A bűn 45 éve – Ilyen volt a Crime & The City Solution az A38 Hajón

Az eredetileg 1977-ben alakult, több szünet és teljes újraszerveződés után idén újra aktiválódott együttes közel 35 év után jutott el újra Budapestre, a találóan History Of Crime címen futó karrieráttekintős turnéjával, és megmutatta, hogy miért váltak annak idején kultzenekarrá, és hogyan/miért érdemes évtizedes leállások után is újra- és újrakezdeni a zenélést.

A Simon Bonney vezette Crime & The City Solution a '80-as, kora '90-es évek egyik legfontosabb kultzenekara volt, amely ugyanabba a – a korszellemnek valljuk be, maximálisan megfelelően – masszívan lélekzúzósan depresszív zenét játszó vonulatba tartozott, mint mondjuk Lydia Lunch vagy Nick Cave. Utóbbihoz ráadásul szoros szálak fűzték a zenekart, 1980 körül ugyanabból az ausztrál poszt-punk miniszíntérből nőttek ki, az évek alatt a zenészeik közt is voltak átfedések (Rowland S. Howard és Mick Harvey), később nagyjából egyszerre költöztek Európába, ahol végül mindketten Berlinben kötöttek ki, nulláról újraformálva zenekaraikat. A Wim Wenders-féle, '87-es Berlin felett az égben a Crime és a Cave vezette Bad Seeds is kulcsszerepet kapott, és ha ez nem lenne elég, akkor újabb kapcsolódási pontként ott van még az is, hogy az industrial-alapvetés Einstürzende Neubauten egy-egy tagja is megfordult a zenekarokban: Blixa Bargeld Cave mellé szállt be, míg Alex Hacke a Crime tagja lett.

A berlini időszaknál azonban végül szétváltak az addig sok ponton összefonódó pályák, és míg Nick Cave befutott, a stílusban hasonló, de még Cave-nél is jóval befordulósabb zenét játszó és a klasszikus dalformátumon egyre inkább túllépő Crime a csúcson esett szét, amikor máig nem egészen tisztázott okokból Bonney hirtelen lelépett Amerikába. 1993-ban még megjelent egy sokáig karrierlezárónak számító koncertlemez, de húsz év és némi szólózás után váratlanul megszületett egy újabb Crime & The City Solution-album, a Detroitban (hol máshol, mint az USA legdepresszívebb városában?) újraszervezett zenekartól. És bár az American Twilight a hosszú szünet ellenére mind hangzásban, mind színvonalban hibátlanul passzolt az ekkorra már bőven legendaszintre emelkedett zenekar életművébe, folytatása nem lett, és újra úgy tűnt, hogy itt a vége.

De végül (szerencsére) Bonney megint nem bírt magával, és idén, újra berlini bázissal, sokadszorra is újraszervezte az együttest, és az új felállással lenyomott első turné eljutott hozzánk is... szerencsére még a nyárra tervezett albumfelvétel előtt. Így ugyanis egy, a teljes karriert áttekintő koncertet kaptunk, amin az alapkoncepció az volt, hogy minden egyes Crime-lemezről játszanak minimum egy dalt, azaz a koncert tényleg hiánytalan képet adott arról, hogy milyen fázisokon is ment át az együttes a hosszú évtizedek alatt. Persze izgalmas lett volna egy, már az új anyagot bemutató koncert is, de így, hogy a zenekar most járt itt először az egy szem (1988-as) budapesti fellépése óta, és 2012 óta még a kontinensen sem koncerteztek, azért jobban jött egy ilyen visszatekintés a továbblépés előtt.

Az új arcokat és régebbi társakat felsorakoztató felállás (melyben természetesen ott volt Bonney felesége, a hegedűs Bronwyn Adams is) rögtön bedobott a mélyvízbe: az All Must Be Love az egyik csúcslemez, a '88-as Shine legmarkánsabb dala, pár számmal később pedig már jött is az első katarzis a The Bride Ship / Free World kettőssel. Az már az első számtól hallható volt, hogy az új felállás nagyon jó érzékkel nyúl a régi anyagokhoz, de itt, a zenekar sztorimesélős korszakának egyik legemlékezetesebb darabjánál vált végleg egyértelművé, hogy Bonney megint milyen jó érzékkel szedte össze azokat a zenészeket, akikkel zökkenőmentesen folytathatja a Crime & The City Solution történetét. És bár már a 20 év szünet után kihozott American Twilight miatt sem hittem volna, hogy a Crime képes lenne előállni egy olyan lemezzel, amely nem méltó az elődökhöz, de a koncert után még sokkal várósabb lett a tervezett új album. Persze ekkor még messze voltunk a koncert végétől: még sorra került többek közt a "vidám dal", az On Every Train (ami előtt viccelődtek is egy kicsit azzal, hogy jé, nekünk van vidám dalunk?), a sztorimesélős korszak másik csúcsának számító The Last Dictator két része és az American Twilight két dala, a Goddess és maga a címadó szám. Az utóbbi viszont már ráadásként, a régmúltba néző kezdés után a legutóbbi stúdiólemezzel kerekítette le a karrieráttekintést.

Az estét az eredeti tervek szerint a lantművész és Jarmusch-haver Jozef van Wissem nyitotta volna, azonban az ő fellépését valamiért az utolsó pillanatban lemondták, és bár hangulatában passzolt volna ide, a Crime koncertje önmagában is olyan kerek és katartikus volt, hogy visszatekintve jobb, hogy így, egyedül álltak színpadra.

szöveg és képek: Frank Olivér (infinitebeat.hu)