A munkásosztály és a rock and roll szocializmus

Koncertjegy több ezer dollárért? Megvan a közgazdasági racionalitása, de annak is, ha nem kérnek ennyit, pedig tehetnék. Ez a cikk először a Recorder magazin 97. számában jelent meg.

A Főnök és a dinamikus árazás

2023-ban, hét év kihagyás után újra turnéra indul Bruce Springsteen, nagy volt hát az izgalom, amikor elindult a jegyértékesítés – és még nagyobb a felháborodás, amikor egyesek 4-5 ezer dolláros (másfél-kétmillió forintos) árakkal szembesültek a Ticketmaster oldalán. Tele voltak a közösségi oldalak azzal, hogy lám, a Főnök mégsem a munkásosztály legnagyobb barátja. Springsteen nem szólalt meg, csak a menedzsere, Jon Landau nyilatkozta azt, hogy a jegyárak kialakításakor megnézték, mások mit csinálnak, és az ő áraik nem is számítanak drágának.

A tettes a Ticketmaster ún. dinamikus árazási rendszere volt, vagyis az, hogy a termék árát egy algoritmus folyamatosan a kereslethez igazítja. Jól ismert ez a repülőjegyeknél, de az Amazon is alkalmazza: percenként akár több millió termék ára változik meg. A rendszer működött a másik irányba is: miután a 4-5 ezer dolláros jegyeket nem vásárolták, az áruk sok helyen ezer dollár alá ment. A jegyek 56%-a egyébként 200 dollár alatti kelt el.

A Ticketmaster a rendszert még 2011-ben vezette be, és volt is több kisebb felháborodás; Springsteen esetében bizonyára az imidzse miatt lett nagyobb a botrány. A jegyeladó oldal lehetővé teszi az előadók számára, hogy kilépjenek a rendszerből, és sokan ezt is csinálták; ám az elmúlt két szűk esztendő után többen választják a bevételek algoritmikus maximalizálását.

Rock and roll szocializmus

A probléma gyökere, amit a közgazdászok régóta mondanak: alulárazottak a koncertjegyek. Erre a leglátványosabb bizonyítékot a jegyüzérek szolgáltatják, akik normál áron veszik, majd ennél többért adják tovább a jegyeket (egy régebbi kutatás szerint átlagban harmadával többért). Az, hogy ez működik, azt mutatja, hogy a termék valós piaci ára fölötte van annak, amennyiért kínálják – legalábbis a standard gazdasági szemlélet szerint.

A New York Timesnak 2017-ben egy ügynök egyenesen azt mondta, hogy az élőzenei iparág „még mindig nem hagyta maga mögött a rock and roll szocializmus” korszakát. Ugyanakkor a lap a Nobel-díjas Richard H. Thaler, a viselkedési közgazdaságtan atyjának elmélete alapján arról írt, hogy megvan a közgazdasági racionalitása az alacsonyan tartott jegyáraknak. Thaler alaptétele: „Nem szabad úgy viselkednünk, hogy az erkölcsi megütközést keltsen – még akkor is, ha ez a megütközés egy közgazdász számára akár balgaságnak is tűnik.”

„Matematikai elemzés, tapasztalat, vágyak és vudu” – Alan Cross szakíró szerint nagyjából ezek a faktorok játszanak szerepet a jegyárak megállapításában. Ezek mellé a fentiek tehát be kell venni a közönség elvárásait is arról, hogy mi a tisztességes ár. Ha az emberek úgy érzik, túl sokat fizettek valamiért, akkor abból később kevesebbet fognak vásárolni; így hosszú távon anyagilag is megéri a fair imidzs (rövid távon költséges) ápolása.

Sokszor elhangzik, hogy azért nem akarják az előadók az áremelést, mert azzal a kispénzű rajongókat kizárnák a koncert élményéből. Ennek is van közgazdasági értelme: a lelkes rajongók jelenléte hozzájárul a hangulathoz, vagyis emeli a „termék” élvezeti értékét.

A másik oldalon viszont az a fő érv, amit például Cross is hangoztat, hogy a dinamikus árazás nélkül a kínálati és piaci ár közötti különbözetet a jegyüzérek fölözik le – márpedig mitől lenne az fair, hogy ahelyett, aki konkrétan dolgozik, valaki másé lesz a pénz? 

szerző: Rónai András