– Morzsám, te ezt tényleg látod? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam, amikor elalvás előtt kézbe vettem ezt a kötetecskét. A mérete kb. 15x10 cm. S valóban eléggé apró betűs. Közelre szerencsére szemüveg nélkül is látok. Még a cérna tűbe fűzése is viszonylag jól megy.
A könyvecske szokás szerint véletlenül került a kezembe egy könyvmegállóban. S mert nem volt semmiféle külső-belső késztetéses olvasnivalóm, ad hoc belefogtam.
Azt mindenki tudja, hogy ha Sir Arthur Conan Doyle, akkor Sherlock Holmes.
Pedig egyébként ez nem feltétlenül igaz, mert a lord bőven írt mást is mint SH-történeteket. Csak azok nem lettek annyira közkedveltek. Ő pedig SH-t nem kedvelte annyira: egy történetben meg is ölette. De aztán a közönség kívánságára kénytelen volt feltámasztani. Nagy úr a siker.
Conan Doyle négy SH-regényt és mintegy hetven novellát írt. A regények egyike ez. Aminek az eredeti címe The Sign of Four . Vagyis magyarul: A négyek jele. Ami címnek, szemben ezzel a mostanival, A dilettáns detektív van is köze a tartalomhoz.
Soha nem értettem, honnan a bátorság, egy-egy alkotás eredeti címének a megváltoztatására? Különösen, ha ennyire vacakul sikerül az új. Spongyát rá, mondaná Vrág elvtárs.
Úgy emlékszem, egyetlen SH-történetet olvastam, azt is azért, mert a Delfin Könyvek-sorozatban jelent meg: A Sátán kutyáját. Tetszett is, meg nem is. Olyan emlékem maradt róla, hogy nagyon sokat beszélgetnek egy tök unalmas birtokon. Aztán a vége az tényleg izgalmassá vált.
- Ám függetlenül az gyerekkori véleményemtől, a Conan Doyle által megformált alak, akit egyetemi tanáráról, Joseph Bellről mintázott, az egyik leg-legismertebb detektív-figura
A sok között. Ám amennyi krimi megjelent már, bár sorolhatnánk az ismertté vált felügyelőket, nyomozókat, detektíveket, magándetektíveket, ügyvédeket . Lássuk, kik jutnak elsőre az eszembe: Maigret, Perry Mason, Mrs. Marple, Hercule Poirot, Brown atya, Philip Marlowe, Harry Hole, Simon Brenner...
Ők az első befutók, akik töprengés nélkül felvillantak.
Talán az utóbbi kettőben segítenem kell. Hole nyomozó Jo Nesbø depis, függő teremtménye. Brenner pedig az osztrák Wolf Haas tréfás regényeinek balfék, de szerencsés alakja. A többieket ismerned kell.
Ha azt mondom, Sherlock Holmes, neked is azonnal egy hórihorgas, skótkockás felöltős alak jut az eszedbe, pipával, nagyítóval a kezében, azzal a felöltőhöz smakkoló, fura kis sapkával. Meg az, hogy a fickó pengeéles logikával remekül tud erről amarra következtetgetni.
Alakját ezer meg egy helyen felhasználták már. Legutóbb a lord által kitalált alakhoz csak nyomokban hasonlító figurát teremtettek, aki Londonban keleti önvédelmi sportokkal küldi földre az elleneit. Holmes-t Robert Downry Jr. játszotta.
A birtokomban levő könyvecske a Mesterdetektív kiskönyvtár negyedik köteteként látott napvilágot. Ezen kívül volt még hét másik magyar kiadása is A dilettáns detektív címmel. Amikor éppen nem az eredeti, A négyek jele azonosítóval jelent meg. A Mesterdetektív kiskönyvtár sorozat sajnos csak tíz kötetesre sikerült.
A dilettáns detektív (A négyek jele) Conan Doyle második regénye volt, harmincegy éves korában jelent meg.
A történet, hm, kicsit... nem is tudom... mondvagabalyított... túlkomplikált...?
Úgy fest, mostanában ilyen krimikbe futunk bele. Szerelmetesfeleségtársam a virtuális asszisztensi munkája adta lehetősége szerint itthon ebédel. Ebéd közben be szokta kapcsolni a tévét. Mivel egy filmnyi ideje nincsen, ezért csak „zongorázni” szokott a távirányítón. Ha valami bejövősnek tűnik, akkor azt lehúzzuk a netről.
Ilyen vol a Lewis – Az oxfordi nyomozó.
A karakterek jók, a tempó is, mindent összevetve nem rossz sorozat. Én úgy a harmadik-negyedik résznél kérdeztem meg SzFT, hogy neki teljesen világos-e, mi is történt valójában, milyen indokkal és kicsoda a micsoda? Azóta megnéztünk másfél évadot, és azt hiszem, talán egy olyan epizód volt, amelynek nézése közben végig teljesen képben voltunk. De az meg egy olyan semmilyen rész volt. Szeretjük a kihívásokat.
Az értelmezésben általában a szereplők neveinek a sokasága között tévedünk el. S mert az epizódokban rendszerint megbeszélik, hogy X azért ment éjfélkor Y-hoz, mert tudta, hogy V akkor már mélyen alszik a W által beadott altatótól, amit Z lopott a patikából, amikor ZS kiment hányni az előző esti romlott hústól, amit X-tól vásárolt, de X összekeverte az adagokat, mert a beoltott húst valójában ABC-nek szánta, aki Y unokaöccsének a nagymamája, és van neki egy nagy gyémántja... etc., ezért számunkra reménytelen az értelmezés. Illetve végig tudnánk vetni, de annyit meg tulajdonképpen nem ér az egész.
