Háttértörténelem

Háttértörténelem

Holtpont Új-Guineában: a buna-gonai ütközet

2023. június 02. - lezlidzsi84

Az 1942-es új-guineai harcok történetét ott hagytuk abba, hogy az addig viszonylag rendezett japán visszavonulást egy jól tervezett ausztrál hadművelettel november közepére sikerült rendezetlen "futássá" változtatni, és a japán egységek a Buna-Gona-Sananda hídfőcsoportba vonultak vissza, míg velük szemben felvonult a 7. ausztrál és a 32. amerikai hadosztály. A szereplők ekkor még nem tudhatták, hogy a háború egy új, véres szakaszának küszöbére érkeztek: a megerősített japán állások elleni támadáshoz.

Bevezetésként vizsgáljuk meg, miért is döntöttek úgy a japánok, hogy a nagyon kis méretű hídfőket meg kell védeniük, míg a szövetségesek úgy, hogy ezeket el kell foglalniuk.

undefinedA hídfők elleni csata záró szakaszának jellemző képe: ausztrál gyalogság tart könnyűharckocsik támogatásával a tengerpart felé (itt Biunánál) - (forrás)

A japánok motivációja a védelemre egyrészt az volt, hogy a hídfőket további támadásra is fel lehet használni - még mindig csak alig több, mint fél év telt el azóta, hogy a japánok végigsöpörtek Délkelet-Ázsián, hadseregük néhány egységet kivéve ép és veretlen volt, így nem tűnt lehetetlennek a további csapaterősítések hadszíntérre juttatása. Igaz, ezeket nagyrészt felemésztették a guadalcanali harcok, és bár ott sem állt épp jól a szénájuk, azért még nem adták fel teljesen a reményt, hogy fordulhat a kocka.

Amennyiben mégsem használnák fel a területet további nagyszabású támadásra, Rabaul és az egyéb új-guineai hódításaik védelme szempontjából nagy fontossága volt. Egyrészt innen lehetett fenyegetni az újonnan létesített amerikai-ausztrál légibázisokat, másrészt már az is eredmény lehetett, ha a terület nem a szövetségeseké. Egyrészt így nehezen tudnak ott légibázist létesíteni, másrészt ha itt vannak lekötve, nem igazán tudják Rabault és az egyéb, fontosabb környékbeli bázisokat támadni.

A szövetségesek oldalán nagyrészt ugyanezek a megfontolások játszottak, csak természetesen ellenkező előjellel. Ugyanakkor a nemrég létesített kelet-pápuaföldi légitámaszpontok akár azt is lehetővé tették volna, hogy elvágják és megkerüljék a japán hídfőket, azonban végül nem így döntöttek. Ennek egyik oka az volt, hogy az alig kilométeres mélységű japán állásrendszert könnyű célpontnak gondolták: a mocsaras, mélyen fekvő területen ugyanis az alig 90 centi mélyen lévő talajvízszint miatt nem lehetett lövészárkokat ásni, így a hadvezetés úgy gondolta, hogy itt lényegében a demoralizálódott japánok "lendületből történő" tengerbe szorításáról van szó. Másrészt a hadvezetés a Kokoda-hadjárat örökségeként még mindig némileg elégedetlen volt a csapatok és parancsnokaik "agresszivitásával" így folyamatosan jöttek a támadást elrendelő parancsok, miközben továbbra sem igazán voltak tisztában a hadszíntér viszonyaival. 

Egyrészt a japánok nem voltak annyira demoralizáltak, mint azt Brisbane-ben gondolták: bár az ausztrálok lépten nyomon találkoztak a japán visszavonulás tragikus mementóival, de azzal nem teljesen voltak tisztában, hogy Horii csapatainak mintegy felét még időben visszaküldte a hídfőbe, és a sokat szenvedő utóvéd, egy része is visszatért, miközben Rabaulból még némi erősítés is érkezett (a harcképteleneket pedig nagyrészt evakuálták.) A japánok létszáma november közepén mintegy 6000 fős lehetett, az erősítésekkel ez a szám összesen kilencezresre nőhetett, azonban ehhez még hozzá szokták számolni a Kumusi folyó deltája körül állomásozó bő 2000 fős erőt is (ők nagyrészt a Kokoda-ösvényről tértek vissza, a harcokban csak csekély mértékben vettek részt.) A becslések szerint a japánok nagyon egyenlőtlenül osztották el erőiket a három hídfő között: Gonát mintegy 8-900 katona védte, Bunát 2500, Sananadát pedig körülbelül 5500.

Emellett a japánok készültek pár gyilkos meglepetéssel: bár lövészárkokat valóban csak korlátozottan lehetett ásni, nagyrészt kókuszpálma rönkökből (illetve betonból, vagy betonnal kiöntött olajoshordókból) egy masszív, egymást fedező bunkerrendszert hoztak létre, amelyet szinte minden oldalról csak nyílt mocsaras terepen lehetett megtámadni.

Velük szemben a szövetségesek bő két hadosztályt vonultattak fel, bár a harcokban sohasem vett részt a teljes erő egyszerre. A 7. ausztrál hadosztály kezdetben két dandárral (16, 25.), de hamarosan a korábbi megpróbáltatásait "kipihenő" 21. dandár és a Milne-öbölben helytálló 18-as is a helyszínre érkezett, az amerikai 32. gyaloghadosztály pedig két ezredével indította meg a támadást. (Ezen kívül később a 41. gyaloghadosztály egy harccsoportja is rendelkezésre állt.) Ezen felül megérkeztek az ausztrál milíciazászlóaljak is (összesen kb. egy dandárnyi erőt képviselve), de közülük egyedül az Isuravánál helytálló 39-esek rendelkeztek megfelelő harci tapasztalatokkal.

