Lassan már nekem kínos, hogy minden nap Orbán Viktor viselt dolgaival kell foglalkoznom, de nem én tehetek róla, hanem ő – minden nap tesz valamit, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Ráadásul a világsajtó is állandóan vele foglalkozik mostanság, igaz, némi késéssel, átfutási idővel: a kedves nyugati és keleti kollégák előbb meg kell keressék a térképen Magyarországot, ami lássuk be: nem is olyan könnyű feladat.

Valahogy azért megoldják, így jött létre az a bonyolult írás-lánc, aminek az elején a magyar miniszterelnök beszél össze-vissza a Karmelitában, azt előbb megírja a Rod Dreher, aztán megírja a magyar sajtó, utánuk folytatja a Politico, a végén pedig a RIA Novosztyi ünnepli Orbánt, a címlapon, kiemelt hírben. Nagyjából mindenki igazat ír, csak mindenki a saját szempontjai szerint látja a dolgokat, így ami a Karmelitában otromba szamárság volt, a sok csiszolás után a RIA Novosztyin már „az önálló ukrán államiság megkérdőjelezése” lett, sőt, szerintük:

„Miközben a legtöbb nyugati ország Kijev katonai támogatása mellett határozott, Budapest ragaszkodik a katonai akciók leállításához.”

ami így, ebben a formában nem igaz, de Moszkvában jól hangzik. Abban a formában igaz, hogy Budapest lassít, kekeckedik és szabotál minden tárgyaláson, de a világpolitikai jelentősége olyan csekély, hogy a nagy folyamatokat nem tudja akadályozni. Mindenesetre most senkinek sem ajánlanám, hogy komolyabb összegben fogadjon egy elsöprő orosz győzelemre: a legújabb fegyverszállítások tükrében a tegnapi Novaja Gazeta Europa szépen, logikusan levezeti, melyik fegyvernem miként segíti Ukrajnát a teljes diadalra, és a következtetést is levonják:

„Az orosz–ukrán háborúban a múlt héten stratégiai fordulat következett be. A Nyugat ahelyett, hogy megakadályozta volna, hogy Ukrajna veszítsen, végül úgy döntött, hogy hagyja nyerni.”

Mindez annak következménye, hogy az ellenkező híresztelések dacára az Egyesült Államok igenis véget akar vetni a háborúnak, és mivel Putyin a titkos háttérkonzultációk alatt egyszerűen nem bizonyult partnernek, rágta a gittet, rakta a köntörfalat, húzta az időt és lehetetlenségeket követelt, egyszerűen elejtették a kompromisszumos megoldás lehetőségét, mert még az ukrán győzelemmel is hamarabb ér véget az egész, mint az esetlegesen évekig húzódó tárgyalásokkal.

Szóval, mostanság Moszkvával barátkozni nem okos dolog, nyíltan támogatni még kevésbé az. Mit tesz ilyenkor Orbán, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin nagy barátja?

Dacosan Kelet felé fordul, és háromszor meghajol Erdogan, háromszor pedig Alijev előtt.

Vegyük előbb az Erdogan-ügyet: tegnapi hír, miszerint a magyar diplomácia is részt vesz abban a kezdeményezésben, hogy a török elnök kapjon Nobel-békedíjat. Mondjuk lehetne még Hős Anya is, pont ugyanannyira érdemelte ki, de hogy is van ez? Úgy, hogy:

„Szijjártó Péter bejelentette, született egy kezdeményezés, amelynek lényege az, hogy Recep Tayyip Erdogan török elnök kapja meg a Nobel-békedíjat, tekintettel arra, hogy az ukrajnai háború során az egyetlen sikeres közvetítési kísérlet Törökország nevéhez fűződik.

A jelölést a Türk Államok Szervezetének Bölcsek Tanácsa nyújthatja majd be. A szervezetben Magyarország megfigyelői státusszal rendelkezik.”

Hogy úgy mondjam, a „megfigyelőt” a kártyaasztalnál „kibicnek” hívják, de mindegy: mivel Szijjártó ezt közleményben kürtölte világgá, mostantól közünk van hozzá, bár ne lenne. Megint sikerült rossz oldalra állnunk: Erdogan jelenleg Svédország NATO-belépését blokkolja, egy ügyesen és oroszosan megszervezett provokáció ürügyén (egy dán szélsőjobboldali figura Koránt égetett Stockholmban), politikai menekültek kiadatását követeli, Moszkva kontráz neki és vigyorog örömében, mint a vadalma – tehát kihez kell nekünk dörgölőznünk? Erdoganhoz, aki egyébként bejelentette, hogy idén indul utoljára a török választásokon, ha nyer (és nyer), a ciklus véégn nyugalomba vonul, tehát még hosszú távú haszna sem lehet a támogatásának. Most kéne magára hagyni, míg lehet, de úgy látszik, nem lehet.

