Láttál már szomorú arcot, ugye? Ott látható a szomorúság háromszöge, a felemelt szemöldökökkel és szemekkel határolt terület, a homlok közepén árulkodó kis ránccal. Ami erősen botoxolandó hiba egy modell esetében. Carl (Harris Dickinson) benne van a már korban, lehet vagy 25-28 éves is - ráférne egy kis tatarozás, ha modellként fényes karriert akar.
Gyorsan kiderül azonban, hogy Carl Yayával (Charlbi Dean) együtt inkább az egyszerűbb (?!) utat, az influenszer-világot választja. Kettejük furcsa kapcsolata rajzolódik ki a film első részében, rávilágítva a 21. század duplán kifordított szexizmusára a divatszakma férfi és női szereplői közt.
A moziban ülve kissé vontatottnak és túlbeszéltnek éreztem az éttermi, majd az azt követő hazaérkezési jelenetet, ám később kiderült, szinte minden mondatnak jelentősége van. Yaya minden (tévesen kizárólag) nőinek tartott praktikát bevet: szemet mereszt, biggyeszt, megsértődik, projektál, letagad, büntet, manipulál, ám eközben hidegvérrel uralkodik, erőfölényét maximálisan kihasználja, áldozatát sarokba szorítva, érzelmileg zsarolva mindent (is) kiprésel belőle. Carl csak vergődik, végül megadóan teszi, amit elvárnak tőle. Ruben Östlund finom iróniával és biztos kézzel festi le a modern, jóléti Nyugat egyfajta párkapcsolati dinamikáját.
A második részben ifjú hőseink már egy luxushajón nyaralnak valahol egy déli tengeren, persze csak mint szponzorált vélemény-irányítók. Körülöttük hemzsegnek a fiatal, tökéletes, jólnevelten mosolygó, soha semmire nemet nem mondó, a világot a pupillájukba égetett dollár jeleken keresztül szemlélő, élre vasalt skandináv stewardok és stewardessek.
Aztán megérkeznek a valódi vendégek, ahány milliomos, annyi világ képviselteti magát a hajón. A háromszög szimbolikája itt is folyton megjelenik, például a két nővel utazó orosz milliárdos, a "szarkirály" (Zlatko Buric)személyében. De a magányos IT-vállalkozót, Jarmót (Henrik Dorsin) is két nő próbálja felvidítani, ahogy a soha elő nem kerülő alkoholista kapitány (Woody Harrelson), a másodkapitány, és a vezető stewardess, Paula (Vicki Berlin) is reménytelenül próbál a hatalmi háromszögben döntéseket hozni. Többek között arról, mikor legyen a kapitányi vacsora.
A tragikus események tulajdonképpen Vera (Sunnyi Melles), az elhanyagolt, frusztrált, állandó alkoholmámorba burkolózó orosz milliárdosfeleség hóbortjával kezdődik. Azt gondolnánk, van, amire azért mégiscsak lehet nemet mondani - de a pénz, és a hatalom tisztelete minden józan észt felülír. A személyzet magára hagyja a pulton a vacsorára előkészített osztrigát, aminél veszélyesebb afrodiziákum kevés van...
Miközben egyre erősebb vihar dúl a tengeren, és a kapitány kissé dülöngélve köszönti az utasokat. A vendégek jól nevelten csacsognak - már aki tud. Therese (Iris Berben) azt az egyetlen mondatot ismételgeti, amit a sztrók meghagyott neki: "In den Wolken", a kedves angol nyugdíjas házaspárról pedig kiderül, hogy a demokrácia védelmében gazdagodtak meg - leghíresebb termékeik közé tartoznak a vállról indítható rakéták és a kézigránátok.
Felszolgálják a vacsorát. A megjegyezhetetlenül hosszú nevű fogások gusztusosságához képest még a miniatűr adagok is túlméretezettnek tűnnek. Jarmo vágyakozva nézi a kapitány sült krumplival körített hamburgerét, míg az orosz Dimitrij lényegesen többet iszik, mint eszik. A jólnevelt, mindent végigevő utasokat hamar kiüti a félresikerült vacsora és a vihar összjátéka, az este totális káoszba fullad. Az elemek egyaránt háborognak kint és bent, aki túléli a teste lázadását, az megtapasztalhatja a békeőrző eszközök romboló hatását.