A harcoló felek logisztikája

A szövetségesek az 1942-43 fordulóján lezajló csatasorozatban jellemzően a Kokoda-ösvényen alkalmazott erőknél kétszer-háromszor nagyobb kontingenst vetettek be, ráadásul az ellátási bázisuk (Port Moresby) az ösvény másik végén volt - ezt az embertömeget természetesen nem lehetett az ösvényeken át hordárokkal vagy lovakkal/öszvérekkel ellátni. Adta volna magát a lég utánpótlás, amelyet egyre jobb hatékonysággal használtak, ugyanakkor a japán légierő jelenléte mellett a nagyobb kapacitású ellátórepterek viszonylag távol voltak a harctértől (Kokoda 80 km-re, Wanigel, több, mint 130-ra, igaz, november végén megkezdték a 10-20 km-re fekvő dobodurai reptérkomplexum építését, mely komoly segítséget jelentett, főleg, hogy innen viszonylag szilárd (rönkökből összeállított) úton volt megközelíthető a harci szektor. Addig azonban maradt a hosszadalmas szárazföldi utánszállítás, vagy a ledobás, ami a mocsárvidéken nem volt túl hatékony. Nagy gond volt, hogy kezdetben a szállítógépek száma és kapacitása sem tartott lépést az igényekkel, erre az a megoldás született, hogy az Ausztrália és Port Moresby közötti szállításra igyekeztek civil partnereket szerződtetni, az amerikai hadsereg és az ausztrál légierő gépei inkább a pápua "főváros" és a frontrepülőterek között ingáztak.

Mivel ez a kapacitás elégtelennek bizonyult, adta volna magát a tengeri szállítás: az egy évtizeddel később a környéket elpusztító vulkáni vonulat lábánál feküdt a kiváló kikötővel rendelkező, jól védett Oro-öböl, ahonnan mintegy 30 kilométeres, ha nehezen is, de aránylag szárazon kiépíthető úton elérhető volt a legkeletebbi Buna. (Ne feledjük: a harcok már az esős évszakban folytak, és 1942/43 különösen csapadékos volt a térségben, igaz az igazán extrém időszak 1943 februárjában kezdődött.)

undefinedAz Oro-öböl - Buna közút - (forrás

Azonban ezzel a megoldással volt némi gond: Új-Guinea keleti nyúlványa (azaz a Milne-öböl), és a D'Entrecasteaux-szigetek között nem létezett felderített és kijelölt hajózóút, ráadásul a csatorna két kijáratát korallzátonyokkal pettyezett sekély tenger alkotja. (A háború előtt a terület kikötőit jellemzően Rabaul felől közelítették meg, a szigetek külső oldalán pedig még túl nagy volt a légitámadás veszélye.) Emiatt jellemzően kisebb hajókat terveztek bevetni a Lilliput-hadműveletnek elkeresztelt logisztikai rémálom során. bevezetésként még október végén az ausztrálok megszállták a kisebb japán bázisokkal rendelkező Goodenough-szigetet, hogy biztosítsák a művelet szárnyait, majd az ausztrál haditengerészet a hajózóút felderítését és kijelölését. Kisebb hajók ekkor már átjutottak, azonban az Oro-öbölbe vezető út nem volt kész, így az amerikaiak rohamcsónakokat és bárkákat állítottak be a frontvonal felé történő továbbszállításra: ezek a lassú part menti vízi eszközök azonban a japánok kedvenc célpontjaivá váltak, és november 16-án majdnem az egész flottillát szétlőtték.

A helyzet csak december első felében változott: a szövetséges légifölény határozottá válása kezdte nehezebbé tenni a hasonló japán akciókat, és az a ausztrál haditengerészet ideirányította a hollandok Kelet-Indiából (azaz a mai Indonéziából) kimenekített parti hajóflottáját: 1942. december 12-ére virradóra az SS Karsik (egy a németektől 1940 májusában lefoglalt kisebb teherhajó) bejutott az Oro-öbölbe, ez a hajó pedig már tankokat is képes volt szállítani. A hadművelet így is drágának bizonyult, a japánok végül három parti gőzöst is elsüllyesztettek, de így is több, mint 40.000 tonna rakományt sikerült átjuttatni a buna-gonai harcok idején. (Egy C-47-es szállítórepülő kapacitása kb. 2,7 tonnás volt.)

undefinedAz SS Karsik - (forrás)

A japánok nagyon hasonló kihívásokkal szembesültek, azonban annyi "szerencséjük" volt, hogy gyakorlatilag a partraszálló raktáraikat védték, és azok kezdetben jól fel voltak töltve. Emellett megpróbálkoztak a harcoló csapatok utánpótlásával is, kezdetben kisebb hajókkal, majd ezután ők is inkább közeli kikötőhelyeken rakodtak ki (csak épp a hídfőktől nyugatraÖ, és innen speciális partraszálló bárkákon igyekeztek bevinni az embereket és az utánpótlást - december végén pedig még tengeralattjáróval is szállítottak készleteket a hídfőállásokba. A japán utánpótlási kísérletek magyarázzák, hogy a csatáról készült hírhedté vált tengerparti fotókon miért van annyi megfeneklett, szétlőtt partraszállító eszköz. Ezeket sokan amerikai partraszállás nyomaiként interpretálják, holott japán járművekről volt szó.

Az ütközetsorozat kezdetét november 16-ára teszik: ekkor a Kumusi folyón átkelő ausztrálok már a hídfőkben tartózkodó japánok elővédeivel találkoztak, majd a keletről érkező amerikaikkal együtt a következő három napban ütköztek bele a fő védőövekbe- Az ausztrál 25. dandár meglehetősen közel jutott a legkisebb japán kontingenssel rendelkező, kis területű gonai bázishoz, míg az amerikai egységek két irányból igyekeztek felzárkózni a bunai japán állásokra. Ekkorra már látszott, hogy a legnehezebb dolga a Sananada ellen törő amerikai csapatokkal is megerősített ausztrál 16. dandárnak lesz: amíg ugyanis a másik két hídfő meglehetősen "sekély" legfeljebb másfél kilométeres mélységű) volt, Sananada előtt a japánok 5-6 kilométerrel több bunkerrendszert is létrehoztak az egyetlen bevezető út mocsaraktól övezett szűkületeiben, mely kezdetben megoldhatatlan kihívás elé állította az ostromlókat. Annál is inkább, mert először különösebb felderítés nélkül, menetből szerették volna bevenni a japán állásokat, mely természetesen vérfürdőbe torkollott. 

