1983-at írunk… Chicagóban tombol a nyári hőség, mindenki izzadságtól csatakos ruhában vonszolja magát az utcákon. William Parrish, az ünnepelt, ám emberkerülő fuvolaművész egyike azoknak, akikről patakokban csorog a veríték napközben, az egyik este azonban nem csak a hőhullám izzasztja meg, hanem egy kínos felfedezés is: miközben szokása szerint távcsővel vizslatja, mi zajlik az övével szembeni toronyház emeletein, hirtelen ráeszmél, hogy a pont vele szemben lakó szomszédja, egy csinos hölgy szintén kukkol, ráadásul őt.
A szomszédasszony nem más, mint Anne Walsh, a helyi planetárium múzeumának tárlatvezetője, aki mellesleg tudományos cikkeket is ír. Anne teleszkóppal leselkedik, hozzá képes William a maga „mezei” távcsövével kispályásnak számít. Miután Anne volt barátja unszolására a férfival tart egy hangversenyre, döbbenten pillantja meg a színpadon a nap szólistáját, Williamet. A fuvolista és a tárlatvezető ezt követően összeismerkednek, megosztják egymással a másikkal kapcsolatos éjszakai megfigyeléseiket, és megteszik az első tétova lépéseket annak érdekében, hogy kialakuljon köztük egy igazi románc. Csakhogy William toronyházában sorozatgyilkos szedi az áldozatait, akik közül kettőt is a félénk muzsikussal egy liftbe láttak beszállni a szemtanúk, mielőtt a szerencsétlenek örökre kilehelték a lelküket. A kommunikáció nagymesterének éppenséggel nem nevezhető zenész első számú gyanúsítottá válik, Anne azonban biztos az ártatlanságában. Vajon ki ritkítja a lakóközösséget, és mi lesz az újdonsült szerelmesekkel?
„Jól érzi magát, uram? Vagy hőgutát kapott?”
„Kissé böki valami a hátamat, hölgyeim…”
„Rájöttem, mi a baj: valaki bennem felejtette a kését…”
„Elviselhetetlen ez a hőség…”
„Nézzük, mi folyik a szomszédban…”
„Úristen! Kukkolják, ahogy kukkolok!”
John Llewellyn Moxey (1925. február 26. – 2019. április 29.) brit rendező rögtön az első játékfilmjével, az 1960-as The City Of The Dead-del kultklasszikust teremtett: a legendás háborús hős sztárszínész, Christopher Lee főszereplésével készült okkult horror olyannyira közkedveltté vált, hogy a világhírű metálegyüttes, az Iron Maiden 1990-ben több részletet is átemelt belőle a Bring Your Daughter… To The Slaughter című dala videoklipjébe. Moxey azonban nem futott be jelentős mozis karriert, ugyanis kezdettől fogva elsősorban a tévécsatornáknak termelt: először az Egyesült Királyságban, majd az USA-ban. Olyan, nálunk is nagy sikerrel vetített sorozatok epizódjait dirigálta, mint a Charlie angyalai, a Gyilkos sorok, vagy a Tom Selleck nevével fémjelzett Magnum, a kultfilmek rajongói azonban nem ezek miatt jegyezték meg a nevét, hanem a remek alakításokat felvonultató, színészcentrikus 70-es és 80-as évekbeli tévéfilmjeinek köszönhetően. Moxey sosem művészkedett, ellenben profi és érdekfeszítő módon prezentált fontos társadalmi problémákat egyedi megvilágításba helyező drámákat, valamint könnyed kikapcsolódást biztosító régimódi thrillereket. Jómagam számos művét láttam eddig, és egyben sem kellett csalódnom, úgyhogy felvettem őkelmét a megbízható Retrokult-favoritok listájára.
„Ekkora teleszkóppal már tényleg öröm a kukkolás… De azért ti ne arra használjátok, ha felnőttök.”
„Hogy mik vannak!!!”
„De hisz ez a távcsöves muki a szomszédból!”
Az 1983-ban az ABC tévétársaság részére gyártott és Alfred Hitchcock Hátsó ablak című alapvetésének hatását mutató Through Naked Eyes egyes magyar tévécsatornákon is felbukkant a rendszerváltás után Gyilkosság a toronyházban és A távcsöves kukkoló címmel. Moxey Jeffrey Bloom (Flowers In The Attic / Virágok a padláson, 1987) okos és kitűnően felépített forgatókönyvét vitte filmre olyan segítőtársakkal, mint Jack L. Richards operatőr (a Philippe Mora-féle The Beast Within / A bennem lakó szörnyeteg, 1982) és a nyugtalanítóan pszichedelikus elektronikus soundtrack-specialista Gil Mellé (Az Androméda-törzs és a gyilkos őrkutyás Retrokult-kedvenc Trapped komponistája). Anne Walsht, az érzékeny férfire vágyó kukkoló tárlatvezetőt a rokonszenves Pam Dawber (Robin Williams kedvese az Egy úr az űrből című vígjátéksorozatból) formálta meg, a minden mozdulatával és szavával gyanút keltő introvertált William Parrisht pedig David Soul, a Starsky és Hutch detektívszéria Hutchja, aki egész egyszerűen lehengerlő teljesítményt nyújtott a szerepben.
„Elég sokféle helyzetben figyeltük már egymást, most inkább beszélgessünk egy kicsit…”
„Maga igazi szívtipró dallamokat fúj, William…”
Noha az egykor hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő Starsky és Hutchban nem kellett különösebben megerőltetnie magát, az 1943-ban született Soul egyike generációja legjobb színészeinek: olyan tévéfilmekben brillírozott, mint a texasi láncfűrészes Tobe Hooper Stephen King-adaptációja, A gonosz háza (Salem’s Lot, 1979) és a minden idők egyik legjobb állatbarát komédiájának tartott Két csavargó és egy kutya (Dogpound Shuffle, 1979). Az A-listás mozifilmek világában azonban Soulnak nem sikerült megvetnie a lábát, és ennek állítólag összeférhetetlen, erőszakos természete volt az oka, amellyel sokakat elidegenített magától azok közül, akik segítségére lehettek volna.
„Hátborzongató figura ez a műkezes…”
„Vajon ő a sorozatgyilkos?”
„Kikérem magamnak a feltételezést, kisasszony! Tisztességes áldozat vagyok!”
David Soul végül a rajongótábora nagy részét is elvesztette, ugyanis pont a Through Naked Eyes készítésének évében részegen félholtra verte 7 hónapos terhes harmadik feleségét, Patti Carnelt. A szomszédok által riasztott rendőrök őrizetbe vették a színészt, akinek ezt követően néhány hónapot börtönben kellett töltenie. A 1986-os válóper során gyomorforgató részletekre derült fény: többek közt arra, hogy Soul a felesége hasán ülve ütlegelte az asszonyt. Patti Carnel a 90-es években azt nyilatkozta, hogy a férje a magánéletben leginkább a Szolgálatban: Ámokfutók nyomában (In The Line Of Duty: The F.B.I. Murders) című 1988-as tévéfilmjében általa alakított sorozatgyilkosra hasonlított habitus szempontjából, nem a nőkkel mindig udvarias Hutchra. David Soul vagyonának jelentős részét elvitte a Carnelnek megítélt kártérítés, és miután az amerikai szerepajánlatok megfogyatkoztak, Londonba költözött, ahol elsősorban színpadi színészként dolgozik és meglehetősen rossz körülmények között él egy kis külvárosi lakásban ötödik feleségével. 2004-ben adott kitárulkozó interjújában a chicagói születésű Soul arról beszélt, hogy lutheránus lelkész apja révén olyan szigorú és szeretetlen vallásos nevelésben részesült, hogy végül nem bírta tovább az otthoni légkört, és 18 évesen lelépett a barátnőjével Minneapolisba. Itt kezdett el ismerkedni a színészettel, majd a barátnővel való szakítást követően New Yorkba költözött, ahol azonban eleinte olyannyira nem talált munkát, hogy kényszerből férfiprostituáltnak állt a híres képzőművész, Andy Warhol Factory nevezetű „főhadiszállásán”. Soul nem volt meleg, és csupán négy-öt alkalommal bocsátotta áruba a testét, a férfiakkal való pénzért szexelés azonban úgy tönkretette lelkileg, hogy az alkohol rabjává vált. Soul szerint Warhol nem volt más, mint a művészetpártoló gazdag amerikai homoszexuálisok kerítője, aki az általa kiközvetített „friss hús” miatt kapott tetemes anyagi és eszmei támogatást a valójában csapnivaló alkotásai népszerűsítéséhez.
„A francnak élsz Chicagóban, fiam… Itt minden bokorban gyilkosok vagy mutogatós dilinyósok lapulnak.”
„Költözzek hozzád Miamiba, a bűn városába? Ezt akarod, apa?”
Noha David Soul magánemberként teljesen lejáratta magát és megbocsáthatatlan dolgokat tett, színészi tehetsége tagadhatatlan, és a Through Naked Eyes parádés jutalomjáték lehetőségét nyújtotta számára. Míg a filmjei többségében magabiztos figurákat formált meg, a fuvolista William Parrishként motyogó, rosszul hangsúlyozó és visszahúzódó művészlelket alakít, aki csak a színpadon érzi elemében magát. Parrish – akárcsak szomszédja és leendő szerelme, Anne Walsh – nem perverz leskelődő, hanem egy rendkívül magányos és szeretetre vágyó ember, aki nehezen szánja rá magát a közeledésre és érzései kinyilvánítására. William és Anne közös jelenetei különösen megkapóak és mélyen emberiek, a leglenyűgözőbbek viszont azok, amelyekben William és apja, a fiát megérteni képtelen sportszer-árus (William Schallert a 18-as hangár titkát taglaló UFO-s filmklasszikusból) próbálja megtalálni a közös hangot. Aki egy kellemesen régimódi és nem túl véres thrillert szeretne látni, amelybe ráadásul egy szokatlan szerelmi szál is került, annak bátran merem ajánlani a Through Naked Eyes-t.
„Úgy hiszem, pszichológus asszony, hogy ez a Parrish a mi emberünk. Ápolatlan a haja, zenél, és még motyog is. Tipikus sorozatgyilkos fajta.”
„Szerintem pedig csak egy félénk kisfiú egy felnőtt bőrében, aki titokban anyáskodó és melegszívű asszonyra vágyik. Ha szakvéleményt szeretne, nyomozó úr, írásba is adom…”
Ráadás:
A 70-es évek második felében, a Starsky és Hutch-széria népszerűségének csúcsidőszakában David Soul popénekesként is nagy sikereket könyvelhetett el: Don’t Give Up On Us című dala az Egyesült Királyságban, Kanadában, Ausztráliában és az USA-ban, a Silver Lady című slágere pedig az Egyesült Királyságban és Írországban lett listavezető.