A harmadik részben kiderül, hogyan rajzolja át a hajón érvényes társadalmi konvenciókat a hajótörötti lét. Az arctalan, megkülönböztethetetlen "tisztaság angyalai", a többnyire távoli országokból bevándorolt másodrendű állampolgárok gyakorlati tudása hirtelen életmentő értékké válik. A hatalmi struktúrák átrajzolódnak, az uralmat Abigail (Dolly De Leon), a takarítónő veszi át. Gyorsan felméri, mi mindent szerezhet meg magának. Míg Jarmo távoli vagyona terhére tesz ajánlatot, Dimitrij bánatos megemlékezés közepette szedegeti le Vera holttestéről a milliókat érő ékszereket, Carl azzal gazdálkodik, amije van. Az ételért cserébe felajánlja szépségét, fiatalságát, férfi erejét.
A sors fintora, hogy a szigeten a menekülés lehetősége éppen Therese előtt mutatkozik meg, aki semmit sem tud kezdeni az információval, csak elkeseredetten hajtogatja: "In den Wolken, in den Wolken"... Végül az újabb szerelmi háromszög (Carl-Abigail-Yaya) két tagja, a két nő indul felfedező útra, ahol a végzet egy érzéketlen mondat következményeképp éri utol őket.
Még inkább SPOILER!
Ruben Östlund szerint "minden mindennel összefügg. Minden konfliktus (aminek a szemtanúi vagyunk), minden ökológiai katasztrófa. Az ukrajnai háború összefüggésbe hozható a rendszerrel, ami már régóta tart a világban. Bár első pillantásra veszélytelennek tűnnek olyan társadalmi jelenségek, mint a konformizmus, az ultraluxus, a fogyasztói társadalom túlzásai, virtuális világ, élet a közösségi háló és a lájkvadászat buborékjában, mégis valahol felelősek a káoszért, amibe ez a világ és benne az életünk torkollik."
Ennek megfelelően Östlund filmjében is minden mindennel összefügg. Lehetne didaktikus a fricska, hogy a szépségre mindig van igény - a kifutón, az újság lapjain csak sok pénzért és virtuálisan, a szigeten viszont egy marék sült polipiért kézzel foghatóan. Vagy hogy éppen Vera, a "nagy hányás" okozója szenvedi meg leginkább az ételmérgezést, hogy róla feszegeti le könnyek között szerető párja a gyémántgyűrűket, miközben életében már rég megfosztotta minden méltóságától. Mennyire felesleges az ideológiai vita a kapitalista orosz milliárdos és a kommunista idézeteket hajtogató amerikai hajóskapitány között az elszabadult a pokol kellős közepén. De Östlund önreflektív humora, tűpontosan megtervezett utalásai túlzottan is elevenünkbe vágnak ahhoz, hogy ezzel a kis jelzővel - didaktikus - lesöpörjük a mondanivalót.
Az pedig végképp népmesei, hogyan nem veszik észre a hajótöröttek, hogy a sziget nem lakatlan, csak éppen használni kellene a fejüket, vagy legalább felemelni a feneküket, és körülnézni, hol is vannak valójában. Aki végül mégis nekiindul feltérképezni a szigetet, az a meglepő felfedezés feletti örömében olyan gyorsan csúszik vissza a megszokott társadalmi hierarchiába, hogy nem veszi észre, az a rend már rég felborult. És ez az életébe kerülhet.
Értékelés: rendkívül szórakoztató, bár néhol túl soknak, túl hosszúnak érezhető film, ám a végén kiderül, mindennek jelentősége van. Tipikusan kétszer megnézős, hogy a történeten kívül jobban oda lehessen figyelni arra a számtalan finomságra, amit Östlund elrejetett az ínyenceknek. Ne add fel a film közben, hidd el, megéri.
Végül szomorú szívvel emlékezzünk meg Charlbi Dean remek alakításáról. A fiatal dél-afrikai színésznő még megünnepelhette a film nagydíját Cannes-ban, ám pár hónappal később, 32 évesen egy súlyos fertőzésben életét vesztette.