Az első szövetséges sikerre nem meglepő módon a kicsiny gonai hídfőnél került sor: a részben mocsaras terep, részben 1-2 méteres kunai-fű mezők által övezett területet kezdetben keletről, a tengerpart közeléből igyekeztek bevenni az ausztrál csapatok, azonban a nehéz terepen zászlóaljszinten indítottak rohamokat, amelyek véresen összeomlottak a csak pár tucat méterről felfedezhető japán bunkerek tüzében. A bunkerek közelsége és jó álcázása miatt a tüzérségi és légitámogatás is csak korlátozottan volt igénybevehető (ráadásul a nehezen áttekinthető terepen a légierő többször is a saját csapatait lőtte/bombázta). A japánok pedig november 26-án még egy váratlan ellentámadással is megpróbálkoztak - ezzel pedig a szeptember óta a Kokoda-ösvényt végigharcoló 25. dandár ereje végére ért, hogy aztán a szintén kokodai veterán 21. dandár váltsa őket, mely még szintén erősen létszámon aluli volt (nagyjából 1000 gyalogossal rendelkezett). A "friss" erő támadásai már valamivel szervezettebbek voltak, ugyanakkor a helyi parancsnokok véleményére nem adva központi direktívák alapján támadtak arra nem feltétlenül alkalmas helyeken, így nem csoda, hogy ez a dandár is súlyos veszteségeket szenvedett: pár nap alatt 340 embert vesztettek - az utolsónak tervezett támadásra csak azért nem került sor, mert a kijelölt század parancsnokának sikerült közvetlenül a dandárparancsnokkal telefonálnia a halasztás érdekében. Az egység olyannyira meggyengült, hogy milíciaegységekkel (!) kellett megerősíteni: igaz ők a már jól ismert 39-esek voltak Ralph Honner vezetésével. Bár Honnernek nem tetszett a terep, az első december 6-i támadást még a fentrlm kapott utasítások alapján hajtatta végre - a korábbiakhoz hasonlóan katasztrofális eredménnyel. Ezután a másnapot a felderítésnek szentelték, és 8-án Honner a saját kezébe vette a dolgokat. Csapatait egyrészt a két állásrendszert összekötő sűrűbb erdősáv mentén küldte előre - így persze ugyanúgy nem látták jól a japánokat, de azok sem a támadókat, majd a tüzérségi előkészítést közvetlenül a meginduló zászlóalj elé lövette, ráadásul késleltetett gyutacsokkal ellátott gránátokkal, melyek így viszonylag nagy eséllyel robbantak a fatörzsbunkerek belsejében. A támadás mindenki meglepetésére teljes sikert aratott, a bunkerrendszerbe betörő ausztrálok gyakorlatilag lemészárolták a japán kontingenst, igaz az utolsó állásokat csak másnapra sikerült felszámolni. - Gona is gone - hangzott a zászlóalj hadijelentése. (Igaz a japánok pár nap múlva nyugatra egy kisebb partraszállással is próbálkoztak, és ezen erők megfutamítására csak a hónap második felében került sor.)

A támadás egyébként az ausztrálok utolsó kísérlete lett volna, Vasey ugyanis úgy döntött, hogy  a célpont egyszerűen nem ér meg további erőfeszítést, érdemesebb inkább Sananandára koncentrálni, ha az elesik, Gona úgysem tartható tovább. A helyszínre érkező "Bloody George" a helyi viszonyokkal szembesülve ráadásul egyre inkább egy jóval lassabb, módszeresebb támadássorozatot tervezett, és ebben az időnként odalátogató Blamey is támogatta - egyiküknek sem volt kedvük újabb első világháborús jellegű, horrorisztikus veszteségeket eredményező tömegrohamokhoz. Ez előéletüket tekintve nem is csoda: Blamey a modern, gyalogságot (viszonylag) kímélő hadviselést kidolgozó John Monash jobbkeze volt az első világháború zárószakaszában, Vasey pedig Monash 3. hadosztályának egyik többször is kitüntetett fiatal tisztje volt Paschendaele-nél és Amiensnél. A helyszínre (kezdetben) nem látogató MacArthur viszont kevésbé volt óvatos: keményen hajtotta parancsnokait, és meg volt arról győződve, hogy csapatai nem küzdenek elég keményen. Mindez nem volt teljesen alaptalan, ami elég jól megmutatkozott a bunai hídfő ostrománál.

A bunai hídfő nagyjából 5 kilométer széles és másfél-két kilométer mély volt, a mélyebb és komolyan megerődített részek a keleti és nyugati végén helyezkedtek el, elsősorban azért, mert itt vezettek a településhalmazt (kókuszpálmaligetekkel övezett szórványtelepülést kell elképzelni) elérő utak és ösvények. A szövetségesek szerencsétlenségére ezek voltak a legkönnyebben védhető terepszakaszok: keleten a hídfőt nagyrészt egy kifutópálya nyílt terepsávja fedezte, így támadni csak a reptér és a tengerpart közötti pár száz méteres sávban lehetett, amely siker esetén is a lehető legjobban ki volt téve egy japán ellentámadásnak. Nyugaton  lényegében a faluközpont megtámadásáról volt szó, ami természetesen kiváló lehetőségeket kínált a japán védelem kialakítására, de a fő védővonalat a falu előtti folyócska és tölcsértorkolata, valamint a mocsaras terep egyik kiszögellése ("a háromszög") képezte, ami lényegében csali volt a támadóknak. A szövetségesek nehézségeit fokozta, hogy a két támadási pont között gyakorlatilag nem lehetett közlekedni, valamint a felvonulás során a csapatok teljesen összekeveredtek. Ebben szerepet játszott az amerikai és ausztrál szándékok eltérése is: bár a felvonulás során még egyetértés volt abban, hogy a kivérzett 7. ausztrál hadosztályt amerikai zászlóaljakkal erősítsék meg, és az ausztrálok harci tapasztalata is jól jött az amerikaiaknak, Bunánál mindez már komoly gondokat okozott. A harctéri főparancsnok, Herring ugyanis szintén Sanananda elfoglalását tekintette elsődlegesnek, így terre a célra további amerikai egységeket vont el, amivel gyakorlatilag megszüntette a 32. amerikai hadosztály kohézióját, ráadásul így a vártnál jóval erősebb Buna elfoglalására sem maradt elég erejük, miközben kiképzésük is sok kivánnivalót hagyott maga után. 

