikus Frankenstein szelleme vagy a Találkozunk St. Louis-ban című habkönnyű komédia. 1951-ben belépett a Légierő kötelékébe: csaknem 10 éven át szolgált a seregben, és közben szó szerint halmozta a kimagasló sporteredményeket. Kétszer is megnyerte a Szkander Világbajnokságot 200 font súlyú (91 kilogrammos) kategóriában, síbajnokságokon indult, motorversenyeken vett részt (ezeken a Pokoli torony leendő sztárjával, Steve McQueennel is megküzdött párszor a dobogós helyért), amatőr bokszolóként 31 győztes és egy vesztett mérkőzés volt a mérlege, megnyerte a Légierő súlyemelő bajnokságát félnehézsúlyban, valamint az USA felülés-bajnokságát 5100 felüléssel, amelyet 5 óra alatt kivitelezett. Testépítéssel is ekkoriban kezdett foglalkozni (Larry Scott, a Mr. Olympia cím első birtokosa volt az edzőpartnere), valamint a diszkoszvetésbe is belekóstolt: ez olyannyira jól ment neki, hogy 46 méteres távolságra is eldobta a diszkoszt abban az időben, amikor a hivatalos világrekord 45,90 méter volt.
Ifjúkori pózolás egy testépítő-magazin számára
A C. C. & Company című 1970-es motoros film főgonoszaként. Smith eme alkotásban a magánéletben is motormániás bombanőt, Ann-Margretet rabolta el
Smith a koreai háború idején egyrészt titkos bevetéseken vett részt, másrészt, mivel folyékonyan beszélt oroszul (valamint németül, franciául és olaszul is), az elfogott szovjet titkos ügynökök vallatójaként is igényt tartott szolgálataira a hazája. A Légierőtől való leszerelését követően lediplomázott a Kaliforniai Egyetemen (UCLA), majd eleinte ugyanott orosz nyelvet tanított: azt fontolgatta, hogy CIA-ügynöknek áll (a múltja miatt tárt karokkal várták a hivatalnál), de végül az MGM filmvállalat szerződést ajánlott neki, és miután aláírta, csak színészettel foglalkozott. 1961-től rendszeresen bukkant fel tévés produkciók szocio- vagy pszichopata gonosztevőiként, néha pedig kíméletlen zsarukat is megformálhatott. Felkínálták neki Tarzan szerepét, de visszautasította, Bruce Lee pedig eleinte neki szánta emlékezetes ellenfele, Roper figuráját A sárkány közbelépben, ám Smith egyéb elfoglaltságai miatt nem vállalhatta el a munkát, így azt a legfőbb Retrokult-kedvencek közé tartozó John Saxon (Füstölgő Magnum és tomboló düh, A szőrmebolond Meat Loaf sztriptíztáncosnője, Villamosszéktől a vizespólós szépségversenyig) végezte el helyette. William Smitht azonban nem tévés vendégszereplései és a kihagyott nagy lehetőségek tették legendássá, hanem az, hogy kemény munkával a B-kategóriás akciófilmek egyik legemblematikusabb sztárja lett „mesterhármasának” – félelmetes arc, félelmetes hang, félelmetes izmok – köszönhetően.
A nagy áttörést meghozó 1969-es Run, Angel, Run! címszereplőjeként. Smith a forgatás idején ellátogatott egy bárba, ahol néhány igazi motoros bandatag kötekedni kezdett vele, mire ő „kórházkészre” verte őket. Másnap több sajtóorgánum is érdeklődött nála az eset felől, de be kellett érniük ezzel a szűkszavú válasszal: „Bejött pár fickó, aki keménynek hitte magát. Nem voltak elég kemények.”
