„Olyankor megszűnök személyként létezni” – Batarita-interjú

Május 30-án a Marczibányi Téri Művelődési Központban mutatják be Batarita és Okuyama Barabbas új táncelőadását, amihez az Eszelős meszelősként is zenélő és a Dióbél kiadót vezető Xrc Kovács Balázs írt zenét. A Kristály kapcsán a japán avantgárd tánc, a butoh filozófiájáról, történetéről, és arról is beszélgettünk a butoh forradalmárának tartott Bataritával, hogy hogyan változik át egy táncos kővé és miként éri el a teljes üresség állapotát.

Honnan ered a vonzódásod a japán kultúra iránt, hogyan ismerkedtél meg a butohval?

Hatévesen az iskolánk néptánccsoportjának a tagja voltam. Egyszer látogatóba jött hozzánk egy japán delegáció, akiktől az előadásunk után kaptunk egy felfújható, kocka alakú rizspapír labdát. Azt gondoltam, ahol ilyen dolgokat csinálnak, oda szeretnék elmenni, és elkezdtem Ázsia, főleg Japán iránt érdeklődni, utánaolvasni. Jóval később, 2002-ben részt vettem Budapesten a Szóló-Duó Koreográfusversenyen, amit megnyertem. A versenyen jelen volt Carlotta Ikeda is, aki Ko Murobushival elsőként hozta át Európába a butoht, és ő azt mondta, hogy „te butoh táncos vagy”. Pedig akkor még nem is tudtam, mi az a butoh.

Miért látta meg akkor benned a butohtáncost?

Zsigerből olyan előadást csináltam, ami megfelelt a butoh filozófiájának. A butohban az alkotó-táncos teste csatornává alakul és így mindenné képes transzformálódni. Nem expresszív módon kifejezi a változásokat, hanem megtörténik vele az az átalakulás, amit előad. Miután Ikeda gratulált, elmentem hozzá egy workshopra, ahol rengeteget tanultam tőle. Aztán Ko Murobushihoz kerültem DanceWeb ösztöndíjasként, és ő lett a mesterem. 2009-ben megkaptam a Japán Alapítványtól a rangos Uchida ösztöndíjat, amit évente egy művésznek ítélnek oda az egész világon. Aki ezt elnyeri, az 3-4 hónapig azt tanulhat Japánban, amit szeretne.

Mennyi ideig tartott elsajátítani a butoht?

A mai napig tanulom, de mindig azzal szembesülök, hogy igen, ezt én is így csinálom. Aki hisz abban, hogy vannak előző életeink, azt mondaná, hogy én korábban japán butoh táncos voltam. Mély szinten kapcsolódok Ázsiához; amikor először leszállt a repülőm Japánban, azt éreztem, itthon vagyok. Amikor a gyakorlatok során átalakult a testem kővé vagy fémmé, ugyanazokat az instrukciókat kaptam a mestertől, amiket korábban magamnak adtam.

Hogyan alakulsz át kővé?

Olyankor megszűnök személyként létezni, és egy üres térré válok, egy csatornává. Ez a testcsatorna képes magába szívni a követ, és ahogy átalakul kővé, az izmok tónusa, a lélegezeted, mindened ez a kő lesz, ezt a követ fogja tükrözni a külvilágnak.

Ez a kiüresedés hasonló ahhoz, mint amikor a meditáló ember kiüríti az elméjét?

Hasonló, de a butohban ugyanolyan jelentősége van a testnek, mint a léleknek. A testét tényleg egy üres térként fogja fel az ember, ezt az ürességet érzi minden porcikájában, amit aztán ki tud tölteni az adott dologgal. Ez nemcsak egy tárgy lehet, hanem egy érzés is. Ezek az átalakulások jelentős személyiségfejlesztő hatással vannak az emberre. Sokáig tartottam workshopokat, és olyanok is jártak hozzám, akik nem a tánccal, hanem saját magukkal akartak megismerkedni, illetve alkotók, képzőművészek, programozók, akik a kreativitásukat szerették volna fejleszteni. A nyugati társadalomban főleg a szellemmel foglalkoznak az emberek, aztán a lélekkel, és legkevésbé a testtel. Pedig ezek kölcsönhatásban vannak egymással, és az alacsonyabb testi intelligencia azt eredményezi, hogy korlátokat állítunk a szellemnek és a léleknek is. Ha ezeket feloldjuk a gyakorlatokkal, akkor újabb teret nyitunk a másik két szférának, újfajta ismereteket szerzünk az elménkről, és így óriási léptekkel haladhatunk a személyiségfejlesztés útján.