Az eredmény egy véres és gyakorlatilag teljes káoszba fulladó hónap lett Buna előtt. Az első két hétben az amerikaiak szinte folyamatosan támadtak mindkét oldalon, jellemzően zászlóaljnyi erővel, azonban kezdetben tüzérségi támogatás nélkül, míg a "megrendelt" légicsapások gyakran a saját csapataikat érték a nehéz terepen. Miközben csak a hadosztály kis része lépett harcba, így is sikerült 500 embert elveszteni minden komolyabb eredmény nélkül, miközben a csapatok morálja gyakorlatilag nullára süllyedt: az egyik zászlóaljparancsnok szerint  december elején volt olyan időszak, amikor japán ellentámadás esetén nem tudtak, volna 200-nál több embert mozgósítani az ellenállásra - a katonák egyszerűen nem látták értelmét, hogy komolyabb tűztámogatás nélkül belemenjenek a gyilkos ellenséges tűzbe, úgyhogy az őrszolgálat kivételével igyekeztek ellógni a frontvonal közeléből.

Ennek az amerikai hadtestparancsnok, Robert L. Eichelberger altábornagy helyszínre érkezése vetett véget. A "porosznak" is becézett Eichelbergernek nem voltak illúziói az amerikai csapatok harcképességét illetően, MacArthurral ellentétben még nem is szerette volna őket önállóan harcba vetni (legfeljebb ausztrál csapatokkal együtt), úgyhogy egyrészt néhány napra leállíttatta a támadásokat, hogy rendezzék az akkorra már helyenként szakaszszinten összekeveredett csapatokat, másrészt gyakorlatilag leváltotta az összes parancsnokot zászlóaljszinttel bezárólag. Ezen felül gyakorlatilag folyamatosan az első vonalban tartózkodott, egyrészt, hogy tájékozódjon a helyzetről, másrészt, hogy példát mutasson - és ezt megkövetelte beosztottjaitól is (nagy részük pár héten belül meg is sebesült). A tapasztaltak alapján ő is belátta, hogy ide komolyabb tűzerő kell, a gyalogság önmagában nem boldogul, így el is kezdte a megfelelő intézkedések megtételét. 

Az első sikerre a nyugati oldalon került sor: egyrészt az itteni kontingens (Urbana Force) megerősítése valamint a támadás irányának megváltoztatása révén. Innentől már nem csak "a háromszöget" támadták, hanem a folyócskával párhuzamosan a tengerpartra törtek, és december 5-én az amúgy német Hermann Bottcher törzsőrmester szakasza áttört, majd hosszasan állta a japán ellentámadásokat, amíg az egyéb egységek fel tudtak zárkózni: a hadművelet volt az amerikaiak első sikere Bunánál, és egyben elvágta a hídfőt Sananadától.

A keleti oldalon is elkezdtek mozgásba lendülni az események: a már említett Oro-öbölbeli hajózási útvonal és a közút kiépítésével könnyűharckocsik érkeztek, és az ausztrálokkal jóban lévő Eichelberger elintézte, hogy ide szállítsák a Milne-öbölből a 18. ausztrál dandárt. Ami ezután történt az az 1918 szeptemberi Hindenburg-vonal elleni támadást idézte: egy-egy ausztrál egység (jelen esetben zászlóalj) közé egy amerikai egységet pozícionáltak, és így igyekeztek harckocsik támogatásával egy-egy pár száz méterre fekvő, előre kijelölt vonalat elérni, és a bunkereket "megtisztítani". Az első támadásra december 18-án került sor: az ausztrál veteránoknak a tankok és automata fegyverek kiterjed használatával sikerült áttörniük a part és a kifutópálya közötti területen a japán vonalakat, és egészen az Endaiadare fokig nyomultak előre - ezzel lényegében a japán védelem hátába kerültek, és egy napnyi tisztogatást követően 20-ára egyenesen a Simeimi patakig nyomultak előre.

undefinedA Buna keleti oldalán zajló események - (forrás)

Bár mind az ausztrál, mind az amerikai komoly veszteségeket szenvedtek el már eddig is, a legsúlyosabb harcokra a karácsonyi-szilveszteri időszakban került sor: gyakorlatilag minden résztvevő egységnek teljesen különböző jellegű tereppel kellett megküzdenie pár száz méterenként: egy mocsarat pálmaliget majd nehezen áthatolható kunai-fű mező követett, de volt akik ezután még ráléphettek a kifutópályára is, ahol a japánok légvédelmi gépágyúkkal tüzeltek a gyalogságra. A japán arcvonalat ennek során lényegében a dzsungelből kivitelezett oldaltámadásokkal sikerült hátrálásra kényszeríteni - eközben ugyanis az amerikaiak is megtanulták, hogyan is lehet egy-egy ilyen támadást kivitelezni, bár ehhez kellett pár különlegesen bátor parancsnoki teljesítmény is: a 128. gyalogezred újonnan kinevezett parancsnoka, Clarence A Martin ezredes például személyesen merült meg egy mocsárban, amikor felderítői azt járhatatlannak minősítették, majd a megtalált úton átvezette a csapatait a japánok hátába. Ezután a helyzetet áttekintendő felmászott egy kókuszpálmára, majd innen lelőtt három japán katonát - ezután ismét támadásba vezette az ezredét.