Ilham Alijev elnök pedig közben Budapesten járt, aláírni egy távvezeték kiépítéséről szóló szerződést. Orbán Viktor tehát pohárköszöntővel üdvözölte. Azért emeltem ki a pohárköszöntőt, mert nem szokása ezt a formát választani, és most nem is volt a legszerencsésebb ötlet. Alijev elnök ugyanis muzulmán, akárcsak Azerbajdzsán lakosságának 97-99%-a. Jóllehet az országban nincs szesztilalom (Azerbajdzsánt a legvilágibb iszlám országnak tartják), mindenki megihatja a magáét, de a gesztus mégsem volt okos: mintha a Budapesten járó Narendra Modit, India hinduista miniszterelnökét kínálta volna marhasülttel. Magánemberként lehet, hogy megeszi, négy fal között, de az ország képviselőjeként nem fogadhatja el.

Bár ezt is lehetett volna fokozni azzal, ha Alijevet Ararát konyakkal kínálja (egy kedves ismerősöm ötlete alapján), de nem tudjuk, végül mivel koccintottak. Azért nem hinném, hogy teával.

De lássuk inkább, mi hangzott el a pohárköszöntőben?

„Tisztelettel köszöntök mindenkit. Az a megoldás lesz, hogy mi az anyanyelvünkön beszélünk, és angolra fogják fordítani. Olyan országok, amelyek hasonló méretűek, szeretik használni a saját nyelvüket akkor is, hogyha a hivatalos tárgyalásokat angolul folytattuk az előbb.”

Magyarul: „Tudok angolul, te is tudod, hogy tudok, hiszen az előbb még beszéltünk is, de mégis magyarul köszöntelek, dafke is, hogy ne értsed”. Ez sem udvarias dolog, de mi egyebet vártunk?

„Mert szép dolog ez a NATO meg az Európai Unió, azóta ráadásul nem is olyan szép, de mi azt gondoltuk 2010-ben, hogy nem állhatunk egy lábon, és akkor született az a döntés, hogy menjünk el Azerbajdzsánba.”

És a jó szándék jeleként vittetek is magatokkal ajándékba egy fanatikus baltás gyilkost, Ramil Safarovot. Aztán Azerbajdzsán vásárolt két-hárommilliárd eurónyi magyar államkötvényt, és nagy lett a barátság – csak Örményország szakította meg Magyarországgal minden diplomáciai kapcsolatát, de mindennek van ára.

„És innen datálódik a barátságom Alijev elnök úrral, akit most itt és feleségét is nagy tisztelettel köszöntöm. Mindannyian tudják, hogy vannak magyar történészek, akik szerint az Urál keleti feléről való hosszú menetelésben, amíg ideértünk a Kárpát-medencébe, volt egy időszak, amikor valahol Azerbajdzsán tájékán tartózkodtunk, ezért fogadtuk nagy örömmel, amikor Alijev elnök úr támogatott bennünket abban, hogy a Türk Tanács megfigyelői tagságát elnyerjük. Szóval fönnáll itt egy kulturális rokonság, ami nem olyan nyilvánvaló, tekintve, hogy mi keresztényekké lettünk, ők pedig a muszlim világhoz tartoznak. Barátkozni nem könnyű dolog, a magyaroknak különösen nehezére esik ez, mert, ugye, ilyenkor meg kell bocsátani a másik hibáit.”

Hm. Ezek szerint ő hibának tartja, hogy Alijev és országa nem keresztény, hanem muzulmán, de nagylelkűen megbocsátja, vagy legalábbis megpróbálkozik vele? Ez ügyesen megfogalmazott sértés. Alijev pedig zsarnok ugyan, de nem bolond: értette.

„Azerbajdzsán délről Iránnal határos, északról az oroszokkal. Magyarországtól nyugatra vannak a germánok, keletre meg az oroszok, szóval mi ismerjük ezt a helyzetet, és tudjuk, hogy milyen nehéz ilyen körülmények között jól menedzselni egy nemzet életét. És ez sokat segített a mi barátságunkban: azóta is megértjük egymást a külpolitikában. Én nagyon sokat tanultam Alijev elnök úrtól az elmúlt tíz-egynéhány évben, hogyan kell bonyolult közegben jól vezetni egy országot.”