Szkanderjelenet közben a Chrome & Hot Leather című 1971-es motoros akciófilmben
David Cronenberg autóversenyzőkről szóló műve, az 1979-es Fékevesztett erő pozitív főhőseként
William Smith 1969-ben, Jack Starrett kultrendezőtől kapta meg azt a szerepet, amellyel elindulhatott a világhírnév felé vezető úton: a Run, Angel, Run! című motoros akciófilmben egy olyan (Angel nevű) motoros bandavezért alakított, aki jó útra kíván térni, de a bűntársai megharagudnak rá, amikor kiderül, hogy abból a pénzből kezdene új életet, amelyet egy magazin ajánlott fel neki a bandával töltött idejének történetéért cserébe. A csupán 100 ezer dollárból forgatott exploitation mű 13 millió dollárt hozott a forgalmazói konyhájára – részben a Tammy Wynette által énekelt és megaslágerré vált betétdala miatt −, és egy csapásra keresett rosszfiúvá tette Smitht. A tekintélyes méretű karizmokkal és vészjósló karizmával rendelkező színész ezt követően sorra, a zsáner kifulladásáig alakíthatta a legkeményebb motorosokat: az 1970-es The Losers-ben például annyira kemény fickó volt, hogy a bandájával harci járművekké pofozták át a járgányaikat, majd a kormány „átdobta” őket Ázsiába, ahol egy kambodzsai fogolytáborban sínylődő CIA-ügynököt kellett kiszabadítaniuk.
A Piranha című 1972-es akciófilm pszichopata gyilkosaként. Smith a figurája minden motoros kaszkadőrmutatványát magára vállalta (később az efféle tettei miatt választották az amerikai kaszkadőrök szakszervezetük tiszteletbeli tagjává)
Oroszlános hangulatban a Black Samson drogbárójaként
A motoros akciófilmek népszerűségének hanyatlásával Smith átnyergelt a blaxploitation opuszokra, amelyekben többnyire szemétláda izompacsirtákat alakított – az 1973-as Sweet Jesus, Preacher Man-ben például a Magnum sorozatból ismerős Roger E. Moselyt béreli fel gengszterfőnökként, hogy az szélhámos prédikátornak adja ki magát egy feketék lakta Los Angeles-i negyedben. Legszélsőségesebb blaxploitation-jelenése az 1974-es Black Samson-hoz fűződik, amelyben az ügyeletes drogbáró, Johnny Nappa szerepében nem csak saját embereivel végez különös kegyetlenséggel, ha azok hibázni mernek, de még a barátnőjét is kidobja a robogó autójából, amikor elege lesz belőle. Smith a 70-es években horror-, valamint a hagyományokkal szakító westernfilmekben is bizonyított: az 1972-es Grave Of The Vampire-ben Drakula gróf fiát játszotta, akit apja egy halandó nő megerőszakolása révén nemzett, a Boss Nigger című 1975-ös alapműben pedig a Fred Williamson által alakított fekete seriffel szembehelyezkedő törvényenkívüliek vezérét.
Az 1970-es Darker Than Amber ámokfutásba kezdő testépítőjeként (a két szőkített nehézfiú közül Smith a jobb oldali)
A Kung Fu című vadnyugati harcművész kultsorozat A serleg című epizódjában, természetesen rosszfiúként. A gyártók eredetileg Smithnek szánták a főszereplő shaolin pap figuráját, de azt végül David Carradine kapta meg. Az indoklásuk: Smith – aki egyébként éveken át az Elvis Presleyt is edző karatemester, Ed Parker tanítványa volt − szerintük túl izmos és ijesztő arcú lett volna pozitív hősnek
William Smith rendezői instrukció nélkül is tudta, hová nézzen Andy Sidaris Seven című 1979-es trash akciófilmjében
Clint Eastwood és Sondra Locke társaságában a Bármi áron című 1980-as vígjátékban
1980-ban Smith formálta meg Clint Eastwood bunyós ellenfelét a Bármi áron című verekedős vígjátékban, amely minden idők 200 legjövedelmezőbb filmje közé tartozik. 1982-ben mutatták be világszerte a mozik a Conan, a barbár című fantasy-klasszikust, amelyben Smith az Arnold Schwarzenegger által játszott címszereplő apjaként látható. Az ő szájából hangzik el a híres kardmonológ, melynek lényege az, hogy sem a barátaidban, sem az asszonyodban, sőt, még a kutyádban sem bízhatsz úgy, mint a pengédben. A film direktora, John Milius, előszeretettel idézte fel interjúiban azt az esetet, amikor a 33 éves Schwarzenegger először találkozott az akkor már 47 éves William Smithszel: az osztrák testépítő hallott róla, hogy Smith egykor szkanderbajnok volt, és mindenképp meg akart mérkőzni vele. Williamnek körülbelül egy percébe telt megvernie Arnoldot úgy, hogy majdnem eltörte a sztár karját – a rettenthetetlen Conan ezek után napokig duzzogott, és többé nem kereste filmbéli apja társaságát. Smith Milius Vörös hajnal című 1984-es filmjében is tiszteletét tette: az elképzelt III. világháborúban az USA területére betörő szovjetek parancsnokát, Sztrelnyikovot játszotta.