undefinedBuna nyugati oldala - (forrás

Eközben a nyugati oldalon gyülekező amerikai csapatok sem maradtak tétlenek. Ekkorra már rájöttek, hogy a japánokat nem a legerősebb ponton kell megtámadni, vélhetően több sikerrel járnak a mocsaras pataktorkolat viszonylag könnyebben járható szigetein át - persze ez is öt napnyi, kudarcokkal és tragédiákkal tarkított kemény küzdelmet jelentett, és ezt követően sem volt könnyű dolguk a támadóknak, akik alapvetően két körzetben igyekeztek előrenyomulni: a torkolati szigetről a "bunai misszió" (valójában egy kormányzati épületcsoport) felé, illetve a középső szakaszon létesített hídfőből a "kormányzati kerteken" (Government Gardens) át a part felé.

undefinedAusztrál gyalogosok irányítják egy könnyűharckocsi tüzét Bunánál, a hadművelet utolsó napján - (forrás

Végül utóbbi hozott sikert először: bár a karácsonyi támadások sikertelennek bizonyultak, egyes szakaszoknak sikerült átszivárogniuk az amúgy hézagos japán védelmen, ez pedig a megerősített védelmi vonal feladására késztette a japánokat. Ugyanez történt a partvidéken is: bár a december 28-ai amerikai partraszállási kísérlet teljes kudarcba fulladt, az amerikai partraszálló járművek jelenléte miatt a japánoknak már a partot is védeniük kellett, ezért tovább kellett rövidíteniük a szárazföldi arcvonalukat.

 

undefinedA bunai-hídfő felszámolása - (forrás

Végül ez bizonyult a döntő mozzanatnak: a nyugatról előretörő amerikaiak december 31-én elérték a partot és kettévágták a hídfőt - amiatt a lassan fogyatkozó japánoknak még hosszabb arcvonalat kellett tartaniuk - ez pedig már kivitelezhetetlen volt: a következő két napon a szövetségesek nagyrészt beleszorították a japánokat a tengerbe, igaz a részben a tengerpart mentén kivitelezett hadművelet komoly veszteségekkel járt - itt és ekkor készültek az első képek, amik elesett amerikai katonákat mutatnak, és megjelenhettek a sajtóban...

undefined

A hírhedtté vált, 1942 december 31-én, valószínűleg a Giropa-pont közelében készült fénykép - (forrás

Végül Buna japán helyőrségéből alig több, mint 50 ember adta meg magát, igaz egyeseknek sikerült a tengeren elmenekülni, vagy "szárazföldi úton" (azaz egy-egy mocsáron át) kicsúszni az ostromgyűrűből. Eichelberger később azt írta, hogy a bunai harcok véressége az amerikai polgárháború legkeményebb ütközeteire emlékeztette, és ő ugyan nem egy élénk képzeletű ember, de Bunát az elejétől a végéig csak rémálomként tudja jellemezni. -

Párhuzamosan Sananandánál sem alakultak jól a dolgok, bár az itteni események kevésbé 1918-at, vagy az 1864-es észak-virginiai harcokat idézték, inkább a "jövőt" mutatták meg: azaz hogyan lehet átkarolni az úttalan dzsungelben egy szárnyak nélküli, de jól pozícionált ellenséges állást. Röviden: elég katonával kell rendelkezni hozzá, és meg kell oldani az ellátásukat. A Sanananda felé előrenyomuló ausztrál 16. dandár november 20-án, a falutól mintegy 5-6 kilométerre egy erős japán állásba ütközött, amelyet a terepviszonyok miatt nehezen lehetett megkerülni, és a faluba vezető út, valamint az abból nyugat felé kiágazó, Killerton-fok felé vezető oldalösvény találkozását védte. Utóbbin haladva nyugatról (elvileg) oldalba lehetett volna támadni a japán hídfőt. Az ausztrálok kezdetben  megpróbálták visszaszorítani a japánokat, de csak csekély eredményt értek el, igen nagy áron (az élszázad közel kétharmada elesett vagy megsebesült). Ezután már inkább a megkerülésre próbáltak játszani, de a mocsaras terepen ez nem volt egyszerű - további erőkre volt ehhez szükség. Kezdetben a 32. hadosztálytól elvont erők érkeztek meg, akik elkezdték végigdolgozni magukat a japán állásokat megkerülő útvonalon, és végül november 30-án létrehoztak egy útzárat a japánok hátában (Huggin's Roadblock), melynek megvédése eleinte igencsak veszteségteljes volt. (A névadó amerikai parancsnok is megsebesült.) Ráadásul a japánok emögött a második, a Killerton-fok felé vezető ösvény elágazását is egy hasonló állásrendszerrel blokkolták.

undefinedSanananda útzárai  - (forrás

Ugyanakkor az ausztrál 16. dandár már kezdett elfogyni az elmúlt két hónap harcaiban, így december elején a 30. dandár érkezett a felváltásukra, ami a Kokoda-ösvényen bizonyító 39-esek kivételével viszonylag gyengén teljesítő milíciazászlóaljakat tömörített (a 39-eseket pedig végül Gonához vezényelték). Innentől az ausztrálok nem igazán erőltették a frontális támadásokat, jellemzően a beszivárgásra és a járőrözésre építettek, kivéve a december 18-21. között a második japán állásrendszer elleni támadást, mely ugyan sikertelen volt, de egy újabb útzárat sikerült létrehozni a japánok hátában, így ezt az állást is sikerült elszigetelni. (Miközben tulajdonképpen az ausztrál-amerikai egységek egy része is bekerítésben tevékenykedett, a szendvicsszerű állásrendszerben.)

undefinedA megkerülő ösvény Sanananda előtt: komolyabb hadműveletekre alkalmatlan volt - (forrás)

Ezt követően az a döntés született, hogy a nem kis részben vízborította területeken kialakított állásokat tartani kell, amíg Buna elfoglalása be nem fejeződik - ekkor az itt felszabaduló csapatoknak (itt elsősorban az ausztrál 18. dandárról, és a 41. amerikai hadosztály frissen érkező ezredéről volt szó) kell a Killerton-fokhoz vezető ösvényeken át, a nyugati oldalról megtámadni a sananandai japán állásrendszert.

