Senki sem mondhatja, hogy nem voltam a lehetőségekhez képest korrekt: három napot is vártam, hátha valaki más is észreveszi. Mármint azt, hogy miféle, igen érdekes beszédet mondott Gyurkovics János, Szekszárd alpolgármestere a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, ugyanis ritka szép darab, valóságos iskolapéldája a kilógó lólábtól a logikai hibák tömegén keresztül mindenfélének.

(Fotó: TEOL, Kiss Albert)

Kezdjük azzal, hogy meg is ette már a fene az egészet, ha hivatalosan ünnepelni kell a nemzeti összetartozást. Akkor már ez az érzés hivatalossá válik, kötelező körré, teljesítendő feladattá, amiről, ha túl van rajta az ember, meg lehet és jobb is megfeledkezni. Minden alpolgármesteri beszédnél őszintébb, méltóbb és szebb megemlékezés lett volna, ha a szekszárdi Holló együttes által megzenésített Arany János-verseket hallgatnak aznap a Béla téren, ilyenek vannak is, kiválóan is sikerültek, akár egy kis bort is meg lehetett volna közben iszogatni, csak hát – egy hivatalos ünnepség nem így néz ki a mai, posztneobarokk Magyarországon. Most trikolór kell, kötelező módon, mindenhová (pedig elég volna abból egy is, a többi meg az összegyűltek érzéseiben lenne, ha ez valódi népünnepély volna), bombasztikus frázisok és Horthy korából előásott, újranyomott szórólapok kellenek, értelmetlen szónoklatok, aztán, ha vége, le van tudva a kötelesség, mehet a strigula, jöhet a kreatív könyvelés.

De lássuk, mi váltotta ki belőlem ezt a kissé kesernyés-melankolikus felháborodást, lássuk azt a bizonyos beszédet! Módszertani szempontból meg kell jegyeznem, hogy a rendelkezésemre álló videofelvétel a második bekezdésnél kezdődik, de a szónoklat elejét tökéletesen sikerült helyreállítani a TEOL tudósítása alapján, bár ők okosak voltak, és nem idézték a beszédet, hanem kivonatolták, így a nagyobb ostobaságokat ki lehetett hagyni belőle. Gyurkovics mester különben a Himnusz első sorával kezdte a mondókáját, és ez volt a beszéd egyetlen része, ami sem ostobaság, sem vitatható nem volt. Hanem a többi... de lássuk már!

„Szükség van Isten áldására, hiszen háború dúl szomszédunkban, ahol most is kárpátaljai nemzettársaink adják életüket, áldozzák gyermekeik jövőjét.

Magyarország joggal létezik több mint 1100 éve a Kárpát-medencében. Eleink megküzdöttek azért, hogy ma is zengjen a magyar szó Európa szívében.

Most egykori ítélőink a szövetségeseink, mert NATO-tagállam vagyunk, de Magyarország, a magyar kultúra túlélt mindent, a mongol megszállást, a török hódoltságot, de a nemzet továbbra is fennmaradt! Az, hogy hívnak minket, talán túl szép szó arra, ami hazánkkal kapcsolatban zajlik az Unióban. Abba a háborúba akarnak belesodorni, aminek már most is magyar áldozatai vannak.

Áldozatok nem csak azokból lesznek, akik ott maradnak a csatatéren. Áldozatok a fiaik nélkül maradt anyák, a férjük nélkül gyereket nevelő asszonyok, az apa nélkül felnövő gyerekek, és áldozatok vagyunk mi is, akik nemzettársainkat gyászoljuk. Meggyőződésem, hogy nem lehet ránk haragudni azért, mert nem kérünk a háborúból. Magyarországnak túl sok volt már vérözön lábainál és lángtenger fölötte.

Rengeteg áldozatot vállaltunk és vállalunk mai napig a menekültek befogadásával, és ahogy az egész ország, Szekszárd is megmozdult, mikor anyagi, tárgyi segítségre volt szükségük szomszédainknak. De Kölcseytől tudjuk azt is, mert már kétszáz éve megírta, hogy a szabadság nem virul a holtnak véréből. A háborút erőltetők szándékait nyilvánvalóan nem a történelmi tanulságok mozgatják, nem is a szabadság ideológiájába vetett hitük. 2023-at írunk. A 21. századot tapossuk. Rutinnal repülünk az űrben, és mikrochipeket irányítunk a gondolatainkkal. Kell, hogy legyen más megoldás. Ha úgy tetszik, kell, hogy legyen európai megoldás, ami nem a háborúba vezet minket, mert megbűnhődte már a nép a múltat és jövendőt. Köszönöm, hogy meghallgattak.”