Érdekes megfigyelés: valóban, egyes országokkal megesik, miszerint másokkal határosak. Sőt, mindegyikkel megesik ez, ami hallatlan: kivétel Oroszország, amelynek kimondott célja, hogy körbeérjen a földtekén, és így önmagával váljék határossá. Ugyanakkor geopolitikai szempontból az érvelés tökéletes ostobaság. Ha így nézzük a dolgot, Irán és az Oroszországi Föderáció jelenleg szövetségesek míg Azerbajdzsánnak sok gondja van Iránnal, épp a múlt héten evakuálták a teheráni nagykövetségüket is egy terrortámadás után, a Forradalmi Gárda az azeri határ mentén gyakorlatozik hónapok óta, szóval ha Khamenei az ország belső elégedetlenségét, tiltakozó mozgalmait egy hadiállapottal akarná megoldani, akkor körülbelül Azerbajdzsán lenne az első, amit megtámadna. Minden adott hozzá, még az is, hogy elment az ép esze. Moszkva pedig jelen helyzetében semmiféle támogatást nem nyújtana Bakunak.

Ellenben Németország és az Oroszországi Föderáció nem szövetségesek és hivatalosan nem is ellenségek, csak csúnyán néznek egymásra. Magyarországnak egyikkel sincs közös határa, és egyikük támadása sem fenyegeti, szóval a helyzetünk minden, csak nem analóg. Ne tessék „eltérő kultúrkörökről” vizionálni, a kultúrkörök eltérhetnek, de a szövetségi vagy ellenséges viszonyok sokkal konkrétabb gazdasági és politikai vagy katonai érdekek mentén alakulnak ki, mégis, mit gondolnak, miért nem emel szót egyetlen gazdag muzulmán ország sem az ujgurok vagy a krími tatárok szenvedései miatt? Azért, mert ellentétes volna a gazdasági és politikai érdekeikkel, álljanak akármilyen közel is a szenvedőkhöz kulturálisan vagy vallási szempontból.

„Mi nem energiabarátai vagyunk Azerbajdzsánnak, amelyből mostanság sok kerekedett, mi a kultúra és a közös múlt talaján állunk, és mi nagyon nagyra értékeljük azokat a lehetőségeket, amelyeket Ön kínált föl nekünk. Megengedte, hogy befektessünk az azeri olajiparba, ami a legnagyobb külföldi beruházásaink egyike vagy talán a legnagyobb, és van esélyünk arra, hogyha jól viselkedünk, akkor a jövőben is lesznek lehetőségeink.”

Nagyon nagy kár, hogy pont múltunk elvileg közös része hiányolja majdnem tökéletesen az írásos forrásokat. Azeri kultúra nagyon is létezik, de azon erősen csodálkoznék, ha mondana bármit is Orbán Viktornak Fuzúli vagy Ali Nazmi neve, pedig érdemes őket ismerni. Szóval mégis „energiabarátságról” és üzletről van szó miközöttünk, olajról, miegymásról, még ha a magyar kormányfő ennek tagadásával is kezdte a mondatot.

Azt nem tudjuk, mit válaszolt Alijev erre a sértésekkel bőven megtűzdelt pohárköszöntőre, de hogy Orbán szövege beillene a „Magyar diplomáciai baklövések” aranykönyvének negyvenhatodik pótkötetébe, ha lenne ilyen mű, az biztos.

Az biztos, hogy Orbán Viktornak utóbbi időben még az a kevés diplomáciai érzéke is elszállt, ami állítólag volt neki. Nem lenne szabad külpolitikával foglalkoznia – de állandóan azt teszi mégis. Elborzasztó eredménnyel.

Egy régi vicc jut eszembe erről az emberről.

Kohn és Grün találkoznak a kávéházban, Kohn ül az asztalnál és nagyon szomorú képet vág. Grün megszólítja:

- Mi a baj, Kohn?

- Ne is monddd, a vejem...

- Mi van vele?

- Szörnyű... se inni nem tud, se kártyázni.

- De hát az jó!

- Dehogy jó. Nem tud inni, de iszik, nem tud játszani, de kártyázik!

Nagyjából erről van szó.

Szele Tamás