Australian Private George "Dick" Whittington aided by Papuan orderly Raphael Oimbari.A hadjárat talán legemblematikusabb fotója: ausztrál sebesültet kísér hátra pápua segítője Bunánál 1942 december 25-én. A katona februárban belehalt a bozóttífuszba - (forrás)

20230201_101539.jpg

A kép némileg újraértelmezve, szoborba öntve a brisbane-i Anzac Squere-en - a harmadik alak azt jelképezi, hogy minden szenvedés ellenére folytatták a harcot

Ehhez persze először fel kellett számolni  a japán útzárakat - erre január 8-12 között került sor: igaz eközben a támadó különítmények valamennyi könnyűharckocsijukat elvesztették, de a túlerő láttán a japánok önként vonultak vissza. Január 13-án a japánok már elkezdték a sebesültjeik evakuálását a hídfőből, de ez kezdetben nem igazán csökkentette az ellenállás hevességét - a január 15-én megkezdett támadássorozat során a szövetségeseknek jellemzően 2-3 nap alatt sikerült megtenniük a kitűzött 2-3 kilométeres útvonalakat - a legnagyobb hatással a 2/9-es zászlóalj csapása járt: bár több mint egy napba tellett átjutniuk a mocsáron, de január 18-án reggel teljesen váratlan irányból támadtak Sananandára, és a falu kora délutánra elestt - ezáltal három nagyobb részre vágták a japán hídfőt - ekkor már a külső posztokat is kezdték otthagyni a japánok és 20-án a helyőrség parancsnoka kiadta a parancsot Sanananda evakuálására - ez ekkor már a sebesültek kivételével szárazföldi menekülést jelentett, a különböző források szerint 1000-1900 japán katonának sikerülhetett távoznia a mocsárvidéken át, a hídfőben ragadtak nagy részét  pedig a következő két napban lemészárolták. Igaz a japán hadseregben 1943-44-ben megszokotthoz képest viszonylag sokan adták meg magukat ( a három hídfőben összesen kb. 250-en).

undefinedJapán hadifoglyok Sananandánál - (forrás)

Összességében a Buna-gonai hadműveletsorozat 1942-43 végén elképesztően véresnek bizonyult: az ausztrál-amerikai erők közel 2000 elesettet vesztettek, azaz csaknem minden  tizedik katonájuk életét vesztette (az elesettek 60%-a ausztrál volt). Több, mint 12 ezren sebesülés és betegség miatt kerültek a veszteséglistára, azaz az ausztrál 7. és a 32. amerikai gyaloghadosztály gyakorlatilag harcképtelenné vált. Persze a japánok rosszabbul jártak: több, mint 7000 katonájuk vesztette életét (körülbelül négyezren betegségek és az éhezés, vagy a kettő kombinációjának következtében), több, mint 1200 embert betegen evakuáltak, míg a japán standardhoz képest sokan meg is adták magukat - ezáltal gyakorlatilag megszűnt Pápuaföldi jelenlétük, és a guadalcanali veszteségek mellett az itteni vereség is hozzájárult, hogy Új-Guineában ezután (a későbbi szövetséges hídfőállások elleni ellentámadások kivételével) már nem tudtak komolyabb támadó hadműveletet kivitelezni.

undefinedEichelberger és Blamey Bunánál - (forrás)

Összességében a pápuaföldi hadjárat a szövetségesek egyik legvéresebbjének bizonyult: egy amerikai vagy ausztrál katonának háromszor nagyobb esélye volt elesni itt, mint a jóval inkább szem előtt lévő Guadalcanalon. Ugyanakkor elhozta az addig legyőzhetetlennek hitt japán szárazföldi hadsereg első komolyabb vereségét, és az itteni harcoknak "köszönhetően" az ausztrálok és az amerikaiak bő egy évvel a Burmában harcoló britek előtt megtanulták, hogy mire is képes egy jól előkészített japán védelem, és hogy hogyan is kell sikeresen harcolni az extrém esőerdei körülmények között, egy elképesztő méretű hadszíntéren. Komoly nehézségek révén és számos kudarcot követően sikerült kikísérletezni az ilyen hadműveletekhez szükséges logisztikai mixet, és a "túlélő" parancsnokoknak már meglett az ennek kiépítéséhez szükséges türelmük, még ha MacArthur alatt szolgálni továbbra sem volt leányálom: a hadseregparancsnokságig jutó Eichelberger például kifejezetten meggyűlölte a háború végére, és Blamey is úgy jellemezte egy kérdésre válaszolva, hogy "Mi igaz MacArthurról? Minden. A legjobb hírek és a legrosszabb pletykák is." Szintén nem szült jó vért, hogy a hadszíntér a parancsnokok temetőjévé vált - a japánok esetében szó szerint, a szövetségesek oldalán pedig csaknem mindegyik poszton sor került egy "nem önkéntes" cserére. Erről nyilatkozott később úgy Eichelberger, hogy amúgy erről beszélni kissé nevetséges: ha egy edző észreveszi a sportolója sérülését, rossz formáját, kimerülését és lecseréli, akkor, mindenki dicséri. Ha mindezt katonai parancsnokként teszi meg, akkor az miért is más kategória?

