Nem kell olyan régre visszanyúlnunk, kezdjük akár az elmúlt 30 évvel. Kissé meghökkentve konstatáljuk a tényt, hogy a három évtizeddel ezelőtti film-, és televízióipar szinte már köszönőviszonyban sincs a mai adás és műsorkínálattal. Nem csupán a streamingszolgáltatók által - nem csak a filmiparban, de a zeneiparban is a Spotify, a Deezer és sok más szolgáltató miatt - csúnya szóval élve hígult fel a kínálat, de valahogy elvesztette a jelentőségét egy-egy film vörös szőnyeges bemutatója, vagy akár a tény, hogy hány díjat zsebelt be az adott díjszezonban a darab. A dráma, a hitelesség és a film üzenetének főszerepét a nézők szemében felváltotta a szórakozás, a kápráztatás és a könnyedség, nem is véletlen, hogy a közönségsikerek ellenére például egyetlen Marvel film sem kapott szignifikáns jelölést az Akadémiától. Na de, számít ez valamit is?  

Az Oscar és a közönség kéz a kézben 

Legutoljára talán kijelenthető, hogy 2001-ben volt azonos véleményen a nézők és az Oscar véleménye, hiszen ebben az évben került mozikba a The Lord of the Rings első része, a Fellowship of the Ring, a film nem csupán csaknem 900 millió dollárt hozott a mozipéntáraknál, de 13 Oscar-jelölést is begyűjtött, többek között a legjobb film jelölést is, amelyet azonban nem sikerült díjra váltania, hiszen Peter Jackson-t, az egykori gyerekszínész, Ron Howard és az A Beautiful Mind ütötte ki a nyeregből. Ám kétségtelenül kijelenthető, hogy a nézők és a díjátadók ízlése merőben távolodott egymástól és szöges ellentétbe került az elmúlt évtizedekben. A 2008-as évektől kezdődően szinte minden egyes évre jutott egy Marvel, de minimum egy képregény-adaptáció vagy szuperhős film, ennek eredményeképpen pedig a dráma, mint zsáner - amelyek az akadémia annyira szeret - pedig egyre jobban kiszorultak a mozik legtöbb bevételeit hozó filmjei közül. Fast and Furious, Harry Potter, The Hunger Games, X-Men - csak néhány, nagyobb franchise, ami felzabálta a mozipénztárakat, a szakma viszont nem ismerte el őket, pedig szinte mindegyikre jutott egy-egy Oscar-díjas színész, hiszen a Harry Potter-ben ott volt a kétszeres Oscar-díjas, Maggie Smith, a The Hunger Games-ben Jennifer Lawrence, az X-Men-ben pedig Halle Berry is feltűnt. Ám kasszasiker ide, Arany Szobros színészek oda, az Oscar mintha sértődött kisgyereket játszana mostanában és inkább adna még egy Oscar-t a Shakespeare in Love-nak, mintsem, hogy egy sikeres, rendben összerakott, szórakoztató ugyanakkor szellemes képregényfilmek adja oda a legjobb filmnek járó díjat.

Ez a fajta képmutatás pedig szinte csak gyűrűzött az elmúlt évtizedekben, nem beszélve arról, hogy az elitista és részrehajló akadémiai tagok köztudottan előnyben részesítenek bizonyos stílusú filmeket, például a II. Világháború témájában készült filmeket, remake-eket valamint a biopic-okat, így fordulhatott elő az is, hogy a Bohemian Rhapsody kapta érthetetlenül a legjobb vágás díját, továbbá jelölést kapott, mint legjobb film. A 2018-as év legtöbb bevételét hozó darabja, az Avengers: Infinity War volt, mellesleg a Top 10-ben ugyan szerepel a Bohemian Rhapsody, ám ez az egyetlen darab, amely nem létező franchise, vagy képregény nyomán készült el. Az Infinity War egyetlen egy szignifikáns jelölést sem kapott, sem a kivitelezés, sem a színészi játék okán sem. Ez csupán egy példa a sok igazságtalan és érthetetlen döntést illetően, amelyet az akadémia hozott az elmúlt két évtizedben.  