Egyébként nevekben nem vagyok túl erős. Van kollégám, akivel évek óta együtt dolgozom, igaz , nem közvetlenül, és nem tudom a nevét. Személyi igazolványom meg nem a hivatalos azonosításhoz van, hanem hogy a saját nevemre emlékeztessen... :)
A dilettáns detektív nem követhetetlen, nem érthetetlen: a mondvacsináltsága teszi bonyolulttá. A titokzatos gyilkosság, hulla a szobában, ajtó-ablak belülről becsukva, az áldozatot mérgezett tüskével ölték meg, a végén kalandregénybe torkollik.
Olyasféle érzésem volt, mint Rejtő Jenő légiós cuccainak az olvasásakor: persze, kell, hogy megértsem, mi miért történt, de a magyarázat maga tulajdon- és voltaképpen annyira már nem is érdekel, hogy oldalakat töltsek vele. Hiába szellemes, hiába tragikus, hiába, hiába, kiszámítható, ám nem szerves, mindössze szükségszerű része a regényeknek.
Valahol egyszer azt olvastam, az a jó krimi, amelyben az olvasó együtt gondolkodik a szerzővel, és az ismert tények, adatok alapján maga is képes kikövetkeztetni a megoldást. S az a krimi, amelyet hajuknál fogva előráncigált csavarokkal old meg a szerző: nem tisztességesek, nem becsületesek.
Annyira nem jó ómen, hogy már az olvasás majdnem legelejétől azon morfondíroztam, érdekel-e engem egyáltalán a rejtély és hogy miképpen jutunk el a várt (?) megoldásig. Nem tudtam eldönteni. A végére sem. Csak valami minimális kíváncsiság volt bennem a bűntény iránt.
Nem segítette a dolgot a Holmes s Watson közötti kapcsolat érdekessége sem. Mert nem volt érdekes.
Conan Doyle hatalmasat alkotott Sherlock Holmes alakjának a megteremtésével. Nagyon jó ötlet, hogy a történeteket a detektív segítője, és elképesztőn laikus barátja meséli el, bennfentesként. Mintegy belülről látunk rá a nyomozásra, de Holmes-t mégis kívülről nézzük, és a gondolatmenetét csak akkor ismerjük meg, ha Watson is megismeri. Ez ad a történetnek egyfajta bennfentességet, de megmarad a titok érdekessége is.
Ám újra mondom, A dilettáns detektív-ben (nagyon ótvarul vacak ez a cím!) van ugyan rejtély, van titok, van egzotikum, van némi kaland, de az egyszerűsége, a kiszámíthatatlan műfaji csapongása nem bájt kölcsönöz neki, hanem valami elementárisan nyers ponyvaregényt ízt. Szagot. Érzetet. Ha nem tudnám, hogy Conan Doyle, el sem hinném.
Az ilyen minőségekre mondja Szerelmetesfeleségtársam, hogy:
– Na, akkor ezt is láttuk/hallottuk/megnéztük/olvastuk...
De mégsem a miénk, mert nem érintett meg, nem lett a részünk, nem fogott meg. Holnapra már a címére sem emlékszünk, de a történetre biztosan nem.
Kolonel, Budapest, 1990, 164 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637910077 · Fordította: Mikes Lajos
6/10
2023 pünkösdjének a hétfője. Csemete ágya. Hallgattam zenét is, de semmi érdemleges. Ma megyünk a Mötley Crue–Def Leppard koncertre, de arra sem vágyom igazán. Semmire sem vágyom igazán. Magányra, csöndre. Valahol egy tó partján vagy egy erdő közepén. Leginkább erre.
Miért olyan mocsok nehéz a kommunikáció? Hogyan jutunk el a kimondatlanságig, a kimondhatatlanságig? Miért a csigaház, a másiktól, a félt vagy unt reakcióitól való távoltartási kényszer? Miért, hogy nem beszélünk az érzéseinkről, és miért nem érdekelnek igazán a másik érzései, indokai? Utálom a játszmákat, mégis alkalmazom őket. Pedig tényleg nem akarom. Csak egyoldalúan nem megy a kiszállás. Legalábbis nem jöttem rá, hogyan kell egyoldalúan kiszállni.
A játszmákban egy dolgot értek: a mérhetetlen belefáradást ugyanazokba a körökbe. Bár maga a játszma is ugyanezzé válik, de mert meg vannak a szabályai, nem igényel annyi energiát mint egy aktív, élő kapcsolat. Akció, reakció mind-mind kiszámított, várható. Éppen ezért kurvára idegesítő. Mert biztos lehet benne az ember, hogy nincs kiút, nincsen megoldás, rendre ugyanazok a körök jönnek, senki, semmit, semerre. Marad minden a régiben. Adok-kapok, csak soha nem azt, amit adnom kellene és amire szükségem van. S nő, nő a hiányérzet, a hiányérzettel meg a kiábrándulás. Az meg végül drasztikus lépésekhez vezet. Mert a kilátástalanság változást követel. Ha a kapcsolaton belül nem megy, akkor azon kívül, anélkül. Bármilyen kapcsolatról is legyen szó.