 

undefinedA végső támadás Sanananda ellen  - (forrás

Az új-guineai hadjárat ezt követően gyökeresen más irányt vett: a fő cél Rabaul elszigetelése és Fülöp-szigetek visszafoglalásához szükséges bázisok elfoglalása lett a sziget északi partvidékén. Előbbi törekvésnek két fő iránya volt: Guadalcanalról kiindulva az Új-Georgián folyó küzdelmes harcok, Bougainville kis részének megszállása, valamint  Cape Goucester-nél az amerikai tengerészgyalogság által véghezvitt hasonló jellegű hadművelet (erről volt szó a Pacific azon részében, ahol folyamatosan ömlött az eső). Ennek volt egy szárazföldi, alapvetően ausztrál dominanciájú ága is 1943-44 fordulóján, mely elsősorban a Lae és Salamaua környéki terület, majd az azt uraló Finisterre-hegység elfoglalását célozta - itt került sor a csendes-óceáni hadszíntér első szövetséges ejtőernyős akciójára is. A "szárazföldi ágon"  a résztvevő ausztrál egységek bár komoly sikereket arattak, de komoly veszteségeket is szenvedtek, miközben az alapvetően járőrözésen és egyes japán erődített állások felszámolásán, valamint a lassú dzsungelbeli bekerítési kísérleteken alapuló harcmodorral nem annyira lehetett belekerülni a hírekbe. Az 1944 elején véghezvitt komolyabb szárazföldi előrenyomulásukat pedig nagyon gyorsan elnyomták az amerikai partraszállásokkal kapcsolatos hírek.

p_039t.jpgA (nagyrészt) amerikai előretörés 1944 első felében - (forrás)

Az amerikai hadigépezet ugyanis a Csendes-óceánon is kezdett belendülni: 1944 elején már két irányban haladva is egyre komolyabb csapásokat mértek a japán hadigépezetre: Nimitz admirális közép-csendes-óceáni ereje több lépésben haladt a Mariana-szigetek felé, miközben délkeleten ugyanezt csinálta MacArthur is: 1944 februárja és júniusa között, az amerikai erők gyakorlatilag végigsöpörtek Új-Guinea északi partvidékén, az Admiralitás-szigetektől Biakig légvonalban mintegy 1300 km-t megtéve - amit persze csak az akkorra már egyértelmű légi és tengeri fölény birtokában lehetett megtenni. Ebben a viszonylag jól kivitelezett hadműveletben azonban az ausztráloknak már jóval kevesebb szerep jutott, és az amerikai sikerek nagyrészt elhomályosították 1942/43 sikeres ausztrál erőfeszítéseit is. Ennek összetett okai voltak:

A háború első felében kiképzett 4 hadosztály gyakorlatilag elvérzett a japánokkal szemben 1941 decembere és 1943 vége között, pótlásuk pedig nem volt egyszerű:

- Egyrészt ezek a hadosztályok alapvetően európai/sivatagi harcra lettek felszerelve, így nem utolsó sorban a buna-gonai tapasztalatok alapján az új felszereléssel (pl. könnyű tüzérséggel, a dzsungelben is mozgatható rövid csövű ágyúkkal) való ellátásukra is sort kellett keríteni 1943-1944 fordulóján. (Ezzel kapcsolatos anekdota, hogy amikor a Tobruknál és El-Alameinnél harcoló Morshead tábornok átkerült Új-Guineába, először teljes döbbenettel vette tudomásul, hogy az elé tett napi jelentésben nem ezredek és hadosztályok mozgásáról van szó, hanem szakaszszintű őrjáratokról, kilőtt magányos japán mesterlövészekről, és az esőerdő felett eltűnt felderítőgépekről...)

- Komoly gondot okozott az a már említett jogi "probléma", hogy bár a milíciaegységek és az újonnan sorozott katonák létszáma elvileg elégséges volt akár egy ausztrál tábori hadsereg felszereléséhez is, az ausztrál törvények szerint őket csak Ausztráliában és az ausztrál uralom alatt álló területeken (gyakorlatilag Kelet-Új-Guineában és a hozzá tartozó szigetvilágban) lehetett bevetni. A hadműveletek persze 1944 elejére meghaladottá tették mindezt, ezért úgy módosították a vonatkozó szabályozást, hogy az említett egységek az Ausztrália biztonsága szempontjából fontos harctereken (gyakorlatilag Holland-Kelet-Indiában és Mikronéziában) is bevethetővé váltak, azonban a milíciaegységek hadosztályokba integrálása is időbe telt. Így egyébként további hadosztályokat (1., 3.., 5 és részben a 11.) sikerült "tengerentúli" szolgálatra kiállítani és felszerelni.

A másik probléma logisztikai természetű volt: a viszonylag kis népességű ország erőforrásaival az új-guineai hadszíntér kezdetleges viszonyai (és brutális utánpótlásigénye) közepette kezdetben mintegy 2, később 4-6 hadosztályt tudtak ellátni, hiába volt több kiképzett katonájuk, és persze megfelelő harci tapasztalattal rendelkező parancsnokuk. Mindez komoly vezetési válsághoz is vezetett 1944-re: egyszerűen jóval több alkalmas, komolyabb megbízatásra érdemes főtisztje volt a szárazföldi hadseregnek, mint ahány értelmes harctéri megbízatás rendelkezésre állt, ami óriási nyomást helyezett Blamey-re - ezt a helyzetet valószínűleg egy nála sokkal diplomatikusabb figura sem tudta volna jól kezelni.

Az említett válság nem igazán jött jól a Curtin-kormánynak, amely elkerülendő az 1941-42-es eseményeket, a következő évtizedekre úgy kívánta megoldani Ausztrália biztonságát, hogy a béketárgyalásokra a győzelemben komoly részt vállaló középhatalomként áll oda. Ehhez nem igazán passzolt, hogy 1944 közepére a háború első felében kiemelkedően teljesítő szárazföldi hadsereg lényegében az amerikaiak által létesített hídfőállások védelmét látja el (amúgy kimerítő és veszteségteljes) őrjáratokkal - igaz, ezzel komoly amerikai kontingenst szabadítottak fel a Fülöp-szigetek megtámadásához. (Eközben a légierő és a haditengerészet erejét időnként túlfeszítve igyekezett részt venni a harcokban.) Ezért egyrészt igyekeztek minél gyorsabban megoldani az ausztrál haderő elitjének átszervezését, másrészt bevállaltak olyan hadműveleteket is, melyekre nem feltétlenül volt szükség.