Martin Scorsese, aki a filmes szakma fenegyerekén kezdte a 70-es években, az elmúlt ötven évben pedig olyan filmeket forgatott, amit az ipar a legjobbakként tart számon több, több évtizede tartó, töretlen karrierje alatt, ellenben érdekesség, hogy 25 évet várt arra, hogy rendezőként végre magasba emelhesse a szobrot. Pont ezért is annyira érdekes a zseni rendező szájából hallani a kijelentést a mai szuperhős, főleg a Marvel filmek kapcsán.  
 
“Megpróbáltam megnézni, de nem nekem valóak. A Marvel filmek nem igazi filmek.”  

Emésztegessük egy kicsit ezt a kijelentést, amellyel nem kötelező sem egyet érteni, sem ellent mondani, így ezt egy ideig hagyjuk is a levegőben lebegni. A legszebb az egészben, hogy a rendezőnek technikailag nincs igaza, de valótlanságot sem mondott. A mai modern mozi egy egészséges evolúción ment keresztül, hiszen emlékezzünk csak, hogy 20 éve mennyire rangon aluli volt az, ha egy mozisztár televíziózásra adja a fejét, szinte egyenlő volt a karriergyilkossággal. Ellenben mára - Charlie Sheen óta - szinte divattá, sőt menővé vált, ha egy-egy híres vagy Oscar-díjas színész sorozatozásra adja a fejét, ahogy azt tette nem régiben Kate Winslet (Mare of Easttown), Rami Malek (Mr. Robot), Matthew McConaughey (True Detective) vagy Renée Zellweger (What if...). Scorsese egyébként a The Departed-ért cserébe kapta meg a rangos elismerést, álló ovációt eredményezve, ám fontos azt is leszögezni, hogy a darab erősen a The Internal Affairs című japán mozi alapján készült, ezzel erősítve azt a kijelentést, hogy mennyire is kedveli a remake-eket az Oscar. A tények ellenére a The Departed Scorsese egyik legerősebb, és legjobban összerakott filmje, amely méltó “másolata” az eredetinek, összegyűjtve olyan szereplőgárdát, amelyről a legtöbb rendező csak álmodik. 

Az Oscar kronológiája, és “legjei” 

Az első gálát 1929-ben rendezték meg, akkor 12 kategóriában díjazták a műveket, ám semmiféle közvetítés formájában nem publikálták a ceremóniát. Azóta pedig csaknem 100 év telt el, kérdés nélkül kijelenthetjük, hogy az Oscar a 90-es években élte igazi aranykorát mind díjazottak, mint az utókor számára fennmaradó érték tekintetében. Ellenben ahelyett, hogy hagyományos módon vennénk az Oscar legjeti vennénk górcső alá, arra gondoltam, inkább másik oldalról közelítsük meg és keressünk választ arra, hogy miként lehet, hogy Steve Buscemi, Alan Rickman, Donald Sutherland, Michelle Yeah, Hugh Grant, Emily Blunt, Richard Gere, Jeremy Irons vagy épp Kurt Russell egyetlen egy nomináció nélkül úszták meg a díjszezont. Ami pedig szintén érhetetlen, hogy Interstellar, Us, Magic Mike, The Big Lebowski, Fight Club vagy a Memories of Murder című nagyszerű darabok szintén ezen, a nem túl megtisztelő helyen tanyáznak, listázva azokat a filmeket, amelyeket a pazar kivitelezés ellenére nem jelöltek semmilyen kategóriában sem. Ez is bizonyítja az eredeti állításunkat, miszerint mára már a díjak kora leáldozott, és egyedüli indikátora egy filmnek csakis az idő lehet, nem pedig az, hogy hány öntött bronzszoborral dobálták meg az adott darabot, mint például a már említett Shakespeare in Love, a Crush vagy a Chicago.  

