Amikor kicsi voltam és a nagyszüleim az Ő gyermekkorukról meséltek, a történetekben volt egy közös pont, mégpedig, hogy úgy beszéltek a tanítóról, mint a falu egyik tiszteletre méltó embere a pap mellett. Nem tudom, hogy jutottunk el alig 100 év alatt oda, hogy ma már csak a nemzet napszámosaként tartják számon a tanárokat. Ha modern HR-es szemmel nézzük a munkaviszonyukat és annak körülményeit, tényleg nem túl vonzó ma tanárnak lenni, nem kifejezetten a pénz miatt.

Kevés olyan szakma van, ami annyira meghatározza egy másik ember sorsát, mint a tanároké. Karrierek, szakmai sikerek, megkockáztatom életutak múlhatnak egy tanár munkáján mind pozitív mind negatív értelemben. Vagyis neki nem lehet rossz napja, jó, ha jelen van, és elérhető, és főként, ha kedves, meg még ért is szakterületéhez. Nem túl szimpatikus, vagy hozzá nem értő kollégák mindenhol vannak, csak egy tanári karban ritkán lehet őket eldugni egy monitor mögé valamilyen folyosó végi irodába. Állandó reflektorfényben dolgoznak, és igen, köztük is van, aki nem a szakmája legjobbja, de még mindig több olyan van, aki meg nagyon is az. A rendszer felett szállt el az idő, amiben dolgozniuk kénytelenek. Amikor egy szülő otthon áll és nem érti a negyedikes tananyagot, az nem biztos, hogy a tanár vagy a szülő hibája. Még mindig a lexikális tudást akarják beleerőltetni a gyerekekbe (mert ez a tananyag) ahelyett, hogy élmény lenne egy tanóra, ami kíváncsívá tenné a gyerekeket.

Amikor arról beszélünk, hogy nem a bérek miatt vonulnak utcára a pedagógusok, hanem az egész rendszer reformjáért, ne felejtsük el, hogy a bérrendezés HR-s szemmel nézve ugyanis szerves része ennek az egésznek. Csak úgy lehetséges egy stabil és kiváló oktatási rendszer kiépítése, ha a legjobb pedagógusokat választjuk ki, ha verseny van a pozíciókért, ezt pedig csak úgy lehet, ha magasak a bérek. Az oktatás ugyanis nem olcsó, mármint a minőségi oktatás, amiben csökkentik a terheket, a tananyagot, ahol élmény a tanulás, ahol nem utálnak iskolába járni a gyerekek, és nem szoronganak a követelményrendszer miatt. Ne adj Isten úgy tanítanának a tanárok, hogy képesek különválasztani a gyereket a matekjegyétől, vagyis van az egyén és van a teljesítménye, hogy ezt tudják ők is, és tudatosítják a diákokban is. Biztosan szeretnének ők is haladni a korral, fejleszteni magukat, modern nevelési elveket becsempészni, de sok esetben csak sodródnak, mert vagy idő nincs rá, vagy lehetőség, vagy ezek együtt. Csapatépítő programok vagy önismereti tréning? Ugyan már, a well being fogalmát messziről sem ismerik.

Ha a pénznél tartunk, Jocó bácsinak hála már mindenki látott kinevezés módosítás iratot. A sajnálatos tény az, hogy Jocó bácsi 10 év tapasztalattal tart ott, ahol tart, én közel 20 munkával töltött évvel ugyanott tartanék, vagyis 40 évesen egyetemi (ez fontos, mert a főiskolán végzett pedagógusok ennyit se keresnek, hihetetlen ugye?) diplomával, a besorolás alapján 294.000,-forintot keresnék, két ezerrel kevesebbet, mint, amit a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkező takarítónő egy iskolában. Persze annyira nem borzasztó a helyzet, hiszen jó kormányunk ad még erre 32%-t. Vagyis először felkerekítenék a béremet a takarító és karbantartó személyzet fizetéséhez (félreértés ne essék, az Ő munkájuk szintén nagyon fontos), majd tesznek még rá 32%-ot, így kapnék 391 ezer forintot. Ha pedig annyira szerencsés vagyok, hogy még osztályfőnök is vagyok, akkor kapok még ehhez 40 ezer forintot. Ami pedig még sok ellentétet fog szülni a tanáriban, hogy ennyi a bére egy gyakornoknak és egy 20 éve a pályán lévő pedagógusnak is, vagyis inkább egy 25 év alatti tanár a személyi jövedelemadó mentesség miatt még többet is keres, mint egy 40 éves kollégája. Csodás nem? És, igen, ezek bruttó összegek. 2012-ben, abban az évben, amikor abbahagytam a tanítást, 143.000,- bruttó forintot kerestem, plusz még 7600,- Ft osztályfőnöki pótlékot. Ha nyomatékosítani szeretném, egy havi buszbérletem akkor 20.000,- Forint volt. Ha nem a szüleimmel laktam volna, nem tudtam volna tanítani, és lassan újra ez a helyzet. 

Amikor olvasom, hogy mennyire hozza ki egy adott hónapban a KSH az átlagkeresetet, akkor mindig megdöbbenek, hogy mennyire köszönő viszonyban sincsenek a közszféra bérei a magánszektoréval. De nem csak ez a fontos különbség. Mi egy tanár teljesítményének a mérőszáma? A tanulók eredményeinek mindenféle statisztikája, nevezzük kompetenciának, lemorzsolódásnak, évismétlők számának. Ezek az értékek van, amikor valósan mutatják egy pedagógus munkájának a minőségét, de van, hogy nem releváns, mert hiába tesz bele sokat, nem csak rajta múlik. A tanár hozott anyaggal dolgozik, de teljesen természetes még mindig, hogy őt veszik elő, ha rosszak ezek az adatok, és az is, hogy neki kell törnie a fejét, hogyan lehetne ezeken javítani. Ez a folyamat egy idő után teljesen természetes, hogy kiégéshez vezet. A törekvéseiket, a külön programok megszervezését, nem hogy nem értékelik, alapvetőnek tekintik.

Aztán ott van még a személyes ügyeiknek a védelme is, vagy egyáltalán a kommunikáció a munkáltatójával. Ha van egy kérdése, például a bérével kapcsolatban, akkor szól az iskolatitkárnak, aki felhívja a tankerületet, majd innen kap közvetve egy választ. Vagy gondolj arra kedves versenyszférában szocializálódott olvasóm, hogy itt nincs biztonságosan lezárt titkos bérpapír, vagy bármilyen egyéb védett szemégyügyes dokumentum. A személyes iratok nagy része átmegy pár kézen, amíg eljut a címzetthez. Ha a munkáltató akar valamilyen információt közvetlenül eljuttatni a dolgozókhoz, az is az iskolaigazgatón, az iskolatitkáron keresztül történik. Nincs, vagy nagyon ritka a közvetlen információáramlás.

Jelen viszonyok között dolgozó tanároktól szeretném megkérdezni, aki még nincs kiégve, mégis hogyan csinálja?