1944 novemberében például az amerikaiak felváltása során az új ausztrál 3. hadosztály (és a hozzá rendelt két dandár) átvette az amúgy ausztrál fennhatóság alá tartozó Bougainville szigetének megszállói/védelmi feladatait is. Korábban az amerikaiak csak a sziget délnyugati részét vonták ellenőrzésük alá,  a közel 40 ezer japán védőt pedig északra szorították vissza (miután elhárították ellentámadásukat). Az ausztrál hadvezetés viszont úgy gondolta, hogy akár meg is semmisíthetnék a japán védőket, így a háború hátralévő részében bonyolult és véres hadjáratot vezettek a japánok ellen, amelyben több, mint 500 ausztrál és 8500 japán katona vesztette életét, a háború menetére gyakorolt legcsekélyebb jelentőség nélkül...

Ugyanakkor 1945 közepén az ausztrál haderő végre komoly feladatot kapott: Borneó jelentősebb japán bázisainak elfoglalását: és az ausztrálok egy csaknem teljes kétéltű hadtesttel jelentek meg - ilyen harci képességekkel akkor csak az Egyesült Államok rendelkezett. 1945 májusa és augusztusa között sikeresen kivitelezték a hadműveletet, nagyjából ugyanannyi embert veszítve, mint a kicsiny Bougainville-en. A hadműveletet alig titkoltan a Japán elleni invázió ausztrál főpróbájának szánták, ugyanakkor az atombombák ledobása és Japán kapitulációja zárójelbe tették mindezt, sőt utólag a borneói hadműveletek szükségességével kapcsolatban is komoly kétségek merültek fel. Mindez az elmúlt évtizedekben kezdett kissé átértékelődni:

- Az, hogy Borneón a szövetségesek gyakorlatilag még a fegyverletétel előtt megsemmisítették, lefegyverezték, vagy a sziget belsejébe üldözték a japánokat, azzal járt, hogy a sziget nagyrészt elkerülte a későbbi Indonézia nagyobb részén uralkodó polgárháborús viszonyokat (a 60-as évek egy rövid periódusa kivételével, azonban az akkori helyzet kordában tartásában is jelentős szerepet vállaltak az ausztrálok).

- Borneó elfoglalásával, valamint 1945 szeptemberében a mikronéziai és új-guineai japán erők jelentős részének lefegyverzésével  Ausztrália végül tényleg regionális hatalomként került ki a konfliktusból, a hadsereg dzsungeltapasztalatai pedig felbecsülhetetlen értékűvé váltak a maláj "vészhelyzet" és a 60-as évek borneói harcainak folyamán, és az ország Malajziában és Indonéziában jelentős szerepet játszhatott a kommunista mozgalmak továbbterjedésének megakadályozásában (igaz Vietnamban ez kevésbé sült el jól), majd az 1990-es évek végén tekintélyét és erejét felhasználva a kelet-timori konfliktus elsimításában.

Az ország második világháborús szereplése ugyanakkor még mindig kissé ellentmondásos, és többször is átértékelték már. Bár az első világháborús szereplésnél is némileg furcsa, hogy egy kezdeti véres kudarcot (azaz Gallipolit) "ünnepelnek", de ott viszonylag világos fejlődési vonal húzható az Amiens-i áttöréshez és a Hindenburg-vonalon való áthatoláshoz. A második világháborúban jóval bonyolultabban alakult az ausztrál hadtörténet: mire a Líbiai-sivatagban megfordult a hadiszerencse, az ausztrál csapatoknak hirtelen a délkelet-ázsiai szigetvilágban kellett küzdeniük, olyan alakulatokkal karöltve, amelyeket lényegében hátországi szolgálatra szántak. Ettől függetlenül az ausztrál csapatok voltak azok, amelyek - bár vezetésük jópár súlyos hibát elkövetett - de a kitartásuk és nehezen formálódó túlerejük révén először mértek súlyos vereséget a japánokra, és 1943 során folyamatosan fenntartották a nyomást az új-guineai szárazföldi fronton. Bár az a legendakezdemény, miszerint  Kokoda-ösvény és ezen belül is az isuravai helytállás az "ausztrál-Thermopülai" volt, több sebből vérzik, ugyanakkor az sem igaz, hogy az új-guineai ausztrál hadmozdulatok teljesen felesleges erőpocsékolást jelentettek. A gigantikus méretű sziget ugyanis a Fülöp-szigetekről és a Csendes-óceán középső térségéből érkező japán csapatok csapdájává és temetőjévé vált, akikre 1944-ben nagyon is szüksége lett volna a japán hadvezetésnek az ottani harcoknál: a szigetre érkező mintegy 350 ezer japán katonából  több, mint 200 ezer soha nem tért vissza. Az ausztrál-amerikai erőknek mindez jóval kisebb veszteségébe került: valamivel több, mint 4000 amerikai és 7000 ausztrál esett el a szárazföldi harcokban (ezen felül a trópusi betegségek is sok áldozatot szedtek), azonban ezen az áron, keserves küzdelmek és egy nem éppen zökkenőmentes együttműködés révén megtanulták, hogyan is kell ezen a hadszíntéren harcolni.

 Fontosabb források:

Peter Fitzsimmons: Kokoda

Christopher C. H Wray: Timor 1942

Robert Englund: Momentum - November 1942 - Wie sich das Schicksal der Welt entschied

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Buna%E2%80%93Gona

A bejegyzés trackback címe:

https://hattertortenelem.blog.hu/api/trackback/id/tr8418126526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2023.06.02. 08:25:18

Köszönöm!
Ez ismét bőséges volt egy errefele ismeretlen történelemrészről.

Galaric 2023.06.04. 12:56:01

Igazán részletes nés remek volt! Köszi a munkádat!
süti beállítások módosítása