Reneé a Chicago-ban és az Oscar (nincs a képen) - Forrás: miramax.com

A 2017-es szintén nem kedvezett az Oscar megítélésének, hiszen nem csupán a csökkenő nézőszám eredményezte azt, hogy önmaga karikatúrájává vált a gála, de az is, hogy a prominens és befolyásos filmmogulról, Harvey Weinstein-ről a #metoo mozgalom lerántotta a leplet, ezzel előtérbe helyezve ezzel nem csupán az ő, de Hollywood és vele együtt a filmipar a velejéig romlott, korrupt és aberrált képét. Hogy kontextusba helyezzük az egészet: Weinstein Isten után a második legtöbbször megemlített személy az Oscar-díjátadó köszönőbeszédekben, hiszen olyan színészek mondtak neki köszönetet beszédükben, mint Meryl Streep, Ben Affleck, Matt Damon, Renée Zellweger, Penelopé Cruz vagy a néhai Robin Williams. Weinstein köztudottan lobbizott a filmjeiért, és olyan agresszivitással tette mindazt, hogy a Filmakadémia jóvoltából a Miramax és a The Weinstein Company által gyártott filmek összesen 341 jelölést gyűjtöttek be, ezekből pedig 81-et váltottak díjra fennállásuk ideje alatt. Mindkét stúdió Weinstein nevéhez köthető, ami már önmagában óriási teljesítmény, habár Weinstein-t magát csupán kétszer jelölték Oscar-ra. Mindamellett nem csupán a néhai producer személye miatt kerülnek fel kérdések az Oscar körül, de amiatt is, hogy ítélő bíráinak tagjai mennyire a kimagasló teljesítményt, mintsem a “pofaviziteket” és a szimpátiát díjazzák. Legékesebb bizonyítéka ennek Glenn Close, aki érthetetlenül mellőznek díjazás tekintetében, pedig a színésznő nyolcszoros jelölt, többek között a Fatal Attraction-ben nyújtott zseniális teljesítményét sem díjazták, helyette inkább odaadták Cher-nek a díjat, mondhatni megérdemelten. Habár a színésznő egy cseppet sem bánkódik emiatt, elég epésen fogalmazta meg ezzel kapcsolatos véleményét:  
 
“Tehetség szempontjából gyakran összekevernek Meryl-lel. De ha Oscar-ról van szó, akkor soha. "

Nem véletlen, hiszen Streep-pel többízben is “versenyzett” a legjobb női főszereplő díjáért, ám mint ahogy azt tudjuk, rendre alulmaradt.  Az Oscar 2022-re csupán egy túlárazott, filmekről szóló Victoria Secret’s Fashion Show-vá avanzsálódott, ahol csupán a fényűzés és a valamikor fényesen ragyogó hollywood-i filmek árnyéka jelenik meg a vásznon. Az idei gála egyenlő volt egy felkészületlen iskolai előadással a tornateremben, ahol az egyetlen dolog, ami megmaradt a nevetséges pofon volt, amit Smith adott Rock-nak. A díj presztízse jócskán megapadt, nem csupán a galád streamingszolgáltatók tartalomgyártásával, ami nem csupán olcsóbbá, fogyaszthatóvá és megközelíthetőbbé is teszi a nézők számára a filmeket, ami azt eredményezi, hogy a klasszikus moziszínház létjogosultsága okafogyottá vált, hiszen otthonunk melegében is élvezhetjük a jobbnál jobb filmeket. Nem kell ehhez kiöltöznünk, vörös szőnyeget terítenünk, és tettetni, hogy valami óriásit tettünk le az asztalra, amire az egész világnak figyelnie kell, helyette pattogtathatunk kukoricát a saját mikrónkban.