Hogyan éri el egy butoh táncos a teljes üresség állapotát?

Erre vannak gyakorlatok. Például egy egyszerű járástechnika, amikor derékszögben behajlítod a könyöködet, a csípőcsontod összeér az ujjaiddal, és mély súlyponttal, végtelenül lassan, akár fél órán keresztül vonulsz egyik helyről a másikra. Először nehéz így járni, mert fizikai fájdalmaid vannak, de aztán átesel a holtponton, és akkor megtörténhet a kiüresedés. De ez a gyakorlat csak addig érdekes, amíg az ember nem tudja maga irányítani a kiüresedést. Én sokévnyi gyakorlás után már ott tartok, hogy egy másodperc alatt váltok egyik állapotból a másikba. Ez is egy készség.

Leginkább a módszerében tér el a butoh más táncstílusoktól?

A butoh a II. világháború után jött létre avantgárd mozgalomként a vesztes Japánban, ahol a tradicionális táncformákat és a balettet ismerve, de azok ellentéteként alkották meg a sötétség táncát. A butohra kezdettől fogva a határok feszegetése, a groteszk képi világ, a társadalmi konvenciók kikezdése volt a jellemző. Vannak külsődleges elemek, amelyek műfaji sajátosságnak számíthatnak, például a lassú mozgás, vagy a fehér arcfestés. De ezek nem feltétlenül jellemzőek, hiszen sok butohtáncos van, aki nem fehérre, hanem arany- vagy ezüstszínűre festi a testét, vagy egyáltalán nem is festi, és a lassú mozgás mellett ugyanúgy végtelenül gyorsat is használ. Sokan csak ezt az esztétizáló külcsínt veszik magukra és butohtáncosnak nevezik magukat. A filozófia követése nélkül, ők persze nem azok. De láttam már olyan balettelőadást, ahol a táncosok képesek voltak erre a kiüresedési technikára, és megtörtént bennük a teljes átalakulás, a kifejezés helyetti „bennelevés”. Ők sokkal inkább a butoh stílusát képviselték.

Miért volt fontos ez a lázadás a butohban?

Japán ázsiai nagyhatalom volt, és a közemberek is elhitték, hogy fölötte állnak más népeknek és országoknak. Ezt a hitet zúzta szét a vesztes világháború és a két atombomba, amellyel porig rombolták Hirosimát és Nagaszakit. Ezután a japán társadalomban sok mindent megkérdőjeleztek, azt is, amit korábban a hatalom képviselt, és ellene mentek a hagyományoknak is. Pompejben vannak ahhoz hasonló pózban megőrződött holttestek, mint amiket az atombombázás után találtak a japán városokban. Ezekből a képekből is táplálkozva alakult ki a butoh mozgásvilága, amire a sinto és a buddhista vallás keveredése, és az egyén és közösség viszonya is nagymértékben hatott.

Mennyiben lehet az ember határfeszegető egy eleve határfeszegető műfajban? Morishita forradalminak nevezte, amit a butoh-n belül csinálsz.

Az évek során a butohban is kialakult egyfajta hagyomány- és mesterkövetés. Annak az előadásomnak, ami után ezt mondta Morishita, a Tatsumi Hijikata Archívumának igazgatója, 2018-ban volt a premierje Tokióban, Lüktető nedvek, azaz Pulsing Fluids címen. Már az is vicces, hogy magyarra a címét se lehetett egy az egyben lefordítani, és a cenzúra miatt csak Lüktetésed címmel futott. Abban az előadásban az alapvető mozgásvilágot és szimbólumrendszert kérdőjeleztem meg szarkazmussal, mindezt úgy, hogy kevertem a butoh mozgásjegyeit más, a magam fejlesztette stílusjegyekkel, mégis megtartva az alapfilozófiát, miszerint minden egyes pillanatban átalakultam valamivé és csatornatest maradtam. Miközben ki-be ugráltam ebbe a csatornába, japánul szólítottam meg a közönséget, humorizáltam, beszélgettem velük. A lefektetett tanítások megkérdőjelezése és a határokkal való játszadozás miatt tart Morishita a butoh forradalmárának.

Ennyire zavart, hogy kialakultak szabályok egy határokat feszegető stílusban?

Igen.

És a Kristályban mi érdekelt?

A butoh két alapítója Tatsumi Hijikata és Kazuo Ohno volt. Akaji Maro és Ko Morubushi Tatsumi Hijikata tanítványa volt, és együtt létrehozták a Dairakudakan Társulatot, ami aztán Maro együttesévé vált. A Kristály egy nagy találkozás lesz, mert Okuyama Barabbassal adjuk elő, aki Maro tanítványa volt, én pedig Morubushié. Mindketten kialakítottuk a saját stílusunkat, ugyanakkor a gyökereink közösek. Az előadás rendezője és koreográfusa én vagyok, de a színlapon is alkotó-előadókként vagyunk feltüntetve, mert szabad tereket hagyunk, hogy mindkettőnknek érvényesülhessen a saját stílusa.

A Marczibányi Aventinus udvarára írtad az előadást. Hogyan alakítja a tér a táncot?

Nagyon örültem, hogy nem kényszerültem be egy színházi térbe. Igaz, hogy ott technikailag sokkal több mindent meg lehet valósítani, de azáltal, hogy térspecifikussá tesszük a darabot, jobban érvényesül a mondanivalója. Nagyon inspirál ez a gyönyörű, borostyánokkal benőtt, függőfolyosóval, lépcsővel, kis terasszal és rámpával ellátott tér, ami olyan hangulatot áraszt, hogy akár egy emberi lélek is lehetne. Ennek a léleknek a helyszínén megnyilvánulni fantasztikus lehetőség. A Marczibányi tér után visszük vidékre az előadást és ott is külteret választottam, hogy a tér lelkéhez is kapcsolódjunk és beépítsük a darabba.

Kovács Balázs a Kristály zenéjéről:

„Bataritával 2003 óta dolgozunk együtt, és elég sok összefonódás van az ő koreográfiái és a zenéim között. Nagyon jól ismeri a zenéimet és nagyon érzékenyen reagál rájuk a darabjaiban. Egy ideje talán én is reagálok a munkáira a zenei projektjeimben – mondjuk, ő inkább a nyersebb, elementárisabb hangzásvilágot preferálja, de mindig helyet ad az újabb keletű éteri hangulataimnak is. Amikor új munkán dolgozik, akkor megküldi a kulcsszavakat, én pedig keresgélek a régebbi darabok között, illetve küldök neki friss felvételeket is, és ebből összeáll egy szerkezet, amit utána a próbákon rendezünk és csereberélünk véglegesre. A legutóbbi alkalmaknál ez távolról folyt, a Kristálynál viszont lesz helybeni munka is, Uherkovich Gál Győző élő hangszeres játékával kiegészülve.”

A Kristály az életben elkerülhetetlen fordulópontokról szól.

Minden ember életében eljönnek bizonyos fordulópontok, és van, aki ilyenkor képes változtatni, és van, aki nem. Aki tud, az nagyon nagy szenvedésen és átalakuláson megy keresztül, hatalmas ellenszélben, mert ha az ember megváltozik, akkor a teljes környezete idegenként fogja kezelni, megpróbálja visszahúzni vagy kitaszítani. A változó embernek magának kell elhagynia a közeget, hacsak nincs, aki vele együtt változik. Ilyenkor egy teljesen új térbe kerül fizikálisan, mentálisan és spirituálisan is, és nagyot ugrik a személyiségfejődésben. Ezek az érzések, helyzetek, változások jelennek meg a darabban, de nincs egy lineáris története, ezért fontos, hogy aktív legyen a közönség, és akkor rájuk is ugyanilyen jótékony hatással lehet az előadás.

Az aktivitás elmélyült figyelmet jelent?

Igen. Hogy nyitottan üljön be a néző, prekoncepciók nélkül. Ha nincs elvárása, hanem hagyja, hogy magával ragadja a darabból érkező érzet- és képfuvallat, akkor vele is megtörténik az előadás. De ha vár valamit, vagy ellenérzése van, és nem sikerül a karba tett kezét és lábát feloldani, se átvitt, se szó szerinti értelemben, akkor kimarad belőle. Az olyan, mintha elrepült volna egy madár és nem venné észre, mert nem oda figyelt. Az a jó, ha valaki bátran ül be, és nem akarja megfejteni az előadást, mert nem is kell. Ha érzi, mi történik, akkor egy-két hét alatt megfejtődik benne anélkül, hogy erőlködne. Ez is egy társadalmi konvenció, hogy a néző meg akarja fejteni az előadást, de egy butoh előadást nem kell érteni, csak menni vele, és ott lenni a rezgéseiben. Akkor sokkal mélyebb értelmet kap minden, mintha megfejtené.

A Kristályt május 30-án és június 2-án is játsszák a Marczibányi Téri Művelődési Központban, jegyvásárlás, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Hornyák István