Hozzátenném, hogy a TEOL tudósítása kínjában kissé félrevezetően fogalmaz, mikor azt írja: „Megállták a rabló mongol nyilait, a török rabigát és Kölcsey után is megannyi megpróbáltatást.” Amennyiben Kölcsey megpróbáltatás, úgy igen komoly lehet, ha egy sorban említik a török hódoltsággal és a tatárdúlással, de azért én mégsem minősíteném ilyen szigorúan a Himnusz költőjét. Sok mindennek lehet nevezni, megpróbáltatásnak nem kéne... Térjünk inkább az elemzésre.

Nos, ez egy elégtelenre értékelhető fogalmazás, akármennyire is tanárember írta. Mert bizony nem Gyurkovics a szerző, hanem egy irodalomtanár, mint informátoraim megsúgták: elképzelem, ahogy a Szász Söröző hátsó kistermében (nem az elülső nagyban, ahol mindenki látja őket) összedugják a fejüket:

• Hogyan kezdjük, hogy jó legyen?

• A Himnusszal, úgy nem lehet tévedni.

• És hogyan végezzük?

• Ugyancsak a Himnusszal.

• Jó lesz így, de közben mi legyen?

• Majd beleírok valamit. Kitöltöm a terjedelmet.

A rossz nyelvek azt is mondogatják, hogy tisztes honoráriumot kapott ezért a tanár úr, 140 ezer forintot, ami azért négy és fél komoly lapban megjelenő írás díja volna, csak azok nem ilyen rövidek, meg dolgozni kell rajtuk, a szerkesztő is visszadobhatja őket... szóval, kissé túlfizették ezt a fékezett habzású szellemi teljesítményt, de ez már könyvelési kérdés. Ahogy az ünnepély többi költségei is azok.

Azzal még nem volna semmi baj, hogy áldja meg az Isten a magyart. Áldja bizony, de hogyan sikerült rögtön ezután rákanyarodni az ukrajnai háborúra? Úgy, hogy nem is akart a szerző a tárgyról beszélni, a nemzeti összetartozás csak ürügy volt némi aktuálpolitikára. Kétségtelen, hogy vannak a harcoknak magyar áldozatai is – elég nagy baj – ugyanakkor erre kihegyezni az orációt kissé olyan, mintha ezt az egész háborút valahogy a mi kedvünkért találták volna ki – jobban mondva ellenünk zajlana. Ami a lehető leghibásabb álláspont: mi ezen a színpadon mellékszereplők vagyunk, sőt, sajnos nem is harmadik alabárdosok, mi ebben a darabban a falu bolondját próbáljuk alakítani. Némi sikerrel.

Szerző megállapítja, hogy Magyarország huzamosabb ideje létezik és mondhatni életvitel-szerűen fennáll a Kárpát-medencében, mely tény vitathatatlan, holott ennek az állapotnak voltak bizonyos akadályai, úgymint a tatárjárás és a török hódoltság. Jó lett volna, ha csak ez a kettő mutatkozik, de szerzőnk úgy tesz, mintha német és orosz minálunk sosem járt volna, pedig még olyan is előfordult, hogy kéz a kézben dúlták a hont. Csak hát a jelenlegi magyar kormánypolitika megmagyarázhatatlan vonzalmat ápol kebelében Moszkóvia iránt, nem okos megemlékezni a kozák pikákról, amik Segesvárnál végeztek Petőfivel, nem okos Faludy ötvenhatos verseit sem előszedni. Okos viszont átírni, de legalábbis átradírozni a magyar történelmet.

Ami az „egykori ítélőinket” illeti: érdekes, hogy őket több, mint száz év után is felemlegeti a potentát, 1956-ra bezzeg hatvanhét év elteltével sem emlékszik. De azt legalább elismeri, hogy NATO-tagállam vagyunk, ugyanis ha el nem ismerné, akkor is azok lennénk, ha csak ki nem lépünk a szekszárdi alpolgármester ünnepi beszéde kedvéért. Ami ugyan lehetséges, csak nem volna épp kívánatos. Ördög akar minket harci cselekményekbe „sodorni”, a magyar haderő erre most nem is volna alkalmas, de nincs is rá szükség. Szüksége Ukrajnának aktív segítségre volna, a fegyverszállítmányok hivatalos átengedésére, mert nem hivatalosan engedjük ám őket, nap, mint nap érkeznek a fotók a közösségi oldalakra az áthaladó szállítmányokról. Ezt képmutatást, pökhendiséget, dölyföt kéne abbahagynunk, szépen szólnunk, lám csak, hozzánk is szépen szólnának. Csak ezt valamiért nem tesszük. Illetve van, aki teszi, kiabálnak is rá kígyót-békát.

