Van egy gyümölcs, amit leginkább a magyar pálpusztai sajthoz lehetne hasonlítani. A duriánt ugyanis nem szagolgatni, enni kell. Átható, jellegzetes aromáját nehéz leírni, mert van aki szerint nem is kellemetlen, mások száz méterről is öklendezni kezdenek. Ez a durian gyümölcs, ami Malájziában és az Indonéz szigetvilágban őshonos, de szerte a világon hírhedtté vált.

Évekkel ezelőtt Virginia Beachen ettük először duriant, és csupán a kíváncsiság hajtott minket, mikor megláttuk a helyi ázsiai bolt zöldség-gyümölcs osztályán. Különösebb hatást nem gyakorolt ránk az édes húsú, büdös(nek mondott) egzotikus csemege, nem lettünk visszatérő rajongói. Megettük ugyan, édes volt, finom volt, egyszer elég volt… Legközelebb egy másik, szintén soha nem látott gyümölcsöt vittünk haza.

Az ázsiai boltba rendszeresen jártunk, és négy évig – ennyi ideig éltünk az Egyesült Államokban – nem tudtunk rájönni, mitől van olyan büdös az egész boltban, különösen a gyümölcsrészlegen. Malájziáig kellett utaznunk, hogy mintegy aha élményként rádöbbenjünk, hogy nem a bolt higiéniájával volt gond évekig, hanem egyszerűen állandó termékük, a durian gyümölcs árasztotta jellegzetes aromáját az üzletben (olyan intenzíven, hogy volt olyan ismerősünk aki csak emiatt az szag miatt volt képtelen itt vásárolni).

Ugyanez az „illat” fogadott minket csaknem minden sarkon Kuala Lumpurban, - vagy épp bármely zöldségesnél Malajziában - amerre jártunk. Csak a szabadban érdemes fogyasztani, akkor is jó szolgálatot jelent az eldobható kesztyű. Mivel mi már túl voltunk a gyümölcs kóstolásán, ezért a Malajziai utunk során inkább a feldolgozott változatait ízlelgettük (sőt én még egy kis ezüst durian függőt is vettem a karkötőmre, azzal legalább biztonságosan lehet emberek közé menni).

Először fagylalttal próbálkoztunk, de első lelkesedére annyit vettünk belőle, hogy nem fogyott el (még a gyerekek sem voltak hajlandók megenni, hiába fagyi, az első illatozás után félretolták). Óvatlanul a turista busz szemetesébe hajítottuk a fagyis poharakat, aminek az lett a következménye, hogy aznap este az egész buszt ki kellett takarítani, hogy másnap ismét beülhessen a csapatunk. Helyi idegenvezetőnktől még egy szúrós pillantást is kiérdemeltünk, mikor másnap reggel jelentőségteljesen szétfújt egy flakon szagsemlegesítő légfrissítőt a buszban.

Saját bőrünkön tapasztalhattuk meg tehát, hogy a „büdi gyümi” még feldolgozott formában is bódító. Olyannyira, hogy a szállodákban jól láthatóan ki is írják, hogy tilos behozni ezt a tüskés, dinnye nagyságú, elhanyagolt mellékhelységeket idéző aromájú csemegét.

Hazautazásunk napján úgy gondoltuk, ezt az élményt meg kell osztanunk kollégáinkkal is, úgyhogy a reptéri édességboltban megkockáztattuk csokoládé formájában elhozni a durian életérzést Magyarországra. Vásároltunk egy kilónyi töltött bonbont, amelynek minden darabja egyenként volt hegesztett fóliába csomagolva, és utána még egy hermetikusan lezárt erős zacskóba téve. Ezt tettük a kézipoggyászba, de már egy óra múlva elkezdtük a csomagot újabb zacskókkal és pokróccal bebugyolálni és elzárni a kisbőröndbe, mert a durian – ha nem is elviselhetetlen szinten, de jól érezhetően – illatozott.

Az ízét nehéz leírni, olyan mint a parfüm: minden ember különbözőnek érzi. Volt olyan kollégám aki azonnal bevágott ötöt, volt aki meg sem kóstolta, mert a becsomagolt csoki sem volt neki szimpi (szagú), olyan is volt aki megette, majd közölte, hogy leginkább a cukrozott rohadt fokhagymára emlékezteti a töltelék.

Ha viszont betartod a pálpusztaira is jellemző örökérvényű szabályt, (nem szagolgatni, enni!) akkor mindenképp érdemes kipróbálni a malájok kedvenc csemegéjét. Akár fagyi, akár csoki, akár egyenesen a gyümölcspultról kerül a tányérra, lehet, hogy ízleni fog.

Vagy esetleg ki is próbáltad már? Ha igen, mindenképp írd meg, neked hogyan ízlett!

Kép és szöveg: MandaMom