A Blood & Guts című 1978-as kanadai sportdráma alkoholista pankrátoraként. Sokak szerint Smith e filmjében nyújtotta legkiválóbb színészi teljesítményét
Conan papája a kis barbárt oktatja
A Vörös hajnal szovjet parancsnokaként
William Smith az egyik legtehetségesebb pornórendezőnek számító és Sybil Danningot kéjsóvár tanárnővé varázsoló Gary Graver Moon In Scorpio című 1987-es horrorfilmjében
Smith a 80-as évtized második felétől egészen 2020-as visszavonulásáig elsősorban B-kategóriás akció- és horrorfilmekben vállalt egyre kisebb szerepeket: romló egészségi állapota láncdohányos mivoltával állt összefüggésben, a hangja pedig a sok koporsószegtől elképesztően karcossá vált. 2009-ben, rajongói nagy meglepetésére, verseskötettel jelentkezett, méghozzá kitűnővel: Smith igazi poéta volt, aki rímelő költeményeket írt, a stílusa pedig leginkább Bob Dylanével rokonítható (kedvenc írója egyébként Dosztojevszkij volt). Az amerikai filmtörténelem egyik legkeményebb öklének birtokosa 88 évesen, 2021. július 5-én hunyt el.
Az Irwin Shaw regénye alapján készült Gazdag ember, szegény ember című 1976-os mini tévésorozat nemi erőszakot is elkövető bérgyilkosának, Anthony Falconettinek a szerepében. Smith e figuráját több kultfilmes magazin közönségszavazásán is minden idők leghátborzongatóbb tévéfilmes gonosztevőjének választották
Ráadás:
William Smith 1965 és 1967 között játszott a Laredo című westernsorozatban, amelynek forgatására egyszer Charles Bronson is kilátogatott, aki épp akkoriban került a legjobban kereső színészek táborába A piszkos tizenkettőnek köszönhetően. A szem- és fültanúk visszaemlékezése szerint Smith alaposan megnézte magának a kemény fickó hírében álló Bronsont, a mogorva sztárnak azonban nem tetszett, hogy a kollégája megbámulja, úgyhogy egyenesen elé lépett, és kérdőre vonta: „Mi a fenét nézel, öcskös?” Smith tekintete rögtön jéghideggé hűlt, a szája viszont gúnyos mosolyra húzódott, ami nála mindig a bunyó felvezetőjének számított. Anélkül, hogy akár egy másodpercre is levette volna a szemét Bronsonról, közölte vele: „A nagy semmit nézem, mást nem látok magam előtt.” A stábtagok ereiben megfagyott a vér, a két macsó hosszasan fikszírozta egymást mozdulatlanul, majd Bronson fejcsóválva visszavonulót fújt, és távozott. Talán jobban is járt így... Végezetül azt a dalt osztanám meg veletek, amelyről mindig a való életben is számos „fekete monoklit” kiosztó Mr. Smith jut eszembe: az ausztrál dirty rock alakulat, a Rose Tattoo 2007-es Stevie Wright-feldolgozását, a Black Eyed Bruiser-t: „Ha szembejövök veled az utcán, jobb, ha kitérsz előlem: messze földön híres az öklöm, és mindig enyém az utolsó szó...”
William Smith verse a szerző előadásában:
