Az ördög szépsége (1950)

ordog-title.jpg

A Faust-legenda megannyi különböző feldolgozást megélt, azonban René Clair szembement elődjei borúsabb megközelítésével. Az amerikai karrierbe is belekóstoló, elsősorban a vígjátékairól ismert rendező Goethe filozofikus drámáját könnyed stílusú, romantikus mesévé gyúrta át. Az ördög szépségében Faust (Michel Simon) egy megkeseredett tudós, aki úgy érzi, elvesztegette az életét. Mikor egy ördög egy fiatal diák (Gérard Philipe) képében megkísérti, felajánlva az ifjúságot és a haláláig tartó szolgálatát a tudós lelkéért cserébe, egy játszma veszi kezdetét, amiben mind a ketten próbálnak túljárni a másik eszén.

Kevésbé morális, mint inkább az életről szóló csata zajlik köztük. Faust a boldogságot keresi, amit a fiatalság képében lát meg. Ezt látszólag ajándékba kapja a magát Mephistophelesnek nevező ördögtől, de persze ez is egy csel előjátéka. Gérard Philipe ugyanazzal a kitörő életenergiával játssza a megfiatalodott Faustot, ahogy kalandhősként alakított a Királylány a feleségemben. A szerepcsere másik oldalán Michel Simon parádézik az öreg Faust alakját felvevő ördögként. Karakterformálásuk teátrális jellege hamar észrevehető, ám belesimul a film játékos stílusába és a színpadiasságot ugyancsak nem nélkülöző atmoszférába. 

ordog-2.jpg

René Clair előszeretettel váltogatja a nézőpontot Faust és Mephistopheles között, melynek áraként az előbbi olykor felszívódik a történetből. Az epizódokra bomló film kisebb-nagyobb menetekből áll, melyben hol az egyikük, hol a másik áll nyerésre. Míg a megfiatalodott Faust túláradó romantikával fogja fel az előtte újra kinyíló életet, addig az ördög sokkal reálisabban látja a világot. Mephistopheles éles, cinikus és egyben roppant szórakoztató kommentárjain keresztül Clair szellemes kritikát gyakorol a társadalmon és a gyarló emberi természeten. Szembenállásuk és cimborává válásuk ugyanúgy az élet kettősségére világít rá. A legszebb oldalára és arra, ami megrontja. Clair romantikus felfogásában a legtisztább benne mi más is lehetne, mint a szerelem, az élet legfőbb megrontója pedig természetesen a pénz. Az alkímia így válik a cselekmény egy fontos mozgatórugójává.

ordog-1.jpg

A rendező nem csak tartalmi, technikai megközelítésben is felkészültnek bizonyul. A film olykor a legegyszerűbb trükkökkel él, azonban kreativitással és kellő fantáziával bánik a jó öreg füst és tükör jelentette káprázattal. Clair a legkeményebb bírálattal akkor él, amikor a részeg ördög felfedi Faust előtt a jövőjét, ő pedig végignézi, hogyan korrumpálódik cimborája befolyása nélkül is az évek folyamán. Az, hogy mihez is kezd az ember a hatalommal, ez a szekvencia a maga direkte módján is fényesen demonstrálja. Annyira jól, hogy mikor a film végül totális happy endbe fordul az kissé hamiskásan hat. Másrészről ekkor hangzik el az egyik legtalálóbb mondat az ördög szájából: a pokol se olyan kegyetlen, mint az ember tud lenni. Clair tündérmesét mond, alkotása mégis máig érvényes gondolati rétegeket rejt magában. Hangulata, kiváló színészei miatt ugyanúgy lehet ajánlani. Klasszikus mivoltát az ördög se tagadhatná!