Egyszóval, a beszéd második fele, ami valóságos vádirat Mars hadisten ellen, tökéletesen értelmetlen: nem a valós helyzetről szól, hanem arról a fiktív párhuzamos világról, ami csak a kormánypropagandában létezik. Épp eleget írok én erről a háborúról, épp eleget dokumentálódok minden nap, hogy tudjam: kiméráktól retteg, papírtigrisek elől menekül Gyurkovics alpolgármester, igaz, legalább nem ok nélkül teszi.

De mi rá az oka?

Csak az, hogy Szekszárd nemes városában most igen érdekesen alakult a helyi politika. Megrogyott a kormánypárti vezetés Ács Rezső korábbi polgármester eltávolításával, aki bizony alkalmatlannak is, összeférhetetlennek is bizonyult, most a polgármesteri teendőket épp Gyurkovics János látja el, mint második ember. Neki vitális érdeke, hogy hiperlojális legyen, soha nem is volt egyéb. Hanem jövőre önkormányzati választások jönnek, már az előzőt is igen nehezen bírta „behúzni” a kormánypárti koalíció, a mostani környülállások szerint jövőre érik nekik a bukás (nem utolsósorban a soha meg nem valósult, ám gondosan és kreatívan lekönyvelt befektetések, programok miatt is). Valamit kéne kezdeniük, és kezdenek is: voks kéne, ha a földből is! Komoly jelek mutatnak arra – bizony, még ezen az ünnepélyen is – hogy a tolnai pártviszonyok felborulnak, a Fidesz jelöltjei már megvannak ugyan, de nem kizárt, hogy a KDNP a Mi Hazánkkal koalícióban, mintegy a nacionalista párt hátán lovagolva (bár nekik sem kell a szomszédba menniük az ilyesmiért) próbálnak szerencsét – kívánom, hogy a KDNP szokásos hatékonyságával és népszerűségével rántsa magával Dugovics Tituszként a koalíciós partnerét is, a Séd legfenekére (bár, amekkora a Séd, abból is kilátszanának). Mindenesetre erre a bimbózó kis kapcsolatra utal, hogy ezen a most említett rendezvényen mindegyik politikai párt otthon hagyta a jelvényeit, zászlóit, egyébként dicséretes módon, hiszen nem róluk szólt volna még elvben sem az ünnepély – egyedül a Mi Hazánk parádézott pártzászlóval. Lett ennek bármi következménye, odament hozzájuk egy rendező, egy rendőr, bárki, legalább odasúgta valaki, hogy „hátrább az agarakkal”? Kitalálták: nem történt semmi.

Összegezve: még ha ünneplik is a nemzeti összetartozást, ami már hiba, akkor sem így kéne. Mert így kilóg az összes pártpolitikai lóláb, az összes demagóg, hazug közhely, hamis az egész, még a hazafias gondolkodást is megcsúfolja. Hogy akkor hogyan kéne az ilyesmihez közelíteni? Ha jól szeretnék csinálni, elő lehetne venni Arany Jánoson kívül Tamási Áront, Karácsony Benőt, Kuncz Aladárt, Benedek Eleket, Sütő Andrást, van az életművükben épp elég jó példa is, idézhető gondolat is. Csak a beszéd szerzője biztosra akart menni: azért húzta fel az egész tákolmányt a Himnuszra. Azt fel sem tételezem, hogy az előbbi szerzőket amiatt nem vette elő, mert sem ő, sem a szónok nem is ismerik őket – ismerniük kell, de ez esetben kontárok mindketten. És nem kissé horthysták.

Ha már elképzeltem a „beszély” születését, elképzelem a következményeit is. Elképzelem, ahogy a Béla tértől lejjebb egy saroknyira nagy recsegéssel megmozdul Garay János bronzszobra, nyújtózik egyet, aztán leszól Hárynak:

• Nyergelj, obsitos, indulunk!

• Hova megyünk, Garay úr?

• Amerre a szemünk lát: ahol ilyen zagyva beszédek hangzanak el, ott rám nincs szükség.

• Vissza se jövünk már?

• Ne félj, esztendőre visszatérünk. Csak lássanak szívesen.

Szele Tamás