Irdatlan jó bulit csináltak a Pantera néven turnézó Phil Anselmóék a Barba Negrában. Mi a második napon jártunk, ahol a combos besztof mellé olyan fantasztikus hangulatot is kaptunk, hogy azt nemcsak a közönség, de a zenekar is biztosan sokáig fogja emlegetni. A végén pedig olyan ráadás kerekedett, mint a Pantera turnéján még soha.
Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire szerencsés vagy pláne jogos a tragikusan elhunyt Abbott testvérek nélkül Panteraként turnéznia a másik két tagnak, a basszusgitáros Rex Brownnak és az énekes Phil Anselmónak, de felesleges. Ha jóhiszeműek vagyunk, a turné elsőszámú oka az volt, hogy Anselmo visszatalált a Pantera-örökséghez, hiszen az előző években már a szólózenekarával is egy Pantera besztof-műsorral koncertezett, és láthatóan élvezettel tolta el kétezredjére is az olyan klasszikusokat, mint a Walk, a Becoming, vagy a 5 Minutes Alone. Másrészt Covid után, egy inflációs és gazdasági válság közepén annyira megdrágult – pláne a világkörüli – turnézás, hogy például a jelenleg a Panterában doboló Charlie Benante anyazenekara, az Anthrax egy év alatt már kétszer is lemondta az európai turnéját „logisztikai okokra” és az elszállt árakra hivatkozva. Egyszerűen az a pénzügyi realitás, hogy a Pantera névvel többszörös közönséget lehet megmozgatni, és így lehet kihozni gazdaságosan egy turnét, ami ráadásul valóra váltja a metálosok egyik örök nedves álmát, és végre az Ozzy mellől és a Black Label Society frontemberként ismerős Zakk Wylde játszhatja a másik gitáristen, Dimebag Darrell ikonikus dalait, riffjeit.
Ez tehát szemenszedett nosztalgiabuli volt, ahol a csontsovány Steve Buscemivé öregedett Rex Brown és a póksörhasat eresztő Anselmo is nyilvánvalóan a fiatalságát élte újra – a közönséggel együtt. A Pantera néven játszó zenekar örökségturnénak hívja ezt a kört, amin az Abbott fivérekre, a 2004-ben a színpadon lelőtt Dimebagre, és a mindössze 54 évesen, szívelégtelenségben elhunyt Vinnie Paulra emlékeznek. Voltak is vicces-baromkodós-megható videók a korai évekről, egy a koncert előtt, felvezetésképp, egy pedig a koncert közepén, átkötésképp. Először azt hittem, ez a kötelező pihenő lesz Anselmónak, és lehet, hogy az is volt, de közben ügyes dramaturgiával szép lassan beleúsztatták a Planet Caravan című Sabbath-klasszikusba, ami a vetítéssel és a csendes-ülős, de azért kellően pszichedelikus előadásmóddal a koncert egyik érzelmi csúcspontja volt.
A másik – katartikus – csúcspont a vége után jött 5 perccel, amikor megvolt az utolsó nagy zúzás, a Cowboy from Hell is, és a közönség olyan hangorkánnal és olyan kitartóan ünnepelte az együttest, amilyet metálkoncerten is ritkán látni. A végig mezítláb éneklő Anselmo először csak tapsolva hálálkodott, aztán már a színpadon hajlongva köszönte meg – őszintén megilletődve – a fogadtatást. Látszott, hogy nekik se akaródzik lemenni a színpadról, de a közönségből se indult meg senki a kijárat felé még percekkel az utolsó szám után se, így aztán némi tanácskozás után ráhúztak még egy számot a koncertre, amire – ezt ki is emelte az énekes – még nem volt példa a Pantera jelenlegi turnéján. Jött a Yesterday Don’t Mean Shit, ami az első nap a főműsor része volt (a másodikon a Use My Third Arm volt helyette), majd megint búcsúzkodás, köszönöm, eufória. Plusz egy poén, a Stairway to Heaven önironikus/őszintén rossz előadása, majd mic drop, és vége.
A program – ahogy az ilyenkor lenni szokott – kikezdhetetlen besztof volt, a hangzás korrekt, a pogó durva, a közönség szuperlelkes. Anselmo néha spórolósan nyomta, amit például Rob Halford csak 65 felett engedett meg magának, és akkor is csak a Breaking the Law-nál, és a nagy slágerek minden refrénjét a közönséggel énekeltette, a Fucking Hostile-nál pedig nyilván bele se kezdett az ikonikus, dalvégi ordításba. De volt már sokkal rosszabb korszaka is, és ezen a koncerten magabiztosan hozta a kötelezőt, néha még egy picit többet is. Rex Brown basszussoundjával továbbra is hegyeket lehetne megmozgatni, (a hihetetlen, de már 60 éves) Benante pedig jól ráérzett a Pantera-grúvokra; nyilván nem volt minden takkra olyan az Abbottok nélkül, mint a hőskorban, de csak annyival volt ez más, amennyire azt a zenészek egyénisége megkövetelte. A mindent letaroló energia pedig megmaradt.
Az első este meglepetése volt, hogy a Mayhem- és Tormentor-énekes Csihar Attila felment a Walkra csordavokálozni, ez a második nap sajnos nem történt meg, és egy dalon kívül a setlisten se variáltak, de annyira húzós volt a koncert, hogy aki kétszer jött, az sem unatkozott. Anselmo a végén megkérdezte, hogy ki nézné meg őket újra, ha megint erre koncerteznének, szóval a folytatás borítékolható. De amíg ilyen színvonalon, ilyen örömmel és ekkora energiával nosztalgiáznak, addig hajrá, évforduló mindig lesz rá. Jövőre például 30 éves a Far Beyond Driven – csak szólok.
A koncertet Szvacsek Attila örökítette meg fotókon.
