Ilyen lenne egy Woody Allen film, ha a rendező dánnak vagy norvégnak született volna a hetvenes évek közepén. Joachim Trier a dán és norvég Woody Allen, és ha nem is, úgy csavarja ki a Manhattan című filmet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

 Ilyen lenne egy Woody Allen film, ha a rendező dánnak vagy norvégnak született volna a hetvenes évek közepén. Joachim Trier a dán és norvég Woody Allen, és ha nem is, úgy csavarja ki a Manhattan című filmet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Woody Allen persze nagyon jó, de az alkotói alapállása mélyen be van ágyazva a patriarchátusba, a nézőpont pedig ahonnan beszél, ma már archaikusnak tűnik akkor is, ha a filmjei kultfilmek lettek. Joachim Trier mindent helyretesz, ami a Woody Allen filmben elfogult vagy lejárt szavatosságú nézőpont, mert bekerült a mainstream-be egy olyan filmrendező generáció, akiknek a napi rutin része a nemekre és társadalmi igazságtalanságokra való reflektálás úgy, hogy közben semmi sem veszik el a híres alkotói szabadságból. Mintha a politikailag korrekt megszólalás vagy a gender kérdésekre való kritikai reflektálás ab ovo a művészi szólásszabadság elleni támadás lenne, és a kritika viharos szelét az alkotó nagyon is szeretné megszelídíteni, mintha a szólásszabadság mindent felülírhatna. Szó sincs erről.

A cím elég paradox vagy inkább ironikus, itt nemhogy a legrosszabb, de éppenséggel a legjobb emberekről van szó, nem azért mert hibátlanok és mindent jól csinálnak, egyáltalán nem. A fókuszban Julie (Renate Reinsve) áll, egy harmincéves nő, vagy mondjunk inkább lányt, aki a Sylvia Plath-féle fügefa-szindrómával küzd, annyi lehetősége van, hogy nem tudja, mihez kapjon, de Sylvia Plath-szal szemben neki támogató családi közege van az állandó variáláshoz. Megismerkedik a képregényrajzoló Aksellel (Anders Danielsen Lie), aki a filmben a művészi szabadságra való hivatkozás félig felvilágosult figurája, de akinek azért erős korlátai vannak. Ebben a coming of age (felnövekedés történet) sztoriban Julie azoknak a fiatal nőknek az esszenciája, akik nem akarnak és nem tudnak úgy élni, ahogy az előző generáció női, ehhez megvan a tudásuk, intellektuális beállítottságuk, ami sztoikusan szelíd, fatalista, anti-narratív, nem drámai, nincs bennük düh, viszont szkeptikusak és magabiztosak. Tele vannak velük a sorozatok, a jobbféle sorozatokra gondolok persze. Woody Allen Manhattan-jében emlékszünk Tracyre (Mariel Hemingway)? Semmi más nem volt fontos a karakterben, minthogy tizenhét éves, és jóval fiatalabb, mint a negyvenkét éves partnere Isaac Davis (Woody Allen), aki folyamatosan osztotta neki az észt, csupa férfi nézőpontot, ahol a művelt olvasó és filmnéző közönség orvosegyetem nélkül is mindent megtudhat a férfi genitáliákról, azok működési módjáról, és főleg problémáiról. A férfiak szexuális szenvedése közérdek, míg a nők szexuális szenvedése magánügy vagy pszichológiai kérdés. A szexuálisan csalódott férfiak a világnak okoznak bajt, a nők csak saját maguknak. A férfiak szexuális szenvedése és elidegenedése mindannyiunkat veszélyezteti, a nőké csak saját magukat. A mainstream irodalom és film régóta hozzájárult ehhez, lásd a Woody Allen filmeket.

Jelenet a filmből

A világ legrosszabb emberében Julie egyenrangú partnere az idősebb Akselnek, míg Tracy a Manhattanben csak igyekszik felnőni a feladathoz, igaz, valamivel fiatalabb Julie-nál. A világ legrosszabb embere minden filmes közhelyet kikerül, nincsenek benne ellenszenves antagonista figurák, akikre haragudni lehet, akik puszta létezésével magyarázhatnánk a főhős(nő) szerencsétlenségeit. Mindenki autonóm, már-már az elképzelt jövő gendersemleges szereplői, akik semmilyen módon nem aktorai az elnyomó nemi szerepekre alapozott világnak. Amilyen szelídek a szereplők, olyan szelíd a film is, meditatívan, sztoikusan áramlik, a bevonódási élmény éppen ezért minden szereplőre kiterjed, mindenkivel tudunk azonosulni, Aksellel, Eivinddel (Herbert Nordrum) és Julie-vel is. Julie legnagyobb problémája tulajdonképpen abban a mondatban van, amit Akselnek mond szakításkor: „Szeretlek, de közben meg nem”. Ebben minden benne van, amit a posztmodern individuum érezhet, legfeljebb kevesen mondják ki. Mindig azon sír a szám, ha nincsenek jó dialógusok egy filmben. Hát most vannak, ráadásul úgy ötvözi a vizuális effekteket, a narrációt – amit egyébként utálok – és a nagyon erős dialógusokat, ahogy csak kell, ráadásul annyira jó arányt tart a narratív szál, a vizualitás és a dialógusok között, hogy a nézőt egy pillanatra nem engedi el a történet, pedig nagyon hosszú film. A filmekre is, irodalomra is igaz, hogy két dolog közt választ az alkotó, az élet feltárása történet által, vagy egy történet, ami feltárja az életet, és e kettő nem ugyanaz, szerintem. Joachim Trier filmje szerintem az első verzió, és kockázatot is vállalt azzal, hogy egy fiatal nőről szól, mert az empirikus férfi befogadó, ha nem ismeri fel saját identitását valamiben, nem érdekli, míg a művelt női olvasók és nézők kénytelenek saját identitásuktól eltérő közeget is befogadni.

Herbert Nordrumot (34) külön meg kell említeni, Eivindet alakította, Julie egyik párját. Nem is olyan régen írtam, Adam Drivernek (Csillagok háborúja, Házassági történet, Gucci-ház, stb) a Csajok (Girls) című sorozatban mennyi színészileg kimagasló pillanata volt, nemhiába fedezte fel magának a sorozat után a filmipar. Most itt van egy norvég fiatalember, és hozta a Driver-i színvonalat. A film vége felé Julie frusztrált, a férfire zúdítja a negatív érzéseit, miközben Eivind szelíden ül a konyhaszéken. Ez az arc érdemelt volna egy külön díjat, de nem ő kapta a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál legjobb férfi szereplőjének díját, hanem a Julie-t alakító Renate Reinsve nyerte a legjobb női szereplőnek járó pálmát, Herbert Nordrumban nagy potenciál van. Renate Reinsve és a magyar Borbély Alexandra között van egy érdekes hasonlóság, mind a ketten a nagy kiugrás előtt akarták elhagyni a pályát, aztán láttuk, mi lett belőle. 10/9

A film Bechdel-tesztje negatív

A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske) 2022